Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1908

VII. ragyog benne. Egyszerű népek egyszerű hajléka volt az, melyben 1835. június hó 2-án Sarto József Menyhért, tiz testvér közül a második, e világra született. Az egyház leendő fejének bölcsője nem volt selyemmelbársonnyal bélelve, de ami minden drágaságnál többet ér: egy szerető anyának gondja virrasztott fölötte. Gyermekévei ugy folytak le, mint minden szegény olasz gyermeké. Tanulgatott, olvasgatott, de amellett bizony apjának-anyjának is kezére járt a munkában; hol egy levelet hordott ki a távoli tanyákra, hol meg a lábas jószágot őrizte. Jövendő nagysága akkor még csak a Gondviselés titka volt. Hiszen szorosan véve nagyon kevés az a nagy ember, aki már gyermekkorában félreismerhetetlen és bámulatos jeleit adná nagy jövendőjének; a legtöbb embernél munka és küzdelem a nagyság ára. *) Sarto Józsefnek pedig maga az iskoláztatása is már óriási munkájába került. Hiszen Angelo öccsével naponkint kétszer kellett megtennie a kis Beppinónnak a hét kilométernyi utat a castelfranco-i gimnáziumba, ami bizony elég keserves fáradság volt. Az alsóbb osztályok elvégeztével a páduai papnevelő-intézetbe került, majd theologiai tanulmányainak végeztével 1858. szept. 18-án Farina, trevisói püspök, pappá szentelte az ifjú levitát, ki a rákövetkező napon, szept. 19-én szülőfalujában első szentmiséjét mondotta, melynek ötvenéves fordulóját jelen iskolai évben ünnepeljük. A fiatal papot püspöke az északolaszorsági Tomboló-ba küldte káplánnak egy nem annyira a kortól, mint a kórtól megtört testű, de annál erősebb és ideálisabb lelkű, Costantini nevü plébános mellé, ki ifjú oltártcstvérének önfeláldozó munkásságát és szerető ápolását azzal hálálta meg, hogy mindenben mentora, s kivált az egyházi szónoklat terén elfogulatlanul ítélő, de biztos kézzel vezető mestere lett. Kilenc évig tartott ez az eszményi barátság a két pap között. Működésük nem mérhető azzal a mértékkel, melyet a közfelfogás szab az emberi nagyságra. A harcok mezején nem szereztek véres jogot a diadalmenetekre; a Krözusok kincseiből nem építettek márvány-palotákat; tudományos kutatásaikért nem arattak babérokat; de dolgoztak serényen, bár szerényen, s az egyszerű nép lelki szükségleteinek gondozásában találták életük célját és munkájuk jutalmát. Az ő életelvüket ecseteli a költő e szép szavakkal: Mi az, ini embert boldoggá tehetne ? Kincs ? Hir ? Gyönyör ? Legyen bár mint özön, A telhetetlen elmerülhet benne, S nem fogja tudni, hogy van szivöröm. !) L. Joly, Psychologie des Saints. 4. éd. p. 31.