Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1899

10 mán általánosíthatók volnának. Ha így állna a dolog, akkor kétségbe kellene esnünk a jövő felől. De bárminő szomorúak is a viszonyok, ennyire még nem jutottunk. A középiskolai ifjúság nagy része az idegességnek aggasztó tüneteit nem mutatja, s romboló hatását még nem érzi. Ha testtartása félszeg, taglejtése esetlen, hangja akadozó, szóval egész lényén a lámpaláz jelenségeit veszszük észre, valahányszor föl kell lépnie, mindennek okát legtöbbször nem leküzdhetetlen fiziologiai állapotokban, hanem a gyakorlat és megszokás hiányában kell keresnünk. Láthatjuk ezekből, hogy a rátermettség hiányát alig lehet okul fölhozni a szavalati gyakorlatok czéltalanságí i mellett. Alert bár elismerjük, hogy a szónoknak is, akárcsak a költőnek, születnie kell, de bizonyos fokú ügyességre, összeszedett, folyamatos előadásra kellő igyekezett mellett a legtöbb ember eljuthat. Erősebbnek látszik a másik ellenvetés, mely nemzeti sajátságunk s a kor szellemének figyelembe vétele alapján a szónoki képzés fokozott rendszerét fölöslegesnek tartja. A magyar nép szónokias hajlamait mindenki ismeri. Ráütötte ez bélyegét irodalmunkra, melynek alkotásai az igaz szenvedély kitörései helyett sokszor retorikus szóvirágokban pompáznak ; rá köz- és magánéletünk majdnem összes viszonyaira, úgy, hogy tanácskozásaink és társas összejöveteleink alkalmával a gondolat és trzés nem egyszer a dikcziók végtelen szóáradatába fül. Ez a hibánk pedig annál kirívóbb, mert a józanabb gondolkozásúaknál mindinkább uralkodóválesz az a fölfogás, hogy a szónoklat, mint az előadásnak művészi formája, meglehetősen idejét multa. Ma tartalmat keresünk mások szavaiban, s a tényekkel szemben vajmi csekély hatással vannak ránk a széphangzású kifejezések. Az a fő, hogy az ember tisztába legyen azzal, a mit mondani akar; ez esetben gondolatai mindig megtalálják a kellő formát. Ez ellenvetés mindkét részében sok igazság rejlik. Minthogy azonban a vád, mint előzmény, egyoldalú, a belőle vont következtetés sem fogadható el a maga egészében. Ha sokat és kelletlenül retorizálunk, azon nem úgy segítünk legjobban, ha minden e nemű oktatást és gyakorlatot teljesen mellőzünk. Az agyonbeszélés mániája aligha szűnnék meg, ha az önképzőkörök kihagynák is programmjukból az előadó képesség fejlesztését. Hisz a tapasztalás szerint ebben a bajban még legkevésbbé szenvednek az igazán ügyes szónokok. A tartalmas ember csak akkor beszél, ha gondolatatai vannak, melyet érdemeseknek tart arra, hogy másokkal is közölje őket. Az üres fejű fölszínesség azonban keresve keresi az alkalmat, hogy hallassa szavát, akár óhajtják, akár nem. Az ilyen fogyatékosság az önképzőkörök padjain is megnyilatkozik, s helytelenül itéli meg a vezető tanár kötelességtudását az, ki fölteszi róla,