Balatonvidék, 1900 (4. évfolyam, 26-52. szám)

1900-11-25 / 47. szám

2 BALATONVIDEK landóan maradjon köztünk, ihlessen meg, tegyen jó magyarokká, nemzeti munkánk buzgó hőseivé a Vörösmarty költészetéből kisugárzó ősmagyar lélek. Erre van fölötte sürgős szükségünk nekünk, a reánk virradó huszadik század magyarjainak, akiket összezagyváltak, sarkainkból kiforgattak, idegen istenek bálványképére elferdítettek a meg nem emésztett nemzetközi határok. Vörösmarty ünnepein buzgó imádság epedezzen százezrek ajkain azért, hogy megint a régi dicsőség szent zászlai "lobogjanak küzdelmeink utján fejünk fölött. Isten segíts, népeknek Istene ! Add, hog}' az a tüz, melylyel most Vörösmarty nevét övezzük, ne muló szalmaláng legyen ! Add, hogy Vörösmarty, a kinek költészetét az ünnepi alkalom dicsőséggel koszorúzza, időtlen időkön át, a hétköznapok szürkeségében is igazán a mienk legyen és közöttünk maradjon ! ízlést, irányt, honszerelmet, magyar ajkon imádságot jelentsen mindhalálig Vörösmarty Mihály neve ! A Luca-szék. Hogy a Luca-szék miről jó és hogyan készül, azt széles e hazában mindenki tudja. Közmondás is van róla. Ami roppantul nehezen, lassan, szörnyű huza-vonával sikerül, arra azt mondják : „Ugy készül, mint a Luca-szék."' Nos hát, a Luca-szék legendája immár a múlté, e varázsliatalmu bútordarab neve el fog enyészni, helyét egy uj szó foglalja el s az emberek ezután igy fognak beszélni : „Ugy készül mint a keszthelyi kórház.-' Es büszkén mondhatjuk, hogy ez az uj formula sokkal találóbb a lassúság kifejezésére, mint az a régi. Mert a Luca-széket végre is öntudatosan csinálják az előirt huzavonával, de aztán a kitűzött napra mégis csak elkészül. De nem ilyen a keszthelyi kórház. Arról sokan azt sem tudják, hogy építése miért halasztódik évről-évre, azt sem, hogy meddig halasztódik. Arról bizonjosan csak azt tudjuk, hogy kellene és— nincs. Hogy immár készülődik is, de készen tudja a jó ég, mikor lesz. Legalább egyhamar nem. Mennyi papir, mennyi ténta fogyott el addig, amig el határozódott, hogy hát Isten neki fakereszt, építsünk egy uj kórházat. Akkor aztán jött a lielj' kérdéfe, hogy ugyan hová is kellene építeni ? Azt persze mindenki előre tudta, hogy ezek a tanácskozások liová fognak kilyukadni, hogy t. i. a gróf urtólfogunk helyet kérni, de hát azért ez a fejtörés eltartott jó ideig. A megfelelő hely Keszthely nagylelkű Maecenásának kegyelméből meg is lett. Nagynehezen a pénz is összejött. Lehetett volna hát építkezni. Lehetett volna ? ! Hát a hivatalos eljárási folyamat az semmi ? ! Még csak ezután kezdődött az igazi munka. Mentek a levelek a megyéhez, megyétől a miniszterhez s jöttek az írások minisztertől megyéhez, megyétől a városhoz özönével. Es természetesen minden kérdésnél külön-külön ós újra. Máshol persze nem igy csinálják az ilj-en dolgokat, hanem egyszerre megcsinálnak minden tervet, az építését, a pénzügyét, a berendezkedését, szóval mindent s aztán az egészet egyszerre küldik fel jóváhagyás végett, de hát az másutt vau. Mi külön külön csinálunk mindent. Egy jóváhagyás helj'ett kérünk ötszázat. Hiszen a dolog dehogy sürgős egy csipetet is. Aki meg akar halni, az meghal az uj kórházban is, aki felett pedig az vau elhatározva, hogy meggyógyuljon, az felépül a mostaniban is. Nem világos ez ? Aki meg kényeskedik, hogy igy-ugy környékezi az ájulás, ha a mostani kórház előtt kell elmennie, hát az ne menjen arra, kerüljön el a másik uccába. No nem igaz ? ! Ragályos, fertőző betegségtől pedig ne féljen senki a fő-uccán. Nem szabad félni. Mert nálunk olyan beteg soha sincs. Nein szabad lenni! ázép volna a fürdővendégeket holmi ostoba ba1 cilusokkal elijeszteni. Ha pedig igy áll a dolog, minek sietni