Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1905

37 A képzettársítás több faját különböztetjük meg. A legkezdetlegesebb foka a képzettársításnak, mikor a képzetek nem képekhez, hanem egyszerű, elemi benyomásokhoz kapcsolódnak. Ez az úgynevezett jelentető vagy jelentéstadó képzettársítás, amint az eszthetikusok nevezik. Itt a képeknek elemei : a színek, hangok, vonalak stb. keltik fel régibb képzeteinket, amelyek hozzáfűződnek a jelentés nélküli benyomásokhoz, s igy azoknak jelentést adnak. A vörös szín például a vészre, lángra, pusztulásra emlékeztet, a látása olyan hangulatot kelt fel bennünk, mint aminőt a vér, a láng szemlélése okoz. A felforgatás, a forradalom embereinek vörös a zászlójuk, vörös a jelvényök, amely megborzaszt bennünket. Bizonyos színeket azon képzetek után nevezünk el, amelyeket felébresztenek lelkünkben, igy például az egyik szín az ibolyát juttatja eszünkbe, ez az ibolyaszín, igy van a rózsaszín, narancsszin, égszínkék, liliomfehér stb. A fehér színhez leghamarabb tapad folt, leghamarabb piszkolódik, ezért kapcsolódik hozzá az ártatlanság képzete, a szürke, a fekete piszokkal szemben. A fekete színhez a sötétség, a gyász, a szomorúság, a bánat képzetei fűződnek; innen a fekete szín a gyász jele. Magasabb foka a képzettársításnak a hasonlító társulás, amely a hasonló, egymással rokon vagy azonos képeket kapcsolja össze. A rózsa eszünkbe juttatja az ifjú arcot, az éjtszaka a fekete szemet vagy hajat, a tavasz az ifjúságot, a virág az örömet, a vihar az emberi szív indulatait stb. Ennek a képzettársításnak nagy jelentősége van a művészetben, ennek a szülöttei a költői hasonlatok, metaforák, allegóriák, melyek a költői nyelvnek egyik főszépségét képezik. Ámde a hasonlatok, metaforák, allegóriák nem pusztán díszei, virágai a költői előadásmódnak, hanem mélyebb jelentőségük is van. Mikor t. i. a költő a kevésbbé ismert kép helyett a hozzá hasonló ismertebbet teszi, érzését, gondolatát, az elvontabb szellemi működést hozzá hasonló érzéki képpel fejezi ki, olyan világossá teszi a dolgot, hogy nemcsak megértjük, hanem egyúttal mintegy magunk előtt látjuk. Ha elmondjuk, hogy Toldi Miklós eldobta a malomkövet, amely agyonsújtotta György egyik nemes vitézét, s testét teljesen összezúzta, egész világosan megérti mindenki. De mennyivel szemléletesebb, mikor Arany János írja le: Mint olajütőben szétmállott a teste, És az összetört hús vérolajt ereszte. Vérit a piros föld nagy mohón felnyalta.