Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1890

Í13 de én nem hiszem, nem akarom hinni.« Én továbbá ellenkezőleg azt tapasztaltam, hogy Pausanias aránylag keveset csodálkozik, jóllehet többször lett volna rá oka. A másik kifogásokat már egészen helyesnek kell nyilvánítanunk, sőt még egyet-mást hozzá is kell csatolnunk. Mint utazó-író elmélkedik ő a történelem eseményeiről, a költők mondásairól, a művészek eljárás-módjáról. Ellenvetéseket is tesz pl. a művészek életére, származására, (VI. 7.) a művészek műveire, t. i. hogy nem a nevezett, hanem ez vagy az a művész készítette; hogy a művész ezt s nem azt a költeményt tartotta szeme előtt műve alkotásakor. Sokszor hivatkozik a magyarázatokra, s ennek kell tulajdonítanunk azt a nem dicsérendő eljárását, hogy sokszor oly szobrokról és emlékekről beszél, a melyek az ő idejében már vagy egyáltalán nem, vagy más alakban léteztek. Persze a dolog könnyebb vége volt az, hogy elővette a régi magyarázókat s ezek után indult. Az emlékek és adatok összehasonlításakor meggyőződhettünk arról, hogy Pausanias néha nem úgy írja le a látott emlékeket, amint nekünk őket az ásatások mutatják. Csak a kritikai álláspontot nem szabad soha feladnunk az ő művének olvasása- és használásakor, s akkor adatai megbecsülhetetlen értékűek maradnak a műtörténésznek is. Különben Pliniussal összevetve úgy látszik, Plinius inkább kielégít. A »Naturalis história« 33—38. fejezeteit egyedül a művészettörténetnek szenteli; nem úgy tesz tehát mint Pausanias, a ki könyvének minden részében ir a művészetekről is. Plinius a műemlékeket nagyobb részletességgel s nagyobb gonddal írja le, mint Pausanias; de nem szabad ebből mindjárt azt következtetnünk, hogy ő a művészek érdeméről, művéázetök jellemző tulajdonságairól s fejlődéséről is beszél.

1) Nem tagadhatja meg római természetét; ez az egész. A rómaiak általában kevésre becsülték a művészetet; s ha mégis foglalkoztak vele irataikban, pusztán csak fitogtatásból tették. Ugyanez volt indító oka, hogy a remekműveket majdnem őrületes mohósággal kutatták és gyűjtötték, hogy ne mondjuk, rabolták. Ilyen volt Plinius is. O sem természettudós, sem orvos, sem műbíráló nem volt, annál kevésbbé műismerő. Pusztán kedtvelésből, tudományszeretetből mindazt átolvasta és kivonatolta, a mi előtte az emberi ismeretek külünböző fajairól íratott. A töméntelen sok kivonatot azután rendszeres műegészbe iparkodott önteni, s ez néha sikerült is neki. A munka azonban több helyütt zavaros s ellenmondásokat foglal ') Lenormant: De la manicrc de lire Paus. 5