Balatonvidék, 1900 (4. évfolyam, 1-25. szám)

1900-02-25 / 8. szám

IV. évfolyam. Keszthely, 1900. február 25. 8. szám. Társadalmi, szépirodalmi s közgazdasági hetilap. Megjeleni

k hetenkint egyszer : va.Hii.run |». Szerkesztőség KESZTHELY, FÖGIMN. ÉPÜLET. Kidóhivatal a volt gazd. tanintézet épületében. Kéziratokat a szerkesztőség címére, pénzesutalványokat, hirdetési megbízásokat és reklamációkat a kiadóhivatalhoz kérü.ik. Kev. i ra tok a t nem adurjU vissza. LAPTULAJDONOS A SZERKESZTŐSÉG. FELELŐS SZERKESZTŐ MAGASHÁZY ANTAL DR. | KIADÓ STJJÁNSZKY JÓZSEF. Előfizetési arak: Egész évre . Fél én-e . . Negyed évre , Egyes szám ára • . 10 korona . . 5 „ • • ^ „50 fillér 20 y Hyilttér petitsora 60 fillér. Az alispán szava. Zalavármegye alispánjának a legutóbbi évnegyedi jelentéséről van szó, mely — régi szokás szerint -— a megye közgazdasági viszonyait jellemezve, nagyon szomorú és setét képet fest rólunk. Beszél a »silány termés«-röl, felpanaszolja, hogy »a kisebb gazdáknál eladásra egyáltalán semmi sem kerül« ; röviden, de markánsan festi a filoxera, a korai rothadás és lisztharmat iszonyú pusztitásait, majd igy fejezi be : A lefolyt gazdasági év silány eredménye mindenfelé látható és érezhető ; mindenhol szükségről és hiányról panaszkodnak s általában véve, tekintve a pénz viszonyokban legutóbb beállott változást, a kamatláb felszökését: a lakosság anyagi viszoiyai nagyon nehezek, télies erőfeszítéssel kell küzdenie a mindennapi megélhetéssel.« Hát bizony ez siralmas jelentés, nagyon szomorú kép ! Mintha nem is a Dunántul egyik bajdan leggazdagabb megyéjéről, hanem a koldus és folyton nyomorral küzdő Felvidék valamely részéről volna szó. S a mi az egészben legszomorúbb, hogy az alispán jelentése az utolsó betűig igaz, sőt még helylyel-kőzzel meg is tudnók toldani ; legyen elég itt csak a kenyerétől megfosztott zalaparti halásznépség nyomorára, a meg\'eszerte tengődő kisiparra, a balatonmelléki szőlők siralmas' állapotára' hivatkozni. Az a baj azonban, hogy az alispán inkább csak a kórt, mintsem az orvosságot is jelelte meg. Pedig az ö ismert buzgalmától, nagy tudásától, kiváló adminisztratív képességétől, a közügj'ek rég kipróbált bajnokától méltán elvárhatta volna a megye közönsége, hogy adjon egy eszközeiben válogatós, céljában nemes közgazdasági programot, melynek kapcsán a. nép nyomorán segíteni, a zalamegyei siralmas közgazdasági állapotokat szanálni lehet. Hiszen a nyomort mindanyí-an látjuk, nap-nap után tapasztaljuk: de réveteg szemmel kutatunk a kivánt orvosság után, mely ha még sokáig késik, népünk csak a kivándorlás vagy a teljes nyomor és vagyoni tönkremenés kőzött választhat. Orvos kell a mi gazdasági nyomorunknak s csoda-e, ha az orvost az első sorban az alispán személyében keressük? Hiszen ő ismeri legjobban Zalamegyét, annak közállapotait, a gazdasági mizériák eredő okait, a vidékek külömböző és sajátos viszonyait. Álljon elő tehát, az Isten áldja meg s hozza áldozatul a közügyek oltárára nagy tudásának teljességét, kiváló adminisztratív képességeit, a megye iránt mindenkor tanúsított szeretetét, forró rokonszenvét ennek a jó, de nyomorgó magyar népnek érdekében! Vegye tekintetbe