Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1897

96 seiben, fájdalmában s örömében, mint annak szerzetes tagja mindenkor részt veszek.« Intézetünk is minden lehetőt elkövetett, hogy ünneplésével méltóan sorakozhassék az »egész föld kerekségén ünneplő cziszterczi rend lelkes seregéhez.« Az a lázas érdeklődés — mondja egyik helyi lapunkban ezen ünnepélyeknek ékes tollú referense — melyet Baja városa a jubileum iránt már hetekkel ezelőtt tanúsított, előre sejtette, hogy az ünneplésben nem maradnak magukra a czisztercziek. S a sejtelem nem csalt, mert városunk lelkes közönsége a rend családi ünnepségét a hazai művelődéstörténelem egy nagy jelentőségű tényének érezte és így annak emelésében vállvetve munkálkodott. Csakis az a szép harmónia, — úgymond az idéztem referens —, a nagyközönség ezen szíves közreműködése és kiváltképen a városi hatóságok és papság meleg rokonszenve teremthette meg azt a fényt és pompát, mely még a közönyös szemlélő előtt is impozánsnak, ragyogónak tűnhetett fel. Álljon itt azon ünnepélyek lefolyásának megrajzolt képe úgy, a mint azt a Bajai Közlönynek, Értesítőnk egy másik helyén megnevezett, szépszavú tudósítója megírta. A triduum első napján már a 6 órai szentségkitételnél is szokatlan élénkség mutatkozott. A hívők és érdeklődők egész serege özönlött a templomba, mely e három napon át valósággal ünnepi díszt öltött, beszédesen hirdetve a bajai templom-díszítő úrhölgyek fáradhatatlan tevékenységét és előkelő ízlését. Míg a főoltár körül a legszebb délszaki növények alkottak üdezöld keretet, a mellékoltárokat városunk leggyönyörűbb cineráriái, rózsái és azaleái ékesítették. Színpompájukba harmonikusan illeszkedtek bele a kandelábereknek oltárok szerint változó fehér, kék és rózsaszínű szalagcsokrai. A templom falait egész kis lomberdő borította, valami jóleső frisseséget, a tavasz üde áramlatát lehelve a legtávolabb eső zúgba is. »A virágok istendícsérete, néma imádsága: az illat« a tömjénfüsttel összevegyülve szállt az ég urához és a hívők lelkeit már eleve beleringatta abba a hangulatba, mely áhítattá magasúlt az ünnepi szónokok művészi szerkezetű beszédei alatt. 9 órakor lépett a szószékre Ledniczky Ipoly főgymn. tanár. Hatalmas hangja megkereste a templom legkisebb rejtekét is és mindenütt visszhangot talált. Minden figyelmet lekötve fejtegette a legméltóságosabb Oltári szentség tanát. A népies szónoklat mesgyéjén járt, de többször a konferencziabeszéd magaslatára emelkedett és szavainak átható világosságával, meggyőző érvelésével, magával ragadó pathoszával ellenállhatatlanig buzdította a híveket Annak imádására, ki ott pihen oltárán a visszautasított szeretet kínjai között. A didergő, beteg emberiség, úgymond, mely ledobta meleg takaróját, a szeretetet, forduljon bizalommal legszentebb szívéhez, mely míg e földön dobogott ép úgy, mint most is örömmel gyógyít be minden sebet. . . .