Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1918-21

— 19 — Vallás tekintetében nem egyszínű növendékségünk minden rétegében a felfogis és megértés — a lelki dispozició hiányán kivül a nem épen kedvező előbb külső, utóbb helyi kommunisztikus áramlatok hatása következtében is — nem mondható gyorsnak vagy egységesen minden lelket meghódítónak, de az eredmény mégis — a velünk egyetértő és együttérző nem kath. hitoktatók buzgó közreműködése folytán — egészben megnyugtató, a kath. vallású tanulóknál pedig, főleg az új életre ébredt és a megszállás második és harmadik évében nagy buzgósággal működő Mária-kongregáció tagjainál egyenesen dicséretreméltó és lélekemelő lett. Iskolai ünnepüket akkor sem volt volna kedvünk tartani, ha külső körülményeink ezt megengedték volna. Arról, hogy az előző évek gyakorlata szerint a múlt kiemelkedő nevelő eseményeinek emlékünnepére vagy a jelen alkalmainak megiilésére az intézetben összegyűjtsük a szülőket s iskolánk nagyszámú jóbarátait, a szerbek mindentől rettegése miatt szó sem lehetett. 1 lárom együtt beszélő ember az ő szemökben már összeesküvő volt. A templom volt az egyedüli hely, hol hazafias és kegyeletes érzésünk (okt. 0. márc. lö-ike, intézeti kegyúr nevenapja stb.) a szülők s általán a nagy közönség érzelmeivel egyesülten buzgó imádságban és énekben a Mindenható trónjához szállhatott. Csüggedten, keserű .szívvel s néma ajakkal máskor is voltunk a templomban : mikor a szerbek eire parancsra kényszerítettek. — A mi ünnepi miséink, de általában vasár- és hétköznapi diákmiséink alatt is az intézet vegyeskara négyeshangú magyar és latin egyházi énekeket adott elő Saád Henrik vezetése mellett, melynek vonzó ereje nagyban hozzájárúlt, hogy a szülőkön kivül az áhítatos énekművészet hívei is diákmiséink hallgatásával rótták le vallási kötelességüket. Ugyancsak ő, az 1917/18-ik évi folytatására, régi magyar Mária-énekekből nagyobb szabású egyházi hangversenyre is készült, sőt teljesen el is készült; de az ismertetett viszonyok miatt eddigi sikereit nem szaporíthatta, mi meg buzgó fáradozásainak gyümölcsét nem élvezhettük. — Egy bensőséges ünnepet mégis tartottunk, melyről az 1919. jún. 21-én tartott záróértekezlet jegyzőkönyve a következőkben számol be: „Véget érvén a tanácskozás, az igazgató rövid visszapillantást vet az elmúlt küzdelmektől s folytonos aggodalmaktól nagyon terhes esztendőre. I lálát ad az Istennek, hogy ezt befejezhettük. Igaz, hogy nem úgy, mint szerette volna, mint remélte s mint a meg-megújuló remény napjaiban tervezgette. Az öröm ünnepét szerette volna ő június 29-én megtartani. Örömét a mi szerencsétlen, végtelen sok és nehéz megpróbáltatást szenvedett nemzetünknek, melynek, tőle elvágva, mi is munkásai vagyunk, s aztán még egy örömünnepet, a mi kis családunknak, a mi testületünk ünnepét. A nemzeti ünnep még most is késik; a lelkjnket kétség, az aggodalom, a bizonytalan jövő átláthatatlan köde nyomja el, hiszen ki tudja, leszünk-e még újra így együtt? A mi családunknak azonban van oka örömre, de csak a szivünkben marad, s nincs mód, nincs hely, nincs alkalom, hogy másokkal is éreztessük; sokakkal, kik ha tudnák, biztosan velünk örülnének s fejeznék ki nagy tiszteletüket azon férfiú iránt, ki mindenek tiszteletére első sorban érdemes. Fejér Adorján tanár úr felé száll e szavakkal a lelke. Küzdelmes, nehéz pályánkon 30 tartalmas, munkás, eredményes esztendőt töltött el s fejezett be. Szóra, úgymond, nincs szükség, mely érdemeit és értékét jelentse. Tanú rá az intézet, melynek falai között e hosszú időt kötelességen is felül való munkával töltötte el; tanú rá az intézet gazdag klasszika-filologiai gyűjteménye; tanúi 2*