Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1938
56 gását pedig az elektromotoros erőnek tulajdonítja. Alapfogalmunk értelmében azonban minden mozgó tömegnek kinetikai energiája, tehát nyomása is van, amely nyomásnak a mekkoraságát az említett harántmetszetekben észlelhető és megmérhető potenciálkülönbség (Ух—V2) fejezi ki. Az elektromos áramban mozgó elektromos tömegnek a nyomását tehát egyfelől az ismeretlen elektromos tömeg nyomásával, másfelől a mérhető potenciálkülönbséggel fejezhetjük ki. Ha az e elektromos tömeg akadálytalanul vonulhatna át az áramkör harántmetszetein, akkor az áram intenzitása 1—e: t lenne. A valóságos i intenzitása azonban mindenkor kisebb I-nél, mert egy része áramlása közben az r (resistentia) ellenállásokban másnemű energiává alakul át A valóságos áram i intenzitása tehát az elgondoltnak csak az r-ed része (i—I :r, vagy I=ir). Tapasztalásból tudjuk, hogy az áramló elektromos tömeg a forrásban és a külső vezetőben egymástól különböző ellenállással találkozik. Az előbbi belső (гь), az utóbbi külső (ri<) ellenállás, tehát r=n —j-Гк és I=i (гь ] Гк). Utóbbi kifejezés a gondolati I áramnak ismeretlen nyomása, amelynek szám értéke megegyezik az áram bármely harántmetszetében megmért V,—V2 potenciálkülönbséggel. Tehát I=i(n-{-rk )=VX—Vs, amiből i — * * , azaz az elektomos áramnak Ohm-tói tapasztalati úton megállapított erőssége (intenzitása). (A töltés sűrűsége és nyomása.) Szemléltetésre használt forgó elektronunknak szemmeltartásával vele egyéb elektromos jelenségeket is értelmezhetünk. így például érthető lesz az, hogy miért helyezkedik el az elektromosság a vezetőnek éppen csak a felszínén? Továbbá miért van a nem gömbalakú vezető töltésének különböző sűrűsége és mégis azonos nyomása a vezető felszínén és belsejében egyaránt? Ugyanis tudjuk, hogy csak azonosan forgó és egyközűen fekvő tengelyű elektronok alkothatnak elektromosságot és azt is, hogy haladó sebességük a fény terjedési sebességét megközelítően nagy. Midőn tehát az elektronok egy vezetőre esnek, nagy sebességük kinetikai energiájával a vezetőnek egész tömegét járhatják ugyan át, de itt minden oldalról beáramolva azonos forgású tengelyvégükkel kerülnek egymással szembe, amiért kölcsönösen eltaszítódnak. Távolodniok kell egymástól addig, amíg a vezető felszínére nem érkeznek, ahol a szigetelő dielektrikum továbbhaladásuknak útját állja. A vezető felszínén összetorlódott elektronok alkotják aztán az elektromos töltés sűrűségét. A szigetelő dielektrikumtól föltartóztatott elektronok sebességének kinetikai energiája nyomást gyakorol a vezető felszínére, amely nyomás a vezető belsejében lévő ellensúlyozott elektronokra is átterjed. Érthető tehát, hogy a vezető belsejében, ahol nincsenek szabadon száguldó elektronok, az
