Bácsmegyei Napló, 1927. december (28. évfolyam, 334-360. szám)

1927-12-25 / 356. szám

1927 december 25. ____ BÁCSMEGYEI NAPLÓ _______ ?L oidsl

ságot fejtett ki és többek között megírta a vojvodinai szerb művészet históriáját. Erről a könyvéről, amely most szinte minden érzését és gondolatát leköti, a Bácsmegyei Napló munkatársának a következőket mondotta el:

— A vojvodinai szerb művészet történetéről szóló könyvem megjelenését várom. Ebben a könyvemben megírtam a vojvodinai szerb társadalom történetét is. Könyvemben arra fektettem a fősulyt, hogy bebizonyítsam és érzékeltessem a régi vojvodinai szerb művészetet. Hogy élt, hogy fejlődött, hogyan erősbödött és hogyan teremtette meg a mai szerb művészet és kultúra alapjait. Ki fejtem ebben a könyvemben, hogy a Délszerbidból a Vojvodinába való átköltözés alkalmával hogyan kapcsolódott be a szerb művészet az európai kultúrába [és művészetbe és hogyan fejlődött ki ebből az uj környezetből és kultúrából, az első szerb, modern értelemben vett szerb művészet.

— A vojvodinai szerb művészetről szóló könyvemben nem azt hangsúlyoztam, hogy mennyi és milyen mélységű talentumok jelentkeztek a kétszáz évig tartó művészi élet alkalmával, hanem inkább arra, hogy ez a világon szinte egyedülálló kisszámú vojvodinai szerb társadalom képes volt arra, hogy a saját maga gyönyörűségére egy körülhatárolt kicsiny területen, szerves, élő művészetet alkosson.

Amig a tizenhetedik században Bergléh és Maulpercsek, akik külföldiek voltak dolgoztak a magyaroknak és a magyar származású Bogdányiéknak és Mányokiéknak külföldre kellett távozniok, addig ugyanabban az időben Csesnydrék, llicsék és a többiek külföldi tanulmányaik után a Vojvodinába tértek vissza, itt éltek, itt dolgoztak, sőt uj festőgenerációt is neveltek.

De nemcsak ez a nevezetes a vojvodinai szerbség életében, hogy a Vojvodinát eltudták látni az összes művészi igények kielégítésével, hanem az is, hogy ők dolgoztak a török járom alatt szén védő szerbségnek. Az egész szerb kul turális élet alapjait, a vojvodinai művé szék, irók, festők segítségével kezdték megteremtem.

A 17-ik és 18-ik század első felében a mai Szerbiából jött festők és építészek a Vojvodinában megtalálták Európa lüktető szívverését és már a 19-ik században a vojvodinai festőkultura az akkori Szerbiában is megtermékenyül. Ekkor már a szerbiai festők hagynak nyomokat a vojvodinai műemlékeken. Beograd lesz az uj kulturális centrum, amely a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben teljesen a kezébe veszi a művészet irányítását.

Érdekes, hogy míg az első időkben, a régi szerb bizánci stilus szerepel, addig későben a tiszta barokk jut az érvényesüléshez. A barokk után a rokkokó művészet nyomai láthatók a vojvodinai emlékekben, azután egy rövid akadémiai realista korszak következik. Ezt a korszakot még a vojvodinai festők és építészek irányítják, de azután jön a modern impresszionizmus, amivel elveszik a Vojvodina kulturális hegemóniája és azt teljesen és kizárólagosan Beograd veszi át. Beograddal azután megkezdődik az uj szerb művészeti élet kialakulása, amelynek utjai sok háború, sőt forradalom gátlásai után csak most kezd elterebélyesedni.

A Vojvodina lakói tulajdonképen nem Is ismerik azokat a nagyon értékes műemléket, amelyek a régi vojvodinai szerl| kultúrának a hagyományai. így a 1738- ból származó Bottjáni kolostort, a módosi templomnak a 17-ik századból származó freskóit, a karlócai tiszta barokk székesegyházat, a bácspetrovoszelói bidermayer templomot és a többi gyönyörű alkotást. A templomi művészet a Vojvodinában általában nagyon fejlett volt. Danii szerb festő, becskereki, pancsevói ikonosztázai, valamint a szerb freskó mű vészét igen szép emlékeket hagyott háti ra. Azonkívül a régi, szép bizánci stílusban készült fafaragások már a külföldi müvésztörténelini kritika által is elismerésben részesültek.

