Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1888

22 S e tudat a maga borzasztó súlyával annyira lelkére nehezedik, hogy a beszélgetés végét nem is hallja már, úgy, hogy midőn Oedipus megszólítja őt a nép szavai után, s kérdi Mit gondolsz, asszony, egy személy-e az, a kit Behivatánk, és az, kiről emez beszél ? mintegy álomból riadva kiált fel: mi az? kiről szólt? Csakhogy nem álom ez, irtózatos valóság áll előtte. Mit tegyen? Férjét, kit úgy szeretett, mely szeretetben, borzalommal veszi észre, az anyai sziv, az ösztönszerű anyai érzelem vitte a fő szerepet, hogyan világosítsa fel a valóról ? Első sugallata a szeretetnek az, hogy megkímélje, a meddig lehet, szive kettős vonzalmának tárgyát a rettenetes, a vérlázító valótól, azért azt mondja Mit törődöl te vele? Hiu beszédét legjobb lesz, ha feleded. Minő érzelem mondatja Iokastéval e szavakat? Mit remél, mit vár? Nem tudok mást találni, nem hiszek mást, mint hogy a kettős szeretet, a meddig lehet, meg akarja kímélni attól az irtózatos, vérlázító érzelem s iszonytól, melyet ő már érez. Ha napok, ha csak órákra tudja is feltartóztatni azt a borzasztó szenvedést, melyet a valóság okozni fog, nyereségnek tekinti ezt az időt. A hitvesi, az' anyai szeretet mire nem képes ?! Oedipus azonban nem az az ember, kit hitegetni, tévútra vezetni lehet. Iokaste habozása, kitérő felelete, neki mást mond. Azt hiszi, Iokaste szégyenli az ő kétes származását, azért nem akarja a titok felderítését' Hasztalan könyörög Iokaste, hasztalan kéri az istenekre, hasztalan mondja elég az ő kínja, mit akar még többet ? szavai ugy hatnak Oedipus felindult lelkére, mint olaj a tűzre, felébred benne az amúgy is túlságos dacz és büszkeség, most már csak azért is tudni akarja múltját s kegyetlen gúnynyal mondja Legyek bár harmadik anyám szerint Hármas rabszolga, nem hoz az szégyent reád. Nem; mert őt lelkesíti az a felemelő érzés, melyet az érez, a ki saját ereje, nem pedig ősei neve vagy érdeme miatt lett valami. S midőn Iokaste még mindig vonakodik, rendeletet ad egy szolgának, hogy hívják elő a pásztort. Iokaste látva, hogy már minden veszve van, hogy ő már nem akadályozhat meg semmit, a kétségbeesett gyötrelem legfájdalmasabb hangján kiáltja