Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1942

— 92 — menyesen biztosították a szabályok. Már Szent Alberiknál olvassuk : „Minden jövedelem negyedrészét a hozzánk forduló . . . szegények javára kell fordítanunk, akiknek különben semmi életlehetőségük sincs." Szent Bernát ismételten hangoztatta, hogy minden fölösleg a szegényeké. A rendszeres alamizsnaosztásnak a monostorban megvan a maga módja. A kapus-szerzetes dolga ez. A bejárat mellett fekvő kis szobájában állandóan volt kenyér, hogy a jelentkező szegénynek bármikor adhasson. Délben ő hozta el a konyhából azt az ételt, amit ott a szegények számára főztek, azt is, ami a szerzetesek étkezése után megmaradt s az elhunytak u. n. „porció"-ját is. Rendes szokás volt ugyanis a monostorban, hogy az asztalra tett legelső tál étel után mindjárt három másik tállal hoztak: ezt volt a megholtaké, s ez is a szegényeket illette. Később a ciszterciek is elfogadták azt a régi szokást, hogy minden elhunyt rendtagnak az ételét harminc napon át felhordták az asztalra, ott asztali áldással megáldották, azután a szegényeknek adták. Hasonló eljárás volt az összes megholtak emlékére az u. n. „tricenárium" alatt szept. 17-től okt. 17-ig mindennap. Mindez a monostorok sajátságos szép szokása : a szerzetes életében folytatott jótékonykodásának mintegy továbbvirágzása a síron túl is. Az ételkiosztás a monostor kapuja előtt történt, hogy a szegények többnyire hatalmas csapata az istenszolgálat végzését ne zavarja. Okleveleinkben a „monostor kapuja" kifejezés legtöbbször a monostor-gyakorolta szegényellátást jelenti. Bizonyos, hogy erre az állandó adakozásra a ciszterciek elsősorban saját verejtékes munkájukkal teremtették elő az anyagiakat. Néha azonban a megértő világiak is előmozdítják adományaikkal ezt a szeretetmunkát. Villers apátságának egyik legrégibb birtokjegyzékében pl. az egyik ingatlan mellett megjegyezve találjuk, annak rendeltetését is : az apátság azért kapta, hogy annak jövedelméből a szegények számára „hetenként 2000 barna kenyeret süssünk, százát négy véka lisztből." Doberan apátsága 1324-ben egyik lovagtól évi 120 véka rozs szolgáltatására kap szerződést, hogy abból minden pénteken a szegények között 60 kenyeret osszon ki, „ugyanolyat, mint amilyet a szerzetesi testület tagjai esznek, nem kisebbet, nem másfélét, nem felvágva, hanem egész kenyeret, — szeretetből és Isten dicsőségére." S hogy milyen találékony volt a szegényeket szolgáló lelkület, kitűnik Heisterbach-i Cézár feljegyzéseiből. Apátja az 1197-i ínséges esztendőben aggódva látta, hogy monostorának gabonakészlete aligha tart el aratásig. Szóraállította a monostor pékmesterét, Konrád testvért, hogy talán a szegényeknek túlságosan nagy kenyereket süt. Az egyszerű munkástestvérnek a szenvedő embertársak iránt való szeretete meglepő védekezést súgott. „Higgye el apáturam, mondotta, — hogy a mérlegen egészen kicsinyek, de a kemencében nagyra nőnek : kicsiket vetek be, nagyokat szedek ki." Annyira öntudatos volt a ciszterciek előtt birtokaik jótékonysági célja, hogy ezt a csak magánhasználatra készült birtokjegyzékekbe is beírták, Zwettl így öntötte formába : „Tud-