A vojvodinai szerb művészetről szóló könyvem a noviszadi Matica kiadásában dec. 28-ikán jelenik meg, a Matica százéves évfordulójának jubiláris kiadásában. A könyv cime Album srpski Vojvodjanski Umjetnost lesz, amelyet érdemes volna talán magyarul is kiadni, mert a vajdasági közönséget azt hiszem nagyon fogja érdekelni, mert a könyv olyan kérdésekkel fog foglalkozni, amelyek a Vojvodina széles társadalma előtt teljesen ismeretlenek. Petrovics Veljkó azonkívül most készül kiadni egy nagyob novella gyűjteményt, valamint egy nagyobb regényen is dolgozik. Petrovics Veljko a bcogradi Pen klub legagilisabb tagja, ő kezdte el egyengetni a magyar és a Jugoszláv irodalom közötti kapcsolatok útjait és Petrovics munkája volt a Srpski Književni Glasnik-ban megjelent Móricz Zsigmond novellaforditás is. Petrcvics költő, elbeszélő, aesthetikus egy személyben és az európai értelemben vett szerb literatura egyik legértékesebb jelensége.

Tin Ujevics

Tin Ujveicset nem sikerült sem a lakásán, sem pedig a dolgozószobájában felkeresnem, mert az elhagyott írónak nincsen sem lakása, sem Íróasztala, ahol megpihenhetne, vagy ahol esetleg dolgozhatna. Az elhagyottak elhagyottját az egykori szép tengerészt, aki annyira széltépetten bolyong az élet hajókormánya mellett, a Moszkva-kávéház félreeső zugában találtam meg és amikor a karácsonyi interjút kértem a Jugoszlávia gykor legszebb líráját éneklő költőtől, csak annyit mondott: Uram! hagyjon ön engem békében, én nem vagyok sem költő, sem iró már többé. Én már nem Írok és nem olvasok többet. Részben azért, mert nincsen időm hozzá. Két éve már nem termelek semmit sem. Nincs is már hajlamom a munkára. El akarok innét menni, hogy mikor és hová, azt még nem tudom. A legjobban Délamerikába

Úgy volt megbeszélve, hogy december negyedikén lesz majd a körvadászat, nyolcadikán pedig a nagy hajtóvadászat. Az is meglehet azonban hogy épen megfordítva, előbb jött volna a hajtóvadászat és csak azután a j körvadászat. Ezt most már, még ha kiutasítanának, sem tudnám pontosan megmondani, de hát ez alapjában nem is olyan lényeges a dologban, mert én az egyikből ép' oly keveset láttam, mint a másikból.

Amikor a vadászatok előtt pár nappal összekerültem Dolfi bácsival, a muraközi nimródok diszelnökével, akkor még fogalmam sem volt a készülődő vadászatokról, ö ünnepélyesen meg, hivott és én azt mondtam, hogy »dobre.« Amikor azonban a meghívás után azt is leadta, hogy van neki egy Hammerles injectoros vadászpuskája, amelynek az az abnormális tulajdonsága, hogy amint beteszik a patront és a csövet újra ráhajtják, az magától eldurran, akkor már bizonyos averziót éreztem ezekután az érdekes kör és hajtóvadászatok iránt. Amikor pedig azt is elmesélte, hogy a mostani patronok nem szuperálnak olyan jól, mint a régiek, mert előbb csak a kapszli gyullad és csak azután másodpercek múlva a patron, akkor már nagyon megbántam, hogy olyan könnyen engedtem a meghívásnak. De Dolfi bácsi még nem végzett a mesével. Hátra volt még a kalaphistória is. A múlt héten — meséli tovább Dolfi bácsi — csattant a kapszli, de nem durrant a patron. Belenézek a csőbe, hogy hát mi van a durranással... hát nem akkor eldurran! A kalapom mint egy rongy esett le a fejemről.

