Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1897

75 legnagyobb magyar nagyalakja, Gr. Széchenyi Istváné; jó húsz éven keresztül jár azután elöl, elsőbbet izgató, lázas, majd mérséklő, de mindig serény munkában. O, micsoda szent tűz táplálhatta benne a lelkesedést, micsoda édes remény a bizalmat annyi akadály között, hogy sikerrel eszközölheti, viheti végbe nemzete szebb, dicsőbb kifejlődését, mint a minő a múltban volt!! . . . Micsoda prófétai ihletnek kellett megszálnia gyakorta tépelődő lelkét, hogy kimondja a megváltó szót: Magyarország nem volt, hanem :—lesz?! Megtartani egy nemzetet az emberiségnek az ő édes magyar nemzetét, melyet mentől inkább megismert, annál jobban megszeretett: ez vala az ő éjjeli-nappali legszebb tündér-álma! . . . Tündér-álom, de ihlette a meggyőződés: hogy eszméje megvalósítható. S ez ihletett meggyőződése sarkalta lankadatlan, tüzes munkára. Csak kegyeskedjenek meghallgatni szavait! Feleljünk meg — úgymond — a díszes hivatásnak, hogy megmentsük nemzetünket az emberiségnek! Fiatal és régi, nemes és nem nemes, katholikus és nem katholikus fogj kezet most, és hiú szenvedelmeidnek, kislelkű áskálódásidnak ne áldozd fel honod nemcsak javát, de valóban még létét is. . . . Szolgáljuk a legfőbb Jót az által, hogy teremtményét, az embert, akármilyen alacsony helyzetbe lépett volna az élet színére, oly magasra emeljük, mint azt tulajdonai s erényei engedik. . . . Édesek lesznek a pillanatok, melyeket magunknak az által készítünk, ha elszánt bajnoki felemelkedéssel, s ha kell, sajátunk vesztével, sőt szívvérünkkel is kivívjuk minden honfitársainknak az emberiség jussait. Valóban, mélyen t. közönség, az emberiség örök jussaiból volt kizárva e haza földjének csak dolgozó, teherviselő nagyrésze: a jobbágynép. E népért tartotta Széchenyi fenségesnek az önfeláldozást is, ha kell, hogy minden tagja e hazának örömteli harsoghassa fel az egekbe: Nekem is van hazám ! A fenyíték többé nem volt biztos kapocs, mely egy ország lakosait egybekötné; nemzetiség, hazaszeretet azon titok, mely mindent egyesít. A legnagyobb magyart e kettős, de összeforrott érzelem lelkesíté egész pályáján tragikus végéig. O volt az első, ki lángoló lelkesedéssel tüzelt a szent frigykötésre: kössünk mi (őseinknél) újabbak, műveltebbek, már valahára egy szebb frigyet, mely alatt nem egyesek haszna s előmenetele lappang, hanem a közjó melegítő sugara fényledez. . . . Hazájáért égő honszerelme adja ajkaira e szót, hogy üljük már valahára az ész, az igazi érdem s halhatatlan erény diadalmának ünnepét! . . .