Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1907

119 Istenben maradjunk ]) s ekkép boldogok legyünk, ahogy ember csak boldog lehet a földön. Ahogy ember csak boldog lehet ... De az ember e földön sohasem lehet teljesen boldog. „Fájdalom a boldogságnak egyik alkatrésze" mondja a költő 2) s nagyon is igaza van. Szent Erzsébet hitvesi boldogsága is csak tűzijáték volt, nem állandó napfény; ragyogott, csillogott, de hamarosan kialudt, Hat évig tartott mindössze. Mily csöppnyi idő a halhatatlan léleknek, mely örök örömökre van teremtve ! 1227-ben thüringiai Lajos herceg is fölvette a keresztet és II. Frigyes császár hadához csatlakozott. Schmalkaldenben búcsúzott el ifjú hitvesétől. De az a „viszontlátásra !" szócska, mit fuldokló hangon és könnyes szemmel rebegtek utoljára egymásnak, már nem a földi, hanem a földöntúli élet számára szólt. Isten, kinek Ítéletei megfoghatatlanok és utai megvizsgálhatatlanok 8), magához szólította Lajos herceget. 1227 szeptember 11-én halt meg az ifjú fejedelem, távol hazájától, nejétől és gyermekeitől, Otrantóban, betegág3'on, nem a csatatéren. Fegyvertársai tovább mentek a földi Jeruzsálem felé, az ő lelke a mennyei Jeruzsálem felé szállt. S a keresztet, melyet vértjére varrt, Isten az ő ifjú özvegyének vállára rakta, hogy hordozza békén, türelemmel, megnyugvással élete fogytáig. Kedves Ifjak, ez a mi életünk. „Hoc est enim omnis homo,"

4) Alig hogy nyílni kezdünk, már el is hervadunk. A mulandóság a mi sorsunk. Mindenünk az enyészet zsákmánya: erőnk, ifjuságunk, egészségünk, örömünk, nyugalmunk, gazdagságunk, hírnevünk, tehetségünk, mindenünk, mindenünk, csak egy nem: halhatatlan lelkünk! O bár ennek a gondját mindig úgy viselnők, ahogy a mulandóság törvénye tanítja! Ó bár élni tanulnánk a haláltól, akkor elmondhatnék Szent Pállal: „Nekem életem a Krisztus, és meghalnom nyereség-"

5) De Lajos herceg életének vége csak kezdete volt Erzsébet szenvedéseinek. Anyósa, Zsófia hercegasszony, most irgalmasabbnak mutatkozott ugyan iránta, hisz a közös fájdalom összehozta őket; de annál kegyetlenebbül bánt vele Raspe Henrik, férjének öccse, aki Lajos és Erzsébet fiát, Hermannt, az egyedüli jogos örököst, megfosztotta trónjától, s hogy jogait ne érvényesíthesse, ártatlan anyjával együtt kiűzte a várból, sőt megtiltotta alattvalóinak, hogy szállást adjanak neki. És Erzsébet ment, bolyongott négy kis árvájával télviz idején, ázva-fázva és éhezve, és nem mert azoknál alamizsnáért kopogtatni, kik egykoron 1) I. Ján. 4, 16. -) Arany, Enyhülés. 3) V. ö. Rom. 11, 13. l) Prédikátor 12, 13. 5) Filipp. 1, 21.