A hallottak után nagyon szorított a gallér és kezdtem gondolkodni, hogy az a vadászat utáni jó ebéd megéri-e azt, hogy én magamat ilyen veszélyeknek tegyem ki miatta. Ez a dolog épen úgy nincsen rendjén, mint az hogy ha az ember egy kis forraltborhoz akar jutni, akkor muszáj neki előbb holmi kis ródlinak nevezett szánokon hegymeredékekről leereszkedni és minden leereszkedés után hálát köll adni annak a mennybéli magasságos Atyaistennek, hogy egészséges épségben ért le az árokba. Ha ez igy van, akkor én már inkább a forraltborról meg a vadászlakomáról fogok lemondani, mintszeretnék hajózni. Nem tartom magam sem szerbnek, sem horvátnak, és. internacionalista vagyok. Csak annyit tudok, hogy a legszebb versemet még nem adtam ki és azt egyelőre senkisem fogja elolvasni.

De Uram! mire való mindez, ne Írjon rólam semmit sem. Egyáltalán nem vagyok én érdekes ebben az én nagy nyomoromban.

Ennyit mondott csak Tin Ujevics, közben azonban többször megsimitotta gyűrött haját és szakadt ruháját, rnertészrevette, hogy Flamm József kollégám rajzolni kezdte mosolygósán szenvedő torzonborz arcát és ha a munkakedv ki is aludt a költőből, a hiúság az élet egyik legnagyobb motorja még élt és mozgott Tin Ujevicsban a kultúra, a költészet, az irodalom nagy megvetőjében.

hogy nehezen átmentett életemet ilyen kockázatos veszélyekben részeltessem.

Nincsen kibúvó

Dolfi bácsi azonban nem adott időt a megfontolásra, hanem feltuszkolt a kocsijába és lerakott a Mayerscsák udvarra.

.— Menjen csak be és kérje meg a gazdát, hogy csináljon magának is helyet az autón. Mondja meg neki, hogy a Dolfi bácsi kéreti.

Szerencsére a gazda nem volt otthon és ennek én most ép oly nagyon megörültem, mint annak, amikor délután a fogorvosnál avval fogadtak, hogy a fogorvos ma nem jön be és nem fog kínozni.

Hetedikén este már az egész históriáról megfeledkeztem és épen a Sportski Club báljára öltözködtem, amikor — mint — égből a mennykő — egy levél érkezett váratlanul, amelyben azt írják, hogy reggel hét órakor legyek a nagy hídnál.

Mosdás közben aztán volt időm a helyzettel számot vetni.

Minden embernek más és más epizódok jelentik a gondolatkeltő pillanatokat Ismertem olyanokat, akik a kéken gomolygó szivarfüstből hámozták ki po litikai koncepcióikat. Ilyen volt például Ahmed Zogu is, az albánok jelenlegi fővezére, akit még császár és ki rályi őrnagy korából ismerek, aki egji szépnek épen nem mondható nap sorsdöntő pillanataiban tépelődve bámult szivarja füstjébe és abban a kékesszürkén gomolyogó füstrengetegben Dél- Európa képét vélte felfedezni. Amint a füstkép megmozdult, azt látta Ahmed Zo* gu, hogy Albánia képe összefolyik Olaszországgal, mig az északi határon egy éles csikban elhatárolódott. Ahmed Zogu tehát határozott... és mi már tudju kazóta, hogy hogyan határozott. Sokan vannak viszont, akiknek kávékavargatás közben támad egy és más ötletük, de a zene, a séta, a kocsizörgés vagy vonatrázás is sokszor alkalmas gondolatkeltő pillanatok. Hogy magamat is megemlítsem, nekem mosdásközben jönnek a legélesebb ötleteim. Azért is jönnek ilyen ritkán ezek az ideák.

Mosdás közben azután volt is időm elmélkedni a hat órai fölkelésen. Jutott eszembe egy és más alkalom, amikor szintén hatkor kellett már fölkelnem,

de hát ez mind este volt. Reggel hat.. hiszen akkor bizonyára sötét van még.. és a legtöbb ember ilyenkor megy csak aludni. Arról tehát, hogy korán kehjek, szó sem lehetett. Ilyenre nem is gondoltam. Itt csak az lehetett most a probléma, hogy hogyan húzzam ki az időt valahogyan hajnalig.

