Balatonvidék, 1900 (4. évfolyam, 26-52. szám)

1900-10-14 / 41. szám

2 BALATONVLUEK 1900. október 14. len kötelessége alól fel lettek volna mentve. És ma is nemcsak mi magyarok fizetünk adót, hanem igy cselekesznek az angolok, németek, franciák, taliánok, lappok, indusok, boxerek s a földkerekség minden nációi. Legyen ez vigasztalása a szerencsétleneknek, hogy balsorsuknak vannak osztályrészesei. Es kormányok jöttek, kormányok mentek, de az adó sohasem kevesbedett, hanem mindig szaporodott, amiből megint az látszik, hogy bizony nem azok a szegény kormányférfiak csinálják, vagy emelikazadót, hanem a viszonyok. És ez meg legyen azoknak a végső kiábrándulása, akik abban reménykednek, hogy holnap talán kevesebb lesz az adó, mint ma. Nem. Atyánkfiai, az adó sohasem lesz kevesebb. Mert az állam kiadásai sem kevesbednek. Az adóviszonyok javulásáról csak annyiban lehet beszélni, hogy valami úton-módon szaporodjék a jövedelem s javuljanak a megélhetési viszonyok. De erről meg nem az adófizetés napján s nem a végrehajtóval kell tárgyalni. Akkor már csak fizetni kell és lehet .... ha lehet. Az ellen sem a -szép szó, sem a mérgeskedés nem használ. És tudvalevő dolog, hogy a pénz csak akkor fiadzik meg, ha igen sok van belőle, vagy igen kevés. Ha t. i. a takarékba kerül, vagy ha csak mint adósság létezik. Aki nem fizeti le az adósságát, minden nap többel fog tartozni. S ki nem tudja, hogy főleg az adónak van meg ez a csúf szokása ? ! Az óvatos ember tehát inkább legelőször gondosKodik az adóiól, mintsem legutoljára. És hogy kevésbé legyen fájdalmas ez a fizetség, gondoljatok ó derék adózó polgárok arra, hogy bizony nem fizetitek potyára a ti adótokat. Sok szépet és jót ad érte cserébe az az agyonszidott államhatalom. Most nem kell végrendeletet csinálni annak a halandónak, aki a harmadik faluba akar utazni, akár elsétálhat a rendes, gondozott utakon. Most nem kell a »szegény legények«-nek adózni, sem a pandúrokat etetni-itatni, a csendőrök vigyáznak mindenkire, mindenkinek a vagyonára és életére. Iskola is van úgyszólván minden kis majorban, egy levél Íratásért nem kell a sonkát s a teli pinteseket a hatodik faluba hurcolni. Hány tüz-viz-jég által tönkretett falu kap az államtól ingyen kölcsönt, vagy segélyt, hány község kapja részletre 200 írtért a tenyészállatokat, miket az állam maga 4—500 frtért vesz ? Hány embernek ad az állam kenyeret, főleg a mi édes hazánkban ? Igaz, soknak többet is ád, meg jobbat is, de hiszen a gyomra mindenkinek egyenlő, egy sem eszik tiz helyett. Ha a sok nagyságos és méltóságos ur nem volna, mit csinálnának azok, a kik ezektől élnek ? ! Es vájjon több pénzt követel-e az állam adóba, mint amennyit elkölt ? Hiszen nem tart meg magának belőle semmit, amit beszed, azt ki is adja. Örül, ha kifutja. Persze ezeket nem azért mondjuk mi itt el, mintha azt várnók, hogy most lapunk minden olvasója kitörő örömmel, lelkendezve szalad az adószedő hivatalba fizetni annyit, amennyit nem is kérnek, hanem azért, hogy az adósok az adózás iránt táplált ellenszenvből ne engedjék összeszaporodni adóhátralékaikat, mezeket végre is meg kell fizetni és pedig annál nehezebben, minél több öszszeszaporodott. És azért, hogy gondolják meg azt is, miszerint az az adó nem sárba dobott pénz, hanem