Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1942

— 12 — ság közben egészen úgy végezték, mint a kórusmondó szerzetesek a karban. Lehetetlen meghatódás nélkül olvasnunk a Claravallis-i krónika egyik feljegyzését, amelyből szépen látszik, milyen melegséggel, áhítattal, lelki élvezettel tudták ezek a jó munkástestvérek az egyhangúnak és unalmasnak látszó, köteles imát elvégezni. Nagyboldogasszony ünnepe volt. A majorokból a szerzetesek mind Claravallis-ba siettek, hogy e szép ünnepen az éjjeli istentiszteleten jelen legyenek. A monostorhoz legközelebb eső majorban volt egy munkástestvér; igen egyszerű lélek, minden műveltség nélkül, de jámbor, buzgó és a Boldogságos Szűznek nagy tisztelője. Már előre örült a szép napnak, a szerzetesek ajkáról zengő szép énekeknek. Minthogy azonban néhánynak otthon kellett maradnia a major őrizetére, a majorgazda őt is épen ezek közé sorolta. Feladata volt a juhokat őrizni egész éjjel. Szomorúan bár, de azért készségesen engedelmeskedett. Amint a szép nyári éjen ott virraszt a nyájak mellett, éjfél után felhangzik a monostor harangja, mely imára hívja a monostor lakóit. Az éjjeli csendben tisztán hallotta a testvér a kis harang szavát. Szíve kezd átmelegedni, képzelete szárnyakat ölt, és egész élénken oda képzeli magát a társak karába. Velük legbensőbben egyesülve megkezdi ő is éjjeli imádságát. Mintha látná, hogy azok most térdet hajtanak, ő is térdet hajt; most főhajtás van, ő is fejet hajt, most felhangzik a zsoltár mélabús dallama, ő is megkezdi a maga Miatyánkjait. így imádkozza végig negyvenszer az Ur imádságát. Nem érez sem fáradságot, sem unalmat. Szívének nem lankadó buzgalma további imádságra ösztönzi. Hisz a társak odabenn még mindig zengik a Szűzanya dicséretét. Mit csináljon ? Imádságainak készlete fölött szemlét tart; már kimerítette. De íme, még van egy, amit a rendes napi imádságok között nem írnak elő a szabályok : az Üdvözlégy. Ezt is tudja fejből. Erre aztán ismét térdhajtás és főhajtás következik, közben egyre imádkozza az Udvözlégyet. Oly édesség árasztja el szívét, oly elmélyedésbe merül egész lelke, hogy alig veszi észre a hajnal fakadását. — Ugy érezte, hogy jól töltötte az éjjelt. — Ez a kedves jelenet nem maradt titok Szent Bernát mindenhová elható szelleme előtt. Mikor a reggeli órákban az összes társaknak szokása szerint szentbeszédet mondott, leleplezte a titkot. „Nem szabad elhallgatnom, mondá, hogy a mi testvéreink egyike, akit az engedelmesség arra kényszerített, hogy ennek a szent éjnek az ünneplését kint töltse a szabad ég alatt, a mi Nagyasszonyunk dicsőségére a köteles imádságot oly kedvesen, oly buzgón végezte, mint köztünk senki sem. Szép és nagy dolog a lelki elmélyedés, a fölhevülő áhítat, de ennél és minden magasztosult elragadtatásnál többet ér a szent alázatosság és egyszerűség". Ez a ciszterci imádság-szolgálat tart az egész középkoron át, mert a Rend szigorúan őrködött azon, hogy ettől az elsődleges feladattól, az istenszolgálattól, szerzetesei el ne térjenek, de még az imádság végzésének előírt módjától sem. A nagykáptalanok ismételten ki is mondják ezt, s 1260-ban