A tabáni tamburások

A Sportski Club estélye tehát a legjobb pillanatban érkezett. Kilenc órára volt kitűzve a kezdete. Hétkor tehát, amikor az öreg harang vacsorára gilingalangolt, a korzóról mindenki gyorsan hazagalangolt és a kellőszámu hurka, kolbász, kocsonya és hasonló disznóságok bekebelezése után kiöltözkődve hajak kiondoláiva, arcok kipuderozva, szemek ragyogósitva, körmök kicsiszolgatva, a ruhák pedig, amelyekbe csúnyán belevette magát a disznóölés és a töpörtyüolvasztás indiscrét illata, szerényen kiibolyaillatositva . . . félkilenc után már egyremásra érkeztek a vendégek.

A zenekar vígan játszotta már az érkezéskor, hogy . . . este hétkor kis babám! . . . vár a csöndes vén Tabán! mert hát ez a zenekar itten Muraközben valódi hamisitatlan tabáni importálás, még pedig tamburákka! és guzlárokkal, a délszlávok nemzeti hang-’ szereivel. Ötletnek is kiváló, Pestről hozni tamburásokat, amikor innen Zagoriából szerződnek világgá a leghíresebb íamburás zenekarok. Pestről tamburásokat Zagoriába az épen annyi, mintha a nápolyi narancsoskofák a pesti üvegházakból rendelnék a narancsáruikat. Ez, az ötlet is bizonyára mosdás közben ötleteit.

Pepi, a fövadász

Mint minden rossznak, ennek a mulatságnak is hamarosan végeszakadt1 volna, ha oda nem érkezik idejében,; mintegy végszóra, Pepi, a fövadász,; Hogy Pepi kicsoda, azt nem lehet csak úgy röviden elmesélni. A krónikások igy zengedeznek Pepiről:

Nagy vadász hirnevü ezen a környéken A Sztrahunya Pepi a Muravidéken, Hetyke sertéssörte díszeleg kalpagján, Vaddisznók agyara fityeg az óráján. Puskát nem cipel ő se hátán se vállán, Elég baklövés van igy is a számláján.

!

Pepi most sem egyedül érkezett, hanem velejött a »titokzatos pohártörő« is,

I aki, mint a végén kiderült, üvegpoharak-' I ban utazott. Pepivel már a kuglizóban ! összetalálkozott, onnan jöttek át a tán- i colókhoz. Mindenekelőtt kolózni hívta, i Pepit. Pepi a tánc után szomjazott és I ivott. Én természetesen csak biztattam.; mert még két órám volt hátra a hídig Pepi azután odavágott egy poharat . . ,; csak úgy magyarosan.

— Mi ez? — mondta a pohártörő..,, és megvetően legyintett. így kell ezt csinálni! — és mutatta. A jobb kéz mutatóujját rá nyomta a pohárra. A pohár billent . . . reccsent ... és törött.

Pepi megtanulta. Reggel hatig százötven pohár feküdt az asztal alatt. Akkor Pepit hazakisértük . , . ő már megvadászta a magáét

Ébred a természet

ólomszürke égbolt nehezedik az alvó mindenségre. Sürü köd ül a réteken és semmi sem mozdul az ágakon. Vörösen fénylő sáv csillan meg kelet felől, a felkelő nap birkózik a vastag párázattal Egy-egy pillanatra, amint mégis előtör a gyenge napsugár, tündöklő csillámlássa! verődik föl újra a dérboritotta ágakon Hollócsapat kerekedik föl az erdő felől és károgva vonulnak délfelé. A csöndes faágak is megmozdulnak és sárgabögyii széncinkék bújnak elő az odvakból. Éled i a természet. Autóbugás hallatszik a házak felől és a harmadik kocsiból integetnek. Puskák, lábzsákok, halinák, tarisznyák és patrontartók között nyakig bebugyolált vadászok. Fölszállók. Ismerős hangok, de egyet sem ismerek meg közülük. Alusznak. Én is alszom nemsokára. Szomszédom, egy pálinkaszagu egészen rám esik és én azt álmodom, hogy medvével birkózom.

Vándorol a Dráva

Megérkeztünk.

A kucsaneci Zrínyi emléknél van a gyülekező. Nézegetem a két méteres kő-F) muraközi nimródok

Irta Kotzig Károly