a haladás, a közjó, a társadalifri rend nélkülözhetetlen tartó oszlopa. De azoknak is szeretnénk valamit mondani, akikre az államhatalom az adók beszedését bizta. A mi fejünk sem káptalan, hamarjában tehát mi sem tudnók, hogyan és miként lehet az adóbehajtásban bizonyos kíméletet, okos tapintatot alkalmazni, de hogy lehet, az bizonyos. Lehet, mert kell. Azok, az ületékes hivatalos személyek bizonyára tudják a módját is. És az egész társádalom éi'deke parancsolja, hog}-a társadalom legalsó alaprétege, az úgynevezett nép, ne menjen tönkre az adózás miatt. Engedtessék neki annyi idő, vagy adassék neki mód, hogy csekélyke gabonáját, kis krumpliját, borát, mijét ne kelljen elkótyavetyélnie az adó miatt. Inkább legyen újévkor a hivatalban 10 darabbal több restancia, mintsem hogy tiz szegény ember kénytelen legyen kis termését akkor adni el, mikor a spekuláció az árakat a felényire lenyomta. Mert csak ha ez igy lesz, akkor lehet joggal és igazsággal mondani: »Adós, fizess !« A közgazdasági előadó jelentése a f. é. szeptember havi gazdasági állapotokról Zalavármegyében.*) A inult hónap jellege egyáltalán száraz volt, mert a hónap kezdetén mutatkozó csekély mérvű csapadék után, mely hűvös időjárással volt kisérve, oly derült időjárás és nagy szárazság következett, hogy ez a hónak egész nyárias jelleget kölcsönzött. A vetési munkálatok a hó közepe táján megyeszerte elkezdődtek ugyan és jól előkészített talajoknál gyorsan is haladnak — azonban az eső hiánya mindinkább érezhető ós a kötöttebb talajoknál a rögképződés a bemunkálást lassítja ; félős, hogy a tartós szárazság miatt sok helyütt egyenetlenül fog kelni az őszi vetés. A szárazság miatt elszaporodtak a fekete hornyok, földi balliák sat. rovarok ; egy helyen vármegyénkben az ezidei repcetermést teljesen megsemmisítették. Másrészről a meleg időjárás és a szárazság a sarjunak felszárítás ára igen kedvezett, csakhogy itten meg az egész julius hó folyamán és augusztus hó első felében uralkodott szárazság a sarjú termést ezidén tetemesen redukálta. Még azon hátránynyal is volt a szárazság a *) Mult számunkból tárgyhalmaz miatt kiszorult.. Szerk. kiadója úgyszólván - - ezeknek a szép nótáknak, melyeket, ti ifjú generáció, csak nagyapáitoktól hallhattatok s melyeket hiába iparkodik utánozni a XIX. századvég uri népköltője. Ez a vén Bojtor tudott egy nótát, a mit csak legjobb embereinek és legjobb kedvében énekelt el. - Hej, Mihály, a>inál szebb nóta nem terem többé ! Az egész társaság neki rontott erre a két urnák, hogy »halljuk« ! Édesapa egyszerűen tagadólag megrázta a fejét — O nem énekel. — Az erdész bácsi meg visszavagdalt a könyörgök kéréseire. — Nektek ? ! Taláu megérdemlitek ? Menjetek a századvégi népdalköltőkhöz ! De addig-addig rimánkodtak Ferenc bácsinak, mig véj>re nagy nehezen ráállt, hogy ezen a szép napon a »Miska tiszteletére« (!) elénekli. Egyszerű románc volt, a minő sok forog a nép száján ; — szerzőjét senki sem tudja. Ugy terem, észrevétleuül ; s tanyáról tanyára, pusztáról pusztára, faluról falura terjed. Kaputos ember ritkán hall ilyet. Feienc bácsi esik énekelt, — halkan, egyszerűen ; az ő öreg reszkető hangján Tizenegy rövid versszak volt az egész románc; egy szegénylegény és egy módos leány kevéssé különös