Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1906

7 A szabadság és egyenlőség szimbólumává lett az ő neve, s ha féltő aggodalom állt őrt a haza sorsa fölött, vagy elszánt bátorság rántotta ki védelmére a kardot: Rákóczi lelke ihlette meg mindig a honfi sziveket, az ő lelkének melegétől nyílt ki az áldozatos hazaszeretetnek legszebb virága. Sokan voltak, kik életüket és vérüket áldozták e nemzet üdveért, de nevüket már csak a történelem lapjai őrzik. Rákóczi azonban nagy a legnagyobbak közt is: úr és szegény egyaránt áhítattal emlegeti nevét, s az idő számumja nem boríthatta be fövenyével, mert a legbiztosabb helyre: szivünkbe, érző és dobogó honfiszivetekbe van irva. Azt olvastam valahol, hogy a föl vidéki havasok együgyü, szegény népe éveken át várta haza a bujdosó Rákóczit, s hogy könnyebben megtalálja majd az utat, őrtüzeket gyújtott neki a havasok ormán. Naiv, megható mese! . . Ki hitte volna, hogy egykor valóvá válik ? S a hihetetlen megtörtént: Rákóczi és bujdosó társai visszatérnek a régen elhagyott édes hazába. Igen, a hihetetlen megtörtént: felséges urunk, koronás királyunk személyében maga a Habsburg-ház nyújtotta a hódolat és az elismerés pálmáját annak a Rákóczinak, ki egykor éppen a Habsburgház alkotmánysértő és jogtipró eljárása ellen emelte föl s lobogtatta magasan és diadalmasan a szabadság zászlaját. Tudta a felséges úr, hogy hű magyarjainak szive mélyén még mindig ott vérzik egy seb, melyet a ráborított fátyol eltakar ugyan az avatatlan szemek elől, de a sajgó fájdalmat, mely időnkint ki-kitör belőle, nem tudja elcsitítani. Fennkölt lelke sugallatát követve elhatározta, hogy balzsamot nyújt a mélységes sebre: a nemzet óhaját, reménytelen reményét teljesíteni fogja. S elhangzott a királyi szó: Rákóczi és bujdosó társai nem lázadók, hanem szabadsághősök voltak. Gyászos félreértés gyászos következménye, hogy mindeddig idegen földben kellett nyugodniok; mienk a kötelesség, hogy a mult' hibáját jóvá tegyük. Rákóczinak s hős társainak itthon van a helyük, abban a hazában, melyet oly lángolón szerettek, s melyért szeretetükben mindent feláldoztak. S a bujdosók hazaérkeztek. Ma lépték át a magyar határt, s milliók szive és ajka rebeg hálaimát érte a nemzetek Istenének. Szent és drága volt nekünk eddig is e haza, de még szentebbé és drágábbá lett azáltal, hogy az ő áldott hamvaik földjében nyugosznak. Elporladt a nagy sziv, melynek dobogásában egykor egy nemzet szive dobogott, de az a jóságos, egy nemzetet átölelő szeretet, mely benne izzott, két század multán is meleg életáramot önt minden porszemébe s varázserejével áthatja, élteti a késő utódokat. Oh, szálljon, repüljön a lelkünk szent koporsójához s üdvözletül nyomja reá csókját, forró hálacsókját. Zarándokoljunk, legalább lélekben, gyakran, minél gyakrabban Rákóczi sírjához, tárjuk ki szivünket szive melegének s fogadjuk magunkba azt a nemes,