Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1934
24 A megyar költészet s nemzeti szellem különösen sokat köszönhet neki. Költőink közül Balassit, Rimáit, Zrínyit, Faludit, Orczyt, Csokonait, Pálóczi Horváthot, Kazinczyt, Verseghyt, Kist, Virágot, Berzsenyit, Vörös- martyt, Petőfit, Aranyt, Gyulait említjük csak, míg államférfiaink közül leginkább Deák, Kemény, Tisza szerették. Horatiusnak nem kis szerep jutott a klasszikus magyar embertípus higgadt, nyugodt életszemléletének kialakulásában. A változó sorson felülemelkedő antik szemlélődő, ki még az u. n. aranykorban is meglátta a fény mellett az árnyékot, és az elmélázó, balsorstól sokszor tépett, keleti fleg- májú magyar egymásra találtak. Megtalálták egymásban a rokon lelket, temperamentumot. íme a bizonyság, hogy Horatiust nem temette el mindenestől az Esquilinus-dombi sír. Csak a teste porladt el a múlandóság kétezer éve alatt. Lelke hattyúszárnyon bejárta a világot. Szelleme fényéből özönlő sugárkéve esett arra az egyébként vérzivataros földdarabra is, „hol dús búzakalász hullámos tengere játszik", meg a kékszemű Balaton nevet, s a Soracte orma helyett más büszke hegyekre borítja fehér lepkeszárnyát a téli álmodás. — Mert a magyar géniusz hálásan fogadta a felette járó szellem lángját. Mostoha századokban vele gyújtogatta későn kelő napját. Fordítgatta, utána mondogatta a föld, a kard, a jog nemzete Róma lantosának hozzá elvetődött szózatos igéit. Együtt énekelte vele a bor és szerelem dalát, s nem volt pillanata, melyben kevésbbé gyötrődött volna végzete miatt, mint amaz Róma dicsőségének süllyedésén. Szinte elvérzett a lét és nemlét gondolatán. Immár kétségtelen tehát, hogy méltán szólította fel Hóman Bálint, vallás- és közoktatásügyi miniszter úr a magyar tanulóifjúságot, hogy a kétezeréves születési évfordulón ünnepély keretében áldozzon Horatius emlékének : „Nincs még egy antik író, akinek olyan jelentős szerep jutott volna apáink műveltségében, mint Horatiusnak. A magyar lélekkel több tekintetben rokonszellemű egyénisége századok óta érvényesíti hatását a magyar költészetben.“ Üssük fel végül tökéletes igazolásunkra a formaművész Babits Mihály elmúlt esztendőben megjelent munkáját. Szerintünk ő emelte ki legfrissebben Horatiusnak, a „gyönyörű okosság“ költőjének világirodalmi értékét. Költészete, — ítélete szerint, — „vers-zenébe és szó-zamatba sürített élet-íz, mely halálig vissza-visszatér ínyünkre, ha egyszer megízleltük.1) — Már pedig, hogy valóban visszatér, hogy kétezer év múlva is hazajár Horatius — a barna szittyák közé is, fehér hattyúszárnyon — mi sem bizonyítja jobban, mint a mi ünneplésünk, s e méltatás borostyánkoszorúja, melyet a barna szittyák fonnak saját kétezerévük reményében, e halhatatlan költő homlokára, halhatatlan szellemének. Dr. Deáki Sándor, *) *) Az európai irodalom története, 100. 1.
