Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1906

6 Ettől kezdve a fölkelés ügye egyre hanyatlott. Hiába volt Rákóczi minden áldozata, minden erőfeszítése; a magára hagyott nemzet a hadviselés terheit már csak alig birta. Kiváló vezérek árulókká lettek, s mig Rákóczi a külföldi hatalmakkal eredménytelen alkudozásokat folytatott, azalatt I. József vezérei egymásután aratták diadalaikat. A vert kuruchadak a Felső-Tisza mellékére voltak kénytelenek visszahúzódni, s ott várták az események szerencsés fordulatát, vagy a béke megkötését. Maga Rákóczi akkor Lengyelországba ment, hogy 1. Péter cártól segítséget eszközöljön ki, fővezérré pedig Károlyi Sándort tette s egyszersmind fölhatalmazta arra is, hogy béketárgyalásokat kezdjen. Károlyi látta, hogy minden további reménykedés hasztalan, s a nemzet a küzdelemben végleg kimerült, elfogadta tehát az ajánlott békefeltételeket s a majtényi sikon letette a fegyvert. Ne gondoljuk, hogy e béke a gyalázat bélyegét sütötte a legyőzött nemzetre; ellenkezőleg, bár a kimerült ország kényszerítve volt elfogadására, mégis fontos vívmányai vannak; visszaadta az ország alkotmányát, elismerte s biztosította a nemzet legsarkalatosabb jogait. Rákóczi azonban a békekötést nem fogadta el. Annyi áldozat után kevesellette eredményét, s annak az eszménynek, mely az ő lelkében élt a szabadságról és függetlenségről, csak árnyképét találta meg benne. Ha elfogadja, itthon maradhat, birtokait visszakapja s nyugodt boldogságban tölthet el egy hosszú életet. De ő nem tudott megalkudni; inkább örökre elhagyta hazáját, mintsem hogy megtagadja múltját s a porba ejtse azt a magasztos eszményt, mely eleddig összes tetteinek' iránytűje volt. Önkéntes számkivetésbe ment tehát, előbb francia földre, majd Törökországba, s ott, a Márvány tenger partján álmodozott búsan a szegény hazáról, rab Magyarországról. Sok in voltak, kik őt bujdosásába elkísérték, s ott is alattvalói hűséggel, szivük rajongó szeretetével ragaszkodtak hozzá: de Rákóczi lelke egyre jobban elszakadt a földtől, mélységes hittel, buzgó áhítattal egyre jobban elmerült Istenben. S az az ember, ki egykor a csaták rettegett hőse volt, s kinek kardjában egy egész nemzet ereje suhogott: most a keresztény alázatnak, áhítatnak, az Isten akaratában való megnyugvásnak lett nem kevésbbé csodálatra méltó hőse. A nemzetek Istenéhez, a királyok királyához sóhajtozott egy szentnek buzgóságával, egyedül tőle várta hazája igaz szabadságát, s a maga sokat szenvedett lelkének üdvét, boldogságát. S 24 évi bánat és keserűség után nemes szive megszűnt dobogni: meghalt a nagy száműzött. De nem; „nem hal meg az, ki milliókra költi dús élte kincsét, ámbár napja múl." Rákóczi testét ugyan sirba zárták, de másfél század történelme arról győz meg bennünket, hogy nagy szelleme soha, egy pillanatra se szűnt meg élni s bűvös erővel hatni magyar nemzetére.