ezzel a kórházzal ? Még azt mondanák, hogy nem jó az egész munka, mert csak ugy ugy összekapkodták. A higgadt, lassú, nyugodt megfontolás mindig jobban imponál. De hát azért ezzel a módszerrel is megkaptunk már egy sereg jóváhagyást s már odáig jutottunk, hogy a ministertől „a szükséges útbaigazítások megadhatása céljából egy közegészségüg3'i szakértő kiküldését" kértük. Másutt persze ezt is máskép teszik. T. i. fogja magát egy-két hozzáértő odavaló ember, nyakába veszi a vidéket, megnéz egy csomó kórházat, s pár hét múlva jelenti : „Itt és itt ezt és ezt láttuk, ez jó, ez rossz, legjobbnak ezt láttuk." Csakhogy az tulségosan hamar megy és esetleg pénzbe is kerül. Holott a miniszter esetleg ingyen ad egy olyan miniszteri hivatalnokot, aki kórházat belülről sohasem látott és bizonyára nem lesz oly hamar készen a jelentésével, mint az az egy-két hozzáértő ember, akiről fentebb beszéltem. Nekünk tehát ez az utóbbi eljárás aránytalanul kedvezőbb. Főkép ha a megye is olyan szépen segítségünkre van, mint most ennél a legutóbbi kérésünknél, amikor t. i. azt irta vissza, hogy előbb tessék elmondani, milyeu rendszerben akarjuk építeni azt a kórházat s csak azután kérjünk miniszteri szakértőt. Hm ! Mityen rendszerben ? ! Hiszen ha mi azt tudnók ! Erről bizony mi még nem is gondolkodhatunk. Pedig a megye mig. 14-én 2608. sz. határozatában tényleg erősen meghagyta, hogy ezt bejelentsük. Milyen rendszerben, milyen rendszerben ! ! Hát amelyik legolcsóbb, amelyik a pénzünkből kifutja. De melyik az ? Az ördögbe is, hiszen azért kérjük a szakértőt, hogy mondja meg ő, neki tudnia kell. Elég nekünk a magunk baja, rá is érünk mi arra, hogy a kórházrendszerekkel vesződjünk. Legjobb lesz megírni, hogy mi magunk sem tudjuk. De ne, azt ne tegyük. Mondjuk inkább, hogy pavillon rendszerben akarjuk, az most a legdivatosabb. A miniszteri szakértővel aztán majd megalkuszunk valami olcsóbb rendszerben. De ne folytassuk tovább. Nincs már aggódni valónk a létesítendő kórház miatt. Megvigasztal bennüuket a f. hó 13-án tartott közigazgatási ülés, melynek jegyzőkönyve nyomán a következő örvendetes hirt közöljük : „Keszthely nagyközségnek az építendő kórházra vonatkozó helyszínrajzát és összes terveit a bizottság jóváhagyás végett a miniszterhez terjeszti föl." Lesz tehát uj kórház. Mikor ? azt nem tudjuk. Lehet — az eddigi huza-voua szerint — néhány év múlva. Ez se lesz nagy baj. Hisz eddig sem volt és íme még sem haltunk meg. S ha még pár évtizedig nem lesz — mondják többen — az még legjobb lesz, mert abból kölönféle haszon fog származni: I. megmarad a pénzünk, sőt kamatozik is ; II. utódaink áldani fognak, hogy nem kapkodtunk el előlük minden érdemet; III. lehet, hogy az ország megsajnál bennünket s épít nekünk egy kórházat ingyen ; IV: ha a csatornázással és kövezéssel hozakodnak elő, mindig azt mondhatjuk : Most nem lehet, mert kell a pénz a kórházra. V. Most meg ne feszegessük ezt a kérdést, hogy többen jegyezzenek elő részvényeket a vasútra. Tehát csak türelem, kitartás és nyugalom. Nem kell félni, az ügy jó utou van. Az aggódóknak minden ellenkező híreszteléssel szemben határozottan kijelenthetjük, hogy az uj kórház felépítése korántsiucs olj

r közel, mint némelj'ek óhajtanák. Mert ha már elodázhatatlannak látmegpillantotta. A betyár nyomban lekapta fegyverét és Andrásra tartotta. — Dani ! kiáltott András — hát t,e

