Balatonvidék, 1900 (4. évfolyam, 26-52. szám)

1900-09-30 / 39. szám

1900. szeptember 23 BALATONVIDEK 3 törköly, vagy gyümölcsborral való összeházasítása szintén tiltott dolog. Aki azután ezt a tilalmas módon készitett bort forgalomba hozza. 600 koronáig terjedhető pénzbüntetéssel sújthatják : aki pedig ezt a mesterséges bort késziti, azt még két havi elzárással és borainak elkobzásával is büntethetik. Jó lesz, ha ezt a tilalmat bortermelő népünknek most, a szüret előtti időben, m

;nél szélesebb körökben tudomására, hozzák. A gazdakörök, a községi jegyzők és tanítók, a hegyközségi elöljárók ismertessék meg a bortörvény végrehajtására kiadott miniszteri rendeleteket s figyelmeztessék őket a veszedelemre, amit e rendeletek áthágása nyakukba zudithat. Ezzel hathatós szolgálatot tesznek népünk anyagi érdekeinek megóvására, megmentik a borhamisítás szégyenpirjától és hatalmasan közreműködnek az érdemben is, hogy boraink visszanyerjék jó hírnevüket. Ma már szépen előhaladt a szőlők ujjáalkotásának munkája. E munka azonban duskamatokat csak akkor hajt, ha boraink becsületes, tiszta arccal jelennek meg a piacon s a hamisításnak még árnyéka sem vethet rájok foltot. Majd ha ez az idő bekövetkezett, akkor ismét visszanyertük azt a nagy nemzetgazdasági tökét, amely ezelőtt a borainkban rejlett. Cselédügy. Ha a fővárosi asszonyok kávézsurján a szokásos műsor elcsevegése kapcsán a cselédekről is előkerül a szó, szinte sablonos már a fölkiáltás : Boldog vidékiek ! ott még ismerik a jó cselédet, ott még vannak szorgos, lelkiismeretes szakácsnék, tisztességes szobaleányok, erkölcsös dadák ! S a boszankodó, szép pesti „nagyságák" korántsem gondolnak rá, milyen alaptalan az állításuk és — sajnos ! — minő meddő és tárgytalan az irigykedésiik. Mi vidékiek tudjuk és érezzük csak igazán cselédeink erkölcseinek nagy változását, a cselédügy mizériáinak egyre fokozódó, már-már elviselhetetlen veszedelmét. Hiszen minekünk még csak a közelmúltban is csakugyan voltak jó és hiv cselédeink, nem mint a fővárosiaknak, hova régtül óta csak a könnyebb vérüek s a szabadabb életre áhitozók siettek feljutni cselédekül. Hanem egy idő óta — a jó Isten tudja —mintha kicserélték volna őket : zsémbesek, henyék, nagyralátók és -— tisztelet a kivételeknek -— erkölcsben is fogyatékosak lettek a vidéki keztek a maguk taligájával, útközben a bojtárja leütötte, s elvette mind a pénzt- Félig holt volt, a midőn a kisló bevitte a Simonffyak tanyájára a taligát. Akkor még n6m voltak csendőrök, hát nem tudták megtalálni a bojtárt, vagy tudom is én, talán azok sem tudták volna megtalálni, mivelhogy nagyon ügyes gazember volt. A Simonffyak nem okolták a számadót, de ez annyira szivére vette a dolgot, hogy elment s beállt öcscséhez Jóskához, bojtárnak. Azt mondta Audrás, hogy ha a gazdájának a pénzét nem tudta megőrizni, nem érdemes arra, hogy a juhait őrizze. S aztán hiába marasztották a vén szolgát. Elbujdosott, mig Jóskához nem került Szabolcsba. A kis lány az utolsó kérdésre felelt. — Most jött édes apám haza, alig egy fél órája. — Volt már Barkóczy uraságnál? —eNem volt. — Hát miért ? riadt fel András — első dolga az volt. Tudnatja én rólam — tette aztán hozzá. — Azt mondta az a bácsi, hogy ráér. — Melyik bácsi te béka ? — Bandi bácsi haragszik, akkor én nem beszélek. Ekkor leült az öreg bojtár a földre a kis lány mellé és ugy kezdett vele beszélni. — De mu záj ám beszélned — szólt lehetőleg halkitva hangját — tudod muszáj. Mert ha nem beszélsz, soha nem lesz piros pántlikád. A kis lánynak nem csak a piros pántlika, hanem Andjás bátyjának különös viselkedése is feltűnt. Kis gyermekben is meg van az a száncselédek is. Évtizedeken át