Balatonvidék, 1900 (4. évfolyam, 26-52. szám)

1900-09-23 / 38. szám

BALATON VJDEK 1900. szeptember 23. a fürdövendégekre, liogy Keszthelyből muszáj fürdőhelyet csinálni. Mert eddig bizony még nem az. Hiszen ha a fürdővendégeknek nem kellene más. csak Balaton, akkor MeszesGyőrök és Szepezd is fürdőhely volna. Mi pedig igazán alig adunk egyebet. Egy parkot (a grófúr ő excellentiájának kegyelméből) két szálló a Balatonparton s egyebet semmit. Mert, hogy az idén végre-valahára némileg rendesebben öntözték az utcákat, az csak nem ad a városnak fürdői jelleget. Hiszen az most már Kamerunban is szokás. Ellenben láttunk itt a nyáron olyan dolgokat, ami épenséggel nem csalogató eszköz arra, hogy a fürdővendégek akkor is tóduljanak ide, amikor a többi fürdőhely kong az ürességtől Ilyen kellemetlen látvány volt az a rettentő porfelhő, amely minden kocsit elkísért az állomástól a Fő-utca alsó végéig. Az öntöző kocsik előtt ugyanis ez az ut-rész igazán terra incognita, ismeretlen valami volt. És ehhez az ut-darabhoz rettenetesen hasonlított a balatoni sétány is, legfeljebb csak annyiban külömbözve amattól, hogy itt csendes időben is be kellett hunyni az embernek a szemét, hogy meg ne vakuljon attól a tündöklő fehérségtől. Tiszta időben valóságos krétamező volt a Balatonpart, kietlen és kopár mint a Szahara, egy virág, egy fűszál nélkül. Akkor volt csak rajta egy kis »zöldség«, ha az ottrekedt esővizet ellepték a szelid békalencse és a poétikus moszatcsaládok. Minthogy a tavaszi töltések alkalmával (amely tavasz jól benyúlt a szezon kezdetébe) a levezető csatornákról elfelejtettek gondoskodni. Pedig ez a körülmény nemcsak az emberi tüdőre, hanem — s ez talán nyomósabb argumentum — a sétány fáira is ártalmas. Talán kellemesebb látvány lett volna a park kocsigátló oszlopainál esténkint egy-egy égő lámpa, de hát ez meg nem volt. Es igy csak az elesettek és törött mellkasnak jajgatását (és káromkodását) lehetett hallani, ami fürdőhelyeken ritka dolog ugyan, de egv csipetet sem vonzó. Ellenben rendkívül kedélyes és épületes látvány volt a fürdősziget pénztárhelyiségében kitett vendégkönyv. Fiatal csemeték azon tanultak irni s nyájas ifjak ott gyakorolták magukat a gyenge viccek gyártásába. Ellenőrzésről persze szó sem volt s nehéz dolog volna azon csodálkozni, komoly, uri vendégeink közül sokan nem irták be nevüket. Persze, hogy az idegenek névsora ilyenformán aligha volt tel jes, de hát a fődolog, hogy a könyv meglegyen. S az tagadhatatlanul megvolt. Azt pedig még igy »magunk között* is szinte rosszul esik megvallani, hogy a fürdőszigetről több ruhadarab is elveszett. A tettes léprekerült ugyan, de jó későn. Hiszen csúnya lelkű, tolvaj emberek másutt is laknak, máshol is lopnak, de fürdőhelyen ilyen dolognak nem volna szabad megtörténhetni. »Ma a ruhámat lopják el, holnap az ékszereimet, holnapután agyonütnek a kabinomban*, mondja a fürdővendég. Es az a baj, hogy joggal mondhatja. A rendőrség a Balatonparton nélkülözhetetlen. Már csak azért is, hogy ott holmi duhajkodások meg ne történhessenek. Főként pedig azért, hogy a balatoni park este is járható legyen a gyanús csavargók támadásától való félelem nélkül. Természetesen ez csak arra az időre vonatkozik, amikor majd lesz ok arra, hogy az ember este is lent maradjon a Balaton partján. Ha majd egyszer mindenki belátja azt, hogy az nemtermészetes állapot, ha egy balatoni fürdőn este hét óra után megszűnik az élet, ha majd egyszer mindenki tudatára ébred annak, hogy egy üdülő fürdőhehen sok szabad sőt kell, a mi halálos betegek fürdőhelyén tilos, sőt Ízléstelen. Ugy értjük ezt, hogy ha majd egyszer nálunk is lesz zene. Olyan zenekar, amelyik ért is a zenéhez s amelyik játszik is, sőt még este is játszik 10—11 óráig. Szóval amelyik egész_n más, mint amilyen az idén volt. Mert hogy az idei zene ... No de erről ne is beszéljünk. Csak azért az egyért tudunk hálásak lenni eziránt a zenekor iránt, hogy otyan humánus, tapintatos volt a játékával- T. i. hogy a menynyire csak lehetett, óriási pauzák után nagyon keveset játszott. Azt hisszük, ezt megköszöni neki minden épidegzetü s jó érzésű ember. Még azok is, akik jövőre más fürdőhelj'en hallgatnak majd olyan zenekart, amilyent mi Keszthelyen szeretnénk hallani. De nálunk az csak a jjövő zenéje.« A beláthatatlan, a végtelen jövőé. Sok vállalkozó, megbukik még addig a Huliám-ban. Főként olyan politika mellett, mely a vendéglős árendáját anyn}

rira felsrófolja, hogy az hamarosan belátván üzlete irreálitását, elhanyagolja azt s a bérlet szüntelen gazdát cserél. Mert amit igy a város n}

