Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1937

— 31 helyezve, akkor érintkező lapjaik a vízoszlop harántmetszeteivel esnek

egybe. Más szóval: bármely oszlopszerű vízörvényt olyan összetett örvénynek lehet tekinteni, amely ellenirányban forgó vízszintes örvényekből 2R-nyi kölcsönös precesszióval jött létre. Tehát az őrvénylésben részt nem vevő víznek nagyobb sztatikái nyomása a vízoszlop harántmetszeteit összenyomja és a vízörvény forgó tengelyének bizonyosfokú stabilitást biztosít, E tény az anyag kristályosodásának folyamatába világít be.

Az imént egyszerűeknek gondolt vízörvényekből származott összetett vízörvények létrejöttében két tényt állapíthatunk meg. Az egyik az, hogy az ellenirányban forgó vízörvényeknek vagy egymás mellett, vagy egymás fölött kapcsolódniuk kell. A másik az, hogy minden vízörvényben stubil tengely fejlődik ki. Mind a két jelenségben egyszerre nagyobbodik meg a keletkezett új vízörvény dinamikai nyomása és kisebbedik meg a sztatikái nyomása. A valóságban azonban a vízörvények nem egyszerűek. Ugyanis már az örvényléssel mozgő anyagnak objektiv fogalmából is következik, hogy az anyagnak minden része örvényeljen, hogy tehát bármely nagyobb anyagörvény kisebb anyagörvényekből alakuljon ki. Az alkotó kisebb örvényeknek forgóiránya határozza aztán meg az eredő nagyobb örvény forgásirányát, következőleg az alkotó es az eredő örvényeknek azonos irányú forgásban kell lenniök. Minden vízörvényben is vannak azonos irányban forgó kisebb vízörvények, amelyek között fönti magyarázatunk értelmében taszítóerőnek is kell föllépnie. E taszítóerő csakugyan meg is van közöttük és a vízörvény tágulását, valamint dinamikai nyomásának megkisebbedését okozza. Ezért a vízörvény csak rövid ideig állhat fönn. A vízörvény rövid életét a víz belső súrlódásának (viszkozitásának] szokás tulajdonítani. A rádioaktivitás jelensége szintén az imént mondottak alapján nyerhet értelmezést.

Alkalmazzuk most a vízőrvényeken szerzett tapasztalatainkat a nem érzékelhető anyagra, az éterre. Gondolnunk kell azonban arra, hogy míg a vízörvényeket valamely külső energiaforrás (lapátolás, föcskendezés) támasztja, eddig az éteranyagé belső, t. i. az adott mozgó anyagnak természetes örvénylése. Esetünkben tehát egyenes követelmény, hogy az éteranyagnak elemi részei, elemi örvényei igen gyors forgásban legyenek, mert a természetben észlelhető nagy vonzó és taszító erőket csak gyors forgásuk kinetikai energiája hozhatja létre.

Hozzávetőleges számítással meg is győződhetünk az éteranyag örvényközéppontjának gyors forgásáról. Fogadjuk el például az elektront az anyag elemi részecskéjének és tekintsünk el annak pörgetyűszerű forgó mozgásán kívül egyéb mozgásától. Ebben az esetben az elektron szögse