Zalamegye speciális viszonyait, kérje fel jelentéstételre a megyei gazdasági egyesületet, a gazdaköröket ; tegye megfontolás tárgj'ává az adófizetési képesség helyi csökkenéseit, az ipari termelés helyenkénti leheA BALATONVIDÉK" TÁRCÁJA" TUDOM ÉN, HOGY MEG KELL HALNI. Tudom én, hogy meg kell halni, — Nem is Jcésilc elmúlásom ; Hiszen a sírt, melybe térek — Két kezemmel magam ásom . . . Magam ásom• Tudom én, hogy meg kell halni, — Minek is az ilyen élet; Melynek minden vágya, álma Összetépve, semmivé lett . . . Semmivé lett. Tudom én, hogy meg kell halni, — Nem is a a fáj, hogy ily kora: Hanem, — hogy még egy percre sem Voltam boldog soha . . . soha . . . Soha . . . soha! Soos Lajos. Igrice és igricek. Olvasóközönségünk előtt ismeretes, hogy Igrice, ezen ma is fönnálló kis Zala-megyei község Pacsához közel északra esik. E községről, mint egykor királyi mulattatók telepéről kívánunk szólani. Mulattatóknak nevezzük egykori lakóit, mert ezen elnevezés talán leginkább megfelel a régi okiratokban előforduló joculatoroknak. Mulatni, szórakozni mindig szeretnek az emberek s azért mindenütt találkoztak is, kik a vigadozni óhajtók mulattatását kenyérkeresetükké tették. A rómaiaknál voltak histriók (komédiás-félék), scurrák (bohócok), joculatorok (tréfákkal mulattatók), akik alkalomadtán énekekkel, hangszereken való játszással is szórakoztatták közönségüket. Utóbb más nemzeteknél a mulattatásokat már több ágra, szakaszra találjuk fölosztva, noha kezdetben ezeknél is, közönségük Ízlése és óhaja szerint, majd bohózkodtak, majd zenéztek. A német »spielman«, a hasonértelmü szláv nigric« (igazi ó-szláv nyelven annyi, mint játszani) olyan »müvószfélók« voltak, kik a mulatozás több neméhéz is értettek. Lassankint azon elnevezéseket a közéletben inkább az énekesekre ós zenészekre alkalmazták. Zenével kisért énekek előadása már a hunok alatt volt szokásban. Priscus, a keletrómai császárság követe, ki személyesen megfordult Attila udvarában, azt írja, hogy »étkezés után Attila előtt két seytha férfiú jelent meg, kik annak győzelmeiről és hadi dolgairól általuk készített verseket mondottak*, A német Niebelungének Attila hegedőseiről szintén emlékezik. Igy volt az Árpád-korban is. Béla király névtelen jegyzője írja Árpádról, hogy midőn e vezér Attila várába vonult, »nagy vigassággal lakmároztak vala naponkint s a citerák ós sipok zengedezései s kedves hangjai ós a dalnokok énekei mellett mulatnak® Á hót vezér udvaraiban énekeseket tartott, kik laKomák alkalmával énekeikben uraik hős tetteit ezek dicsőítésére s mások buzdítására zengedezték. A nemzeti énekesekkel és zenészekkel a vezéreket követő századokban is találkozunk. Eleinte a szláv elnevezés szerint nálunk is igriceknek nevezték őket, utóbb hegedősöknek mondották hegedő nevű hangszerüktől, metyen nem nyirettyüvel játszottak, hanem, mint a mai citerán szokás, a húrokat ujjaikkal pöngettók; lantosoknak is nevezték a lant-féle hangszertől, mely hat húrral ellátott koboz volt. A lantosok, még a XVI. században sem valának ritkák ; tudjuk ugyanis, hogy Tiűódit közönségesen Lantos Sebestyénnek nevezték. A többnyire lant-kisó_ rettel előadott regékről regösöknek (Regus) mond_