cvagy? A mitől félt, a mitől remegett, csakugyan bekövetkezett. Felismerte a rablóban saját testvérét. — Te sánta, te is üldözöl ? ! András becsületes lelke undorral fordult el a betyártól, de másrészt megtörte benne az elszántságot, hogy testvér ellen indította a hajszát. — Eredj vissza — kiáltott Audrás, körül vagytok véve, még csak visszatérhetsz. Átkozott - kiáltá a betyár, de ez nem igaz. Halj meg te magad ! S elsüt,é a fegyvert. Annak azonban több esze volt, rem akarta a betyárt testvérgyilkossá tenni ós csütörtököt mondott. — Dani : Mit akarsz tenni ? Hallod ? igaz a mit mondtam. Ekkor a tanya felől lövések hangzottak, majd vad orditás. A betyár cserben hagyta társait, ; a lövések megijesztették s vad futással iramodott vissza. A Villám Dani bandáját lefülelték. De hát oly könnyen, oly hamar támadt nemcsak abban de a későbbi időben is egy másik Villám. — — III. A vén Bakajtós Gábornak, minden félelme dacára, még is csak járt a szája. A szép Annát már nem is emlegették másként, csak a csúf, vén boszorkával a Keselynével. Össze is voltak sülve-főve, az bizonyos. Olyan menyecskékhez, lányokhoz, a kiknek valami eltitkolni valójuk volt, együtt jártak biz ők. Ugy látszik, együtt végeztek afféle dolgokat, a mit még a mai idöbeu sem tudnak kellő erélylyel üldözni. Nem csoda hát, hu boszorkány híre volt Annának is. Annak az Annának, a ki után oly sokau epekedtek. Csakhogy sokan szerették — volna. A milyen hire volt a tárogatós Andrásnak a férfiak között, a kik nagyrabecsülték bátorságát, tárogatós voltát, szóvtl >nagy természetéti, annál kevesebbre becsülték az asszonyok, lányok. A sánta, a sánta >akkurátus« katona volt a neve. Rosszul vették neki, hogy annyira megtudja babonázni az a szép boszorka. Akkor alszik, I a mikor ébren kellene lennie, akkor hunyja be a szemét, a mikor látui kellene ós akkor meg}' el hazulról, mikor otthon kellene lennie. A vén Bakajlós szerint pedig a múltkor is (a mit már elbeszélt) lóvá változtatta a hires sántát, s a kedvesével azon ment el, ki tudja hová. Igaz, hogy a múltkori elbeszélés szerint az asszony itthon maradt, de már az végen volt, most már az asszonyt is elküldi a vén bakter. Mennek biz' azok, ki tudja miért, ki tudja hová ! És aztán mi kavargatta az öreg Bakajtóst, hogy azon estén is, a mely napon szegény András a maga meg az öccse becsületét ment keresni a betyárokon, ismét ott ténfergett a szép boszorkány háza körül. Hideg, kellemetlen szél kavarodott a Balaton felöl, s az öreg bakter meghúzódott az öreg Keselyné kapufájához. Az a fa feltartja a szelőt Egyszerre valami nesz üti meg az öreg füleit. A balatoni nádasok felöl hallott valami futó lépéseket. A lépések miudig közelebb jöttek s nemsokára hallotta az öreg a fáradt lihegést is. Vagy csak képzelte, mert az ember, a ki lihegett, még jó messze volt. De az öreg már a sétélásnál is lihegett, s igy feltette, hogy a ki fut, annak feltétlen lihegni kell. Egész megrémült aztán, a mikor csakugyan meghallotta a lihegést, mert akkor már csak 4 lépésuyire volt töle az ember, a ki egész magasságában jelent meg előtte. Látta, hogy hatalmas öv vau a derekára kötve, tele dugdosva fegj'verekkel. A félénk öreg egy óriásnak látta az embert, puskának a pisztolyokat. Azt hitte az öreg, hogy most vége vau. Ijedtében még k"ivsztet sem tudott, vetni. De ez óriás elhaladt mellette s bezörgetett a Keselyűé ablakán. — Kati néni ! Valaki bent lerántotta a függöny-felét, felrántotta az ablakot s világosság ársdt, ki az utcára. A vén Bakajtósnak ugy tetszett, mintha lángok közt állana a fegyveres ember ós az is, a ki kinézett az ablakon. Pedig az csak a szép Anna volt, könybe lábadt szemekkel. — Ki az ? — Én vagyok. A megismert hangra örömkiáltás tört ki az asszony ajkán ós rohant ki. Egyenesen ki az utcára s ráborult arra a fegyveres férfira, s a bűnös csókoktól halálra ijedt a vén Bakajtós. S nem törődve, hogy hallhatja-e valaki, az asszony, midőn a csókoktól ráért, folyton beszólt a férfihoz. En kedvesem, én életem. Azt hittem, nem