rer a béren, annak a levét természetesen a vendég issza meg. Drágább az élet, a bérlő kedvetlensége a hanyag, rendelen kiszolgálásban nj'ilatkozik. A magas bér helyett, amiből csak a városnak van haszna, otyan kikötéseket kellene tenni a bérlőnek, ami a fürdőzőknek is előnyére válnék. No még aztán hiánj'zik a mi fürdőnkből még valami, a mi a modern világban minden üzleti dologban nélkülözhetetlen. A reklám. Fotográfiák, színes tájképek, leírások (Héviz-zel kapcsolatosan) nevesebb személyek idevonzása sat. sat. mind olj'an dolgok, melyeket mi nem ismerünk. Es persze minket sem igen ismernek. Ámbátor az is igaz, hogy ez időszerint kevés olyan dolgaink vannak (a elvett egy egyszerű urileányt. Csöndesen dolgozott azután és igy, az időjártával gazdag ember lett, nyugodt boldogságban élvén az eldugottt kisváros vasut-utcai házacskájában, a hol az apja meghalt és a hol ö is meg akar halni. Igy, deresedő hajjal pirosarcu, jókedvű öreg ur lett belőle. A. nagy gazdaságot maga vezette most is, szerette a vidám társaságot, feleslegéből adott annak a ki rászorult, áldozott a közért és egy derék ember öntudatával tekinthetett pályájára. Mellette szeretetben állott felesége, még a régi nagyasszonyok maradéka. Nem ösmerte az idegeket, a rossz regények és t.unyaság sohase mételyezték meg képzeletét. Nagy lánggal nem lobogott soha, de csendes tüzénél jó volt melegedni azoknak, a kiket szeretett. Hires kompótokat csinált, de ha kellett, tanácscsal és tettel segítette férjét. Okosan kormányozta a házat, szerette a férjét és nevelte a gyermekét. — Ez volt az élete. Egyetlen gyermeküket talán azért szerették oly rendkívül, mert az Isten későn, mikor már nem is várták, áldotta meg vele frigyüket. Házasságuk 10-ik évében született a kis Jolán. Reá pazarolták a szülői szeretetnek — s ah, mily kiapadhatlan az — minden kincsét, öregedő szivük minden melegét. Fényessé, meleggé, boldogságossá akarták tenni életét, elhárítani előle minden akadályt, betelve látni minden vágyát. Eletük alapja, tartalma, célja, csak ő lett. Ugy mutatta minden, hogy Szempcinek e vágya is teljesül. A leányka lassan gyönyörű hajadonná serdült. Szépsége hires volt a vármegyében, szolid bájosságáról meséket mondtak. Tündére lett a régi háznak, melyet az Ő ifjúsága uj fénynyel aranj'ozctt be. Husz éves korában Szempciék férjhez adták Jolánt Bükk Lászlóhoz. A lány választása összeesett a szülök legtitkosabb óhajtásával. Laci derék, komoly fiu vo't, külföldi főiskolákat járt és most jött haza, liog}' a birtoka kezelését átvegye. Hozzáadták léhát a leányt, csak azt kötvén ki, hogy a fiatalok hozzájuk jöjjenek lakni. A fiatal pár beköltözött az öreg házba, melyhez uj szárnyat építettek, berendezvén modern pompával. A boldogság jött velük a Szempci kúriába. Az öregek saját ifjúságukat látták felújulva gyermekeikben ; a fiatalok pedig szemlélhették későbbi életük példáját. A talált otthont e házban, a mi legfőbb java, legértékesebb, drága virága az életnek és a melyet az emberek oly gyakran taposnak el ostobán : A szeretőt. Egy évig tartott ez a derűs, szép élet. Ekkor Jolán beteg lett és egy fiúgyermeket szült. Az uj élet egy régit kért váltságul. A fiatal asszony nem kelt fel többé. Meghalt gyermekágyban. Egy szürke vidéki kis városban meghalt egy asszony. Fiatal, szép, gazdag volt igaz — de nem szenvedett sokáig és mindennap halnak meg asszonyok fiatalon. Az eset szomorú, a csapás súlyos — de hisz az idő segit és nincs seb, a melyre gyógyulás ne volna. Az élet azonban g}'akran megcáfolja az útszéli bölcselkedést. A Szempci-ház békéjét Joláunal temették el. A gyász nem tágított többé a falak közül. Szempciuét, a türelmes, okos nagyasszonyt az őrüléstöl féltették. Napokig nem voit eszméletén. Azután a ház abba a szárnyába költözött, a hol a leánya meghalt. A régi kitűnő háziasszony nem törődik a háztartással, sem semmivel, a mi nem gyászát illeti. Mindennap sötét feketébe kikocsizik a temetőbe, a pompás márváuyemlékkel diszitett sírhoz. Idehordja a tavasz virágait, a nyár gyümölcseit garmadába mind. Fájdalma kíváncsi pletyka tárgya már. Az emberek nem tudják megérteni, hogy vau kétségbeesés, a mely nem enyhül, vau kin, a mely mindig oly égető, mint az első napon. Az öreg Szempci unokájának él. Élete, reménysége, öregségének fénye oda. Csak sivárságot érez, csak a kötelesség tartja fönn. Nem remél, nem vár az élettől semmit . . . És oda élete az ifjú férjnek is. 0 egész élete boldogságát temette el. Az ő vesztesége talán a legsúlyosabb. Az emberek élnek, mozognak, cselekesznek a többi ember között. Békésen, csendesen, mint kisvárosban szokás. Ara szivük össze vau tépve és görnyedten, összezúzva húzzák, mint mázsás ólyomgolyót a megmérgezett élet irtózatos kínját. .. Egy csendes dráma ez csupán, melyre lelkem, elszállván partjára a sárgahabu Kőrösnek, ím visszaemlékezik. Körösi.