Bácsmegyei Napló, 1927. december (28. évfolyam, 334-360. szám)

1927-12-25 / 356. szám

1927 december 25

BACSMEGYEI NAPLÓ

67. oldal

Vajda János magáról ir

pes, mert modern korunkban mindig elégedetlennek kell lenni és előre törekedni.

Megírtam egyszer Vajda János autckritikájának az esetét, s most magát az érdekes Írásművet közlöm. A történet dióhéjban a következő.

#

A költő a nyolcvanas években elégedetlen volt a sajtó magatartásával, mely nem méltányolta eléggé a költészetét. Gyakran tette ezt panasz tárgyává előttem is, s egy ily alkalommal megkért, szolgáltassak igazságot neki, s Írjak róla s a jelentčo„ ' ;ől úgy, ahogy illik s ahogy megérdemli.

_— Szívesen megtenném, kedves bátyám, — feleltem neki, — de sose írtam kritikát versekről, nem értek hozzájuk. Ne haragudjon hát, , de nem vállalkozhatok arra, amire kér.

Az öreg dörmögött valamit, ami belenyugvás is, apprehenzió is egyaránt lehetett. Én az utóbbitól féltem. Később kiderült, hogy az aggodalmam alaptalan volt, mert néhány nap múlva, amikor újból a sérelméről volt szó, igy szólt:

— Hogy' volna az, ha azt a bizonyos kritikát én imám meg, de úgy mintha az az ön cikke volna, s azt valamelyik lapban mint a maga munkáját adná ki? .

— Nem rossz gondolat, — válaszoltam, pedig nem tartottam jónak.

Az igazat megvallva, a tervét egy percig sem vettem komolyan, — nem is folyt az az ő egyenes (nagyon is egyenes) jelleméből, de igen erős lehetett az indignációja a mellőztetése okából, vagy pedig öregkorára az ifjabb éveiben elfojtott hiúság pattant ki belőle elementáris erővel elég az hozzá, további pár nap múlva kézirattal állított be hozzám s igy szólt némi zavarral és szemlesütve:

— Elhoztam azt az ,.. izét.

Átadott egy csomó negyedrét lapot, teleirva az ő nem könnyen olvasható hegyes betűivel. Nehéz volt kisilabizáini. Vajda mindig plajbászszal irta a verseit s a cikkeit, hevert is e'”tte állandóan 10—12 hegyesre faragott ceruza, amelyeket szorgalmasan váltogatott, de ez az Írását nem tette sokkal olvashatóbbá, a betűi nagyon is karcsuk, hajszálvékonyak voltak s könnyen mosódtak el. Ez volt főoka annak — és nem a szedők ellenségeskedése, amint ő gyanította, — hogy cikkeibe s a könyveibe sok sajtóhiba csúszott be.

Megköszöntem a bizalmát s megígértem, hogy másnap véleményt mondok a kéziratáról. A barátságnak jókora áldozatot hoztam ezzel, mert hogy elolvashassam, előbb az egész anyagot le kellett másolnom. Ami sikerült is, egy-két szónak a kivételével, amelyek minden erőlködés ellenére abszolút olvashatatlanok maradtak. ö maga se tudott volna elmenni rajtuk.

A nekem átadott Írás minden sok naivitása mellett is rendkívül érdekes volt (sőt irodalomtörténeti jelentőségű), de arra mégse alkalmas, hogy a magam neve alatt adjam ki. Húzódoztam a furcsa szereptől, a melyre kért s mindenféle kifogásokkal halasztottam a feladatom teljesítését, amit elinte rossz néven is vett a nagy költő, de később megfeledkezett róla. így aztán a különös kritika nálam maradt, én se igen gondoltam rá. s csak akkor jutott megint eszembe, mikor a szerzője mintegy tiz évvel később meghalt. Akkor érdekes emlékké lett, nevezetes dokumentummá, ame!ynek közzétételével szolgálatot vélek tenni az irodalomtörténetnek s különösen Vajda János életirójának, többet mint amennyit ártok vele az emlékének.

Ez a kritika öltönyében megjelenő önbirálat a költő egy gyöngeségét revelálja ugyan, de a költőt és a korát is jellemzi. Archivális becse van a levelesládámban, s irodalomtörténeti érdekességre tarthat igényt az újságban.

Az irás egyik-másik helye — hiszen már negyven éves! — kommentárra szorul. Ezt zárójelek között dűlt betűs jegyzetekben találja meg az olvasó.

S ezentúl Vajda János beszél, úgy ahogy szerinte nekem kellett volna nyilatkoznom róla.

1.

Mezei Ernő igen találóan festette ama társadalmi szellemet, mely ma már csak a rang, vagyon és oklevél szerint-képes osztályozni a költőket is. (Vajdát mindig bosszantotta és gyakran panaszolta föl, hogy az Akadémia és a Kisfaludy-Társaság tagválasztásainál sokszor nem az volt döntő, hogy a jelöltnek milyen a tehetsége, de az, hogy minő a társadalmi állása.) Hát ha tovább megyünk és eme társadalmi szellem eredetét, kútfejét keressük: megtaláljuk azt politikai viszonyainkban, melyek folyamánya ridegebb, nehézkesebb, önzőbb, fagyosan józan, prózaibb természetének felülkerekedése ama feilengőbb, érzelmesebb, fogékonyabb, lángolóbb elemen, mely e század második negyedének nagyratörő küzdelmeiben vitte a vezérszerepet. Tanulságo dolog: e kétféleséget, e jellembeli dualizmust mélyebben szemügyre venni.

A mostani uralkodó elem azt állítja, hogy ő az igazi magyar, tudniillik az igazi ázsiai, melynek fészke az Alföld ragadós, termékeny, de sáros agyaga, — légköre az egyformaság, a változatlanság, a konzervatív, voltaképp kényelmeskedő, henyélő semmittevés, maradiság, lomhaság, mely bölcs mérséklet, óvatosság név alatt árulja magát. »Könnyű Katót táncba vinni«,— ez az állapot látszik a rost vérü, alatnt járó képzelmü, szenvtelen elemek, mely szereti ebeli tulajdonságainakb a józanság cégét adni. (A költő személyes ismerőseinek ez az elmélet semmiképpen se volt uj. Vesszőparipája, örökös témája volt ez a zsörtölődőnek, amelyet nem győzött ismételni. Vajda János a törekvéseiben modernebb volt bármelyikünknél. Ez a századközepi iró, aki segített csinálni lSi8-at