tragédiája. Nagyon egyszerű, csaknem együgyű volt minden benne : az előadás, a hang, a dallam, a szöveg. S mégis — — szótlanul, •Ímerengve hallgattuk mindnyájan ; a szivüuk legbelső rejtekeibe férkőzött, a nóta : s midőn Ferenc bácsi befejezte : beszédes némaság uralgott az egész társaságon, s e beszédes némaság jelezte, hogy mily igen nagy hatással "olt a lelkekre ez a csodálatos terméke a népköltészetnek. — Pár percig igy ültünk ott — némán — elbámulva a szivarok és pipák hullámos füstjébe, vagy magunk elé, s lelkünk odaszálft e románc l.onába s világába . : . Egyszerre halk zokogó csuklás liaug| zott föl. Édesapa szeméből két könycsepp futott alá s elbujt az ősz szakái tisztes sűrűjébe. Az agg ember maga is megijedt a hangjától s a köny sós hidegétől, mindkettő ismeretlen vendég volt nála az emlékezet szerint. Meglepve függesztettük rája tekintetünket. Csöndesen sóhajtott fel rövid idő múlva : — Ah ! Pillanatnyi szüuet következett erre. Majd megszóllalt: — Tudom, mindnyájan engem néztek. Nem látok könnyeimtő

1, de azért tudom azt. Sirok — Isten tudja, hány év óta először. Könyeim forrása - gondolhatjátok — az emlékezés, az — emlék, mely ehhez a dalhoz fűződik. — Nem kell kérnetek, hogy elmondjam ; elmondom magamtól, a mai nap kedvéért, a ti kedvetekért, a magam kedvéért; hadd könynyebbüljöu meg ez az öreg sziv, mely. hála Istennek, nemcsak a mult idők emlékein élve dobog, hanem a jelennek csöndes boldogságában is pihenve ól. * Innen onnan negyven esztendeje történt, a mit elmondandó vagyok. Öcsém, (Isten nyugasztalja haló porában) megházasodott. Felesége olyan asszony volt, a minőt talán minden férfi óhajtana, de a minőt minden tízezredik kap. Egyiktek — másiktok taláu még emlékezik rája. Ha azt mondom róla : igen szép ós igen jó volt, — ebben gondoljátok el a legkedvesebb superlativusokat, melyeket egy fiatal asszonyról el lehet moudaui. — - Boldog volt az ifjú házaspár, s boldogságuk az elképzelhetetlenhez jutott, közel, midőn-kis fiúval áldotta meg őket a jóságos Isten. Ebben a gyermekben mindenki kedvét lelte, még az öreg Bojtor János is, a ki pedig ki nem állhatta a »kölkeket,« — mint mondani szokta. Ha a vén számadó bejött a házba jelentést tenni, vagy akármi más dologban, egy félórája mindig a kis Pbti gyerek mellett mult. Hozott neki a vén juhász fűzfa sipot, különös mezei virágot, bogara., s mindenfélét, a miben Pistinek öröme tellett. De leginkább szerette hallgatni a fiu a vén juhász nótáit; bár semmit sem értett, vagy csak keveset, az egyszerű, de népies szövegből, mindazáltal csodálatos szeretettel ós áhitattal figyelt az öreg Bojtor bácsi hangjára. Egy nóta volt, melyet minden alkalommal el kellett énekelnie, az, a mit az előbb hallottatok, a Szegő Sándor románca. Pisti már csaknem megtanulta, mikor benehezedett *z Ur Isten Jób-sujtó keze. Pistike anyja meghalt. Nem kísértem meg leirni öcsém és kis fia fájdalmát, az egész ház és az egész falu gyászát. Az egyszerűen leírhatatlan. — — .... Öcsém a megőrüléshez volt közel. Csak kis fia jövője tartotta meg a jó eszét. A gyermek — már 8 esztendős volt körülbelül — megmagyarázhatatlan éretsóggel vigasztalta, viditgatta apját abban a felfordult állapotban, mely az anya halála után bekövetkezett. A csapásoknak még nem volt vége.