Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1888

21 Hades kebelében nyugszik Polybos, vele A sirba szálltak e hívságos jóslatok. Iokaste, kit csak egy gond foglal el: férje boldogsága, s mivel férjét a jóslatok tették aggódóvá s vették el boldogságát, nyngalmát, iparkodik megerősíteni a jóslatok semmiségéről való hitében. De Oedipus még mindig nem nyugszik meg egészen. A jóslat két részből állt, — az egyik ugyan nem teljesedett be, de a másik része még mindig teljesülhet. Meghalt az igaz Polybos, s nem ő ölte meg, de él Merope, s az anyai nász borzasztósága még mindig rettegteti. Könnyelmű okoskodással válaszol Iokaste: az ember nem ura tetteinek, vak sors vezeti át az életen, s hogy e sors mit jelelt ki számára, azt nem tudhatja senki sem, mert a jövőbe látni nem lehet. Mire való az aggódás tehát a jövendő miatt? ha bajt hoz ránk a jövő, elég lesz majd akkor szenvedni, minek még a jelent is megkeseríteni? Legjobb élni vaktában. A jóslat olyan, mint az álom s érdemes-e álom miatt aggódni? A ki ezekre nem ad semmit sem, az él csupán könnyen. Oedipus nem nyugszik meg e könyelmü okoskodáson. Még anyja él, addig neki folyton félnie kell. A követ, ki az öröm s aggodalom változásainak tanuja volt, s ki hallotta Iokaste szavait s Oedipusnak válaszát s rettegését egy bekövetkezhető násztól, megkérdezi ki az az asszony, kitől oly nagyon fél a király. Oedipus megmondja. Es miért félsz tőle ? — kérdezi tovább. Oedipus elbeszéli neki a jóslatot s hozzá teszi, ez ok miatt futott el Korinthusból. Ha csak ez az ok, szólt a követ, akkor visszatérhetsz. LIát a vérfertőzés ? kiált fel Oedipus. Attól félni nincs okod, hangzik a válasz, mert Polybos nem volt atyád. S azután elmondja neki, hogy ő maga találta Kithaeron erdős völgytorkában, még mint kisdedet s elvitte haza Korinthusba, a gyermektelen királyi párhoz, kik őt gyermeküknek fogadták s ugy szerették, mintha sajátjuk volna. Nevét onnan nyerte, mert lábai keresztül szúrva s átkötve valának. Mind erről pedig tanúságot tehet a pásztor, kitől őt átvette, mert tulajdonkép nem ugy találta, hanem Laiosnak egy pásztora adta neki. A király, ki nagy lelkifelindulás közt hallgatta végig e beszédet, melyet majd türelmetlen, majd méltatlankodó felkiáltásokkal szakított meg, mohón kérdi, él-e még ez ember? látni akarja. A nép azt gondolja, hogy ez a pásztor nem más, mint az, a kiért már elküldtek, hogy Laios meggyilkolásáról adjon felvilágosítást. Különben legjobban megmondhatná maga a királyné. A szerencsétlen Iokaste növekvő irtózással hallgatta a korinthusi ember szavait. Előtte már tisztán áll minden. Tudja már kicsoda Oedipus.