Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1929

- 12 nagy munkát jelentő 3 felvonásos színdarabjának : .Jmre királyfi"-nak előkészítéséhez. A jövő év programmját Apáturunk Őméltósága körlevelében foglaltak további megvalósítása adja majd. így dolgozik a magyarországi Ciszterci Rend, így dolgozik intézetünk a Szent Imre-jubileum minél méltóbb megünneplésén. De mindig tudatában maradunk annak, hogy az ünneplés magában véve csak félmunka. Sőt ennél is kevesebb. Az ifjúságnak a beszédek szavain, a színdarab képein, énekeken, költeményeken keresztül meg kell éreznie Szent Imre lelkét, magába kell ölelnie alakját. Ha intézetünk munkája a jubileumi esztendő alatt ebben csak egy kissé is segítette a magyar ifjúságot — nem fáradtunk hiába. Dr. Fekete Rémig. Molnár Samu Pál clr. A Gondviselés haláltosztó keze, amely tiz éven át elkerülte intézetünket, az idén két ízben is meglátogatott bennünket. Az első, akit elszólított közülünk, az öregkor utait járta és hosszú évek munkás élete után az élet őszének volt testben egyre gyengülő veteránja: Molnár Samu dr. Harmadfélévet töltött nyugalomban, miután 41 évet volt szántóvetője a magyar kultúra mezejének. Ebből a 41 évből — háromízben — összesen 27 évig működött a bajai gimnáziumban. Huszonhét év az élet suhanásában rövid idő, de hosszú és mély nyomokat szántó egy munkás ember élete útján. A tanár ember a nemzeti kultúra gyümölcsösét munkálja. Gondozza, erősíti, nyesegeti, neveli, félti és ápolja a jó Isten palántáit: az ifjúságot. Ebben a távlatban aztán a 27 év munkája nagyot jelent: egy egész erdőt. Erdőt, amelynek fái kinőttek a kertész kezéből és benépesítik az egész országot. Ki erőben, lombbaborultan, gyümölccsel áldottan, ki tépetten, ki szaggatottan, ki villámsújtottan, ki korhadtan, ki földben poiladón, de mindnek lelkén nyomával két szorgos kéz szerető munkájának. Ez a nagy erdő, mely kitölti a 27, illetően 41 éves tanári élet két határköve közt a teret : ez adja meg a mélységét, tartalmát és az értelmét egy munkában elkopott élet röpke 27 esztendejének. Nem napszámosa, kertésze volt az ifjúság kertjének. Nemcsak erejét, tudását, munkáját és idejét ölte bele az iskolába, hanem a szeretetét is odaadta. Szerette tanítványait, és érdeklődésének szálai akkor sem szakadtak el tőlük, amikor az életkertjébe plántálta át őket a sorsuk, sőt akkor sem, amikor ő maga is levonult a katedráról a megérdemelt pihenés állomására. Ez az érdeklődő szeretet nyilvánult meg abban a sürgető várakozásban, a mellyel — immár nyugalomban — utolsó osztálya ellenőrző ívét kérte konferenciák után: mit csinál az ő osztálya, milyenek az ő fiai . . .