Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1895

20 igaznak, jónak és nemesnek, inegtérítője a zabolátlan vágyak elragadta szívnek. Ezért a költő lelkében az a szinte imaszerű fohász, melylyel hozzá eseng, hogy édesítse meg legalább vénsége napjait. (K. H. 126.) így fogván fel az emberi életfeladatot, nem esik majd meg, hogy a sorsra, a szerencsére bízzuk magunkat, tőle várjuk boldogságunkat. Hiszen, csak nézzük megbízhatatlanságát! Ma felemel, holnap lever! Hány hatalmas nép országát, nagy alkotásait tette már rommá és hányszor nem emelt a hatalom polczára kicsiny népeket! Vagy hányszor nem kell szomorúan tapasztalnunk: egy hosszú élet munkássága gyümölcsét, virágzó élet biztató, szép reményét mily pillanatnyilag dönti dugába ?! S mégis hozzájár minden halandó koldúlni boldogságért. Mert izgat, mert felcsigáz .... Miért ne várna türelemmel oltáránál ? Hiszen mily sokan vannak, kik nagyságukat őneki köszönik? Miért ne remélhetné az alattvaló, hogy talán holnap már ő lesz a hatalomban ? Ki most Caesarnak szekerét húzza, nem kerűlhet-e holnap felül? .... Csak a bölcs emelkedik felül a szerencse csalfa játékain: nem kívánkozik a méreg után, melyet arany-pohárban nyújt; nem vágyódik a bársonyra, mely nehéz bilincseket rejt. S ha elfogad valamit tőle, csak annyit, mennyi fel nem dúlja lelke nyugalmát. Nyomról-nyomra halad a költő és lejut oda, a hol az ő bölcsesége mint alapvető princzipium, a gyakorlatban megnyilatkozik. A legmagasabból indúl ki: az emberi rendeltetésből, égi boldogságából s leér a gyakorlati alaphoz: a természetes, egyszerű életmódhoz. S mikor már feltárta az emberi élet nagyratörésének híjábavalóságát, a figyelmet az élet örömei felé fordítja. Hangja lelkes, a mint a nagy urakat inti: ámbár kényökre minden megmozdúl, sok ezer embernek törvényt adnak s olykor korlátozzák magokat a fejedelmeket is: valósággal rabjai jósorsuknak s a vakszerencsének. Hiszen, az a boldogság, melyben élnek, epesztő gonddal, nyugtalansággal nehezedik vállaikra. A csendes éjszakán jótékony álom nem borúi szemökre, holott mindenről gondoskodott jobb-sorsuk, hogy boldog pihenésre hajthassák fejőket: pompás palotákban, tornyos kastélyokban puha bársony integet feléjök, hívogatón s egyszersmind gúnyolódva: mert nem találnak békére a nyugalom gazdag feltételei között; mi több, félnek az irigy szerencse csapásszerű adományaitól. Kell is félniök: a lélek vidámságát elnyomják a földi javak-nyújtotta örömek. A mindennapi gyönyörűségek vesztik édességöket; mértéktelenségök nyomán fájdalom fakad. S nem marad a szürke általánosságban. Elénk rajzolja igazi mivoltában azt a sivár öröm-életet. S mennyi szeretettel ? ! De mintha érezné, hogy nem volt elég nyomós a tanító szó. Talán használ a pellengérre állítás. Megpróbálja. És kiönti szelíd,