hiven és teljes buzgósággal szolgáló, a gazda családjával együttérző, érte élő-haló cselédjeink nyomába egy uj generáció lépett, mely inkább romlására, mintsem javára tör a családnak s melyet megjavitani, erkölcseiben felemelni egyik legelodázhatatlanabb kötelessége a társadalomnak. S vájjon, ha kutatni kezdjük az okokat, melyek kapcsán cselédügyünk a mai zilált állapotba jutott, •— mit találunk ? Nem kell meszsze mennünk, az eredő ok szinte önként felkínálkozik a szemlélődőnek s ez jórészben nem más, mint a mai családi élet bensőségének, igaz keresztény jellegének pusztulása. Ne a cselédeket, hanem az azokat megrontó társadalmat, a családnak megromlott s kiveszőfélben levő tisztaságát, erkölcsi erejét, egyszóval magunkat tegyük első sorban felelősekké cselédeinkért. Vájjon mit várjunk az uri család után induló, annak példáját követő cselédeinktől, ha látják a férj kicsapongó életét, puccos úrasszonyok hitvesi, anyai, háziasszonyi kötelességmulasztásait, a neveletlen gyermekek erkölcsi züllöttségét ? A vallást csak gúnyolni látja, eddigi erkölcseit arcul ütve érzi, a benső értéket fitymálja, látszatra tesz-vesz, s midőn a „modern", a „mai" cseléd képét miudezekután teljesen magára ölti, — mi képmutató megbotránkozással sóhajtozunk : Istenem ! heh rosszak is ezek a mai cselédek ! A mondottakban bennefoglaltatik már züllésnek induló cselédügyünk orvossága is : térjen vissza maga a társadalom és első sorban maga a család régi erkölcseihez, régi szép hagyományaihoz. A vallásosság és tiszta erkölcs tömjénfüstje lengje körül a családi élet házi tűzhelyét; több szeretettel, kevesebb önzéssel tekintsük cselédeinket ; példát adjunk nekik a tisztességben és kötelmeink odaadó teljesítésében ; őrizzük ellen magánéletét, egj'szóval tekintsük családtagnak, ne belótának, vagy igavonó baromnak. Ne mosolyogjunk darabosságukon, ne nézzük el mondatlan beszédeiket, ne tűrjük erkölcstelen életmódjukat. Hiszen az e téren való minden mulasztásért épen a család fog bűnhődni első sorban — gyermekeiben ; mert a rossz cseléd megmételyezi az ártatlan gyermekek lelkét, megrontja a házi békét, beszennyezi a családi életet. Vacsora helyett ne kapukulcsot kapjon a leány. S akkor majd nem szedi olyan hallatlan, elrémitő módon áldozatait épen a cselédek között a prostitúció. Ilyen tudatos ellenőrzés és jóakarat mellett aztán megfogy a bukottak, az öngyilkosok s a gyermekirtók száma, megszűnik a lelencházak túlzsúfoltsága, az élettragédiák rohamosan növekvő sora. dók, hogy azoknak a kiket kedvel, hasznára szeret lenni, s mig nagy emberek sokszor mutat ják csak ezt a szándékot, a kicsik mindig őszintén igyekeznek a 'beléjük helyezett várakozásnak megfelelni. Csak hogy a kicsiket az Isten adta, romlailan szivböl eredő jó akarat sokszor komikussá teszi. Magda oly fontoskodó arcot vágott, hogy az öreg bojtárnak kedve volt felölelni a kis aranyost, s azt a furcsán mosolygó kis száját megcsókolgatni. De most egyéb dolga volt. — Ne arról beszélj Magdikám — hanem azt mondd meg, hogy eladta-e apád a bikákat. — El ám, mindet, mindet. — Hát a pénz nála van ? — Nála ám, én is láttam, mutatta a bugyilárist. — Mutatt-i ? ! Hát aztán látta az a bácsi is? — Látta ám, még ugyancsak nézte. — Igen? Hát osztáu, te Magda, van annak a te apádnak esze ? — Azt nem tudom. Én sem. Hanem mondd csak, hát édes anyád othon van ? — Nincs. Az a bácsi elküldte, hogy menjen el Anarcsra »Jajdefáj» zsidóhoz bort venni, mert ott jó bor van. — Igen ? Ejnye na. Hát a Ferkó bojtár ? — Azt meg elküldte a bácsi, hogy menjen jVégigüres« zsidóhoz szivart venni, mert ott jó szivarok vannak. - Hüj I hogy két sorban álljon a jajdefáj azon a te bácsidon ! Hát téged m

;nek küldött ide ? — A bizony furcsa. Azt mondta, hogy Első sorban pedig a vidéki városoknak kell előljární jó példával, mert a cselédek kisebb száma, a falusi családi élet tisztasága sokban megkönnyíti a munkát. Útját kell állaniok a terjedő romlottságnak, a családi élet megmételyezésének. H:szen valóban kétségbeejtő dolgok történnek. Nézzünk csak körül saját városunkban is I A cselédek szabad élete miatt már a nyilt utcára alkonyat után alig léphetnek ki kísérő nélkül úrasszonyaink és lányaink. S a kórház cselédeinktől népesül s a büntető igazságnak ők szerezik a legtöbb munkát. Mindezen pedig sem sopánkodás, sem harag nem segít, csak egy : ha magunk sietünk először is visszatérni oda, honnan elszakadtunk, t. í. a kereszténység fenséges, felemelő és mindet boldogító moráljához. Z. Beszámoló Zala-Szánton. Bogyay Máté országgyűlési képviselő ZalaSzántón e hó 23-án tartotta beszámolóját. A nagyszámban megjelent helybeli választó polgárok a templom körül csoportosulva várták a képviselőt. A 4 órakor beruktató bandérium után nyomban meg is érkezett több vidékbeli földbirtokos kíséretében s a helybeli plébánoshoz szálltak, honnét pár perc múlva a templomtérre vonultak, hol Soós Lajos szántói polgár fogadta pár szóval a megérkezőket. Gróf Batthyány József bemutató szavai után Bogyay Máté mondotta el beszámolóját, melynek részleteit, minthogy a »BalatonVÍdék« legutóbbi számában a s lesence-tomaji beszámolójában" már közölte, mellőzzük. Utána Barcza László rendeki földbirtokos intézett a választókhoz néhány szót. Beszédében kiemelte a jelenlegi kormány érdemeit, méltatta annak elveit s azokat magáénak is vallotta, a mennyiben a nemzeti párt elveivel összeegyeztethetők. Beszédének főcélja pedig az volt. hogy megértesse a választókkal, miként legelőnyösebb egy kerületre, ha a saját kebeléből választja képviselőjét. »Nagy előny az«, úgymond, »inert olyat választhatunk, akit személyesen ismerürik, akinek jelleméről, becsületességéről és hazafiságáról meggyőződve vagyunk.® Szerencsésnek tartja a keszthelyi kerületet, mert annak saját kebeléből való a képviselője, akihez miuden választó bizalommal fordulhat, aki itt él közöttük, s értekezhetnek vele gyakran. Amiért ajánlja, hogy a jövőévben megjöjjek ki ide az öreg bojtár bácsihoz s mondjam meg neki, hogy én estig itt maradok. Felugrott az öreg, majd visszaült, s hangját csendesre erö'cetve szóit: —Édis kis Magduskám, még csak azt mondd meg, de igazán, nem mondta édes apád a nevét, annak az . . . izé bácsinak. — De mondta ám, várjon csak András bác.

3i . . . mindjárt. — igen Somogyi uramnak nevezte : Felugrott az öreg s nagyot kiáltott. — Éu Istenem ! Te adtad őt a kezembe, a ki nem engeded a hüut büntetés nélkül. Itt az én bojtárom. Aztán ott hagyva a kis leányt rohant a falu felé. Még a homok is kongani látszott a lába alatt, a mint feltartózhatlanul rohant. A kalap iehullott fejérül, ősz hajfürtei ziláltan lobogtak hol szeme előtt, hol arca mellett. Futtában a széles ing lengett kezén s látszott, a hatalmas inakkal telt barna kéz. Az öreg futtában azt is megnézte. Majdnem a régi még — mormogá a vén bojtár. Aztán végig csúsztatta kezén a kemény tölgyfa botot. Ez is megjárja. Az emberek rémülten tértek ki előle. Azt hitték meg van őrülve. Épen hogy jókor érkezett. A mint a juhászház elé ért, a melynek ajtajában a juhásznak kutyája szűkölve kaparta az ajtót, a felnyíló ajtóban egy izmos, veres képű ember jelent meg, kezében revolverrel. — Állj meg, mert meghalsz! kiáltott a közeledő öregre. — Te állj meg bojtár! — kiáltott az