Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1940

- 56 Május 25-én, Hősök vasárnapján reggel indult el Bajáról a különvonat 1200 bajai diákfiúval és diáklánnyal és kísérő tanári testületeikkel; 200 ciszterci gimnazistát is vitt, ezeket László Vincc dr., igazgató, Vágó Rezső, Barta Lénárd, Török Bonifác, Pcpp Kelemen, Éber Sándor, Simonyi Marián, Bálint Ferenc, Sulyok Ignác tanárok kísérték. A fiúk sötétkék intézeti egyenruhában, tollas sapkában, az intézet zászlajával vonultak ki: ünnepi látogatásra indultunk. Elinduláskor láttuk, hogy nem egy édesanya aggódó szemmel tekintett vonatunk után, és — utólag hallottuk — sokan siettek akkor reggel a vasútról a bajai templomokba, hogy az Úristen őrző oltalmát esdekeljék le a kirándulók útjára. Most már megvallhatjuk, hogy az akkoriban állítólag még mindig elő-előforduló csetnik-merényletekről szállingózó hírek bennünket, vezetőket is felelősségünk miatt némi szorongással töltöttek el. No, de a fiúk egy cseppet sem szorongtak. Nótaszóval indultunk. Csikériától végig, az egész úton az ablakon csüngött minden fiú, s minden szem az elhagyott erődítményeket, a „bunkerokat" s a tankcsapdákat, drótakadályokat leste. Lehetett is látni ilyesmit eleget, annyira, hogy végül már ott is láttak, ahol nem volt . . . „Tessék nézni, milyen magas drótakadály!" — kiáltotta az egyik, a városi kisgyerek. „Hát még mit nem! Te tudatlan! Hiszen ez komlóültetvény ! Abban vannak ilyen magas karók!" — igazította helyre a másik, a falusi gyerek. Közelededett Szabadka. Sokan életünkben először készültünk meglátni. Milyen lesz? Magyar-e még Kosztolányi Dezső, Gyóni Géza egykor dúsan gazdag városa ? — Már messziről megpillantottunk a külvárosi részek utcáin sok magyar zászlót. Feldobbant a szívünk: Oh, de kedves vagy, de szép vagy itt! De jó, hogy már itt lobogsz, drága magyar jelvényünk, zászlónk! S lelkünkben muzsikált Kosztolányi verse : „Zászló... Csak bot és vászon, | de nem bot és vászon, | hanem zászló. | Mindig beszél. | Mindig lobog. | Mindig lázas ... | ... s hirdet valamit | rajongva . . ." Mégiscsak a mi városunk ez a Szabadka ! Szép magyar városunk! Megérkeztünk. De úgy éreztük, hogy hazaérkeztünk! Mert íme: vonatunk mellett szük helyen sok-sok ember szorong, férfi és nő, — sok-sok szemben drágagyöngy : örömkönny ragyog, — sok ajkon boldog, meghatott szavak röppennek: „Isten hozta ! Éljen ! Isten hozott benneteket! Éljenek ! Hála Istennek !" Az állomásépület előtt szabadkai és bajai cserkészek — egyszerre te. tvéries, együttes munkában ! — eligazították a közönséget. Felsorakoztak a bajai iskolák. Fogadtatás, kölcsönös üdvözlések következtek: az ifjúságában látogatóba jött Baját boldog szeretettel ölelte szívére a huszonhároméves rabságból felszabadult Szabadka. Bevonuláskor sok kedves jelenet adódott. Itt is, ott is éljenzés hangzott. Néhol virágot is dobtak a vonuló iskolák elé. Egy egyszerű néni karonülő lánykája kezébe adott néhány szálat, hogy a kicsi dobja elénk a virágot. . . . Ügy, úgy, kedves, jó magyar néni, csak ilyenre tanítsa! Ugy hírük, nem is régen rettenetes, gyilkos dobálások estek errefelé, és sötét, embertelen gyűlölködések harapóztak-martak tovább nyomukban. Hadd jöjjön a kenyérrel-virággal dobálás evangéliumi, új magyar világa ! Éljen az éltető, építő, legnagyobb magyar erő : a szeretet ! . . . Kedves, ismeretlen szabadkai néni, nem a hallatlanul nagy megtiszteltetést köszönjük a virághintésben, hiszen az egy kicsit majdnem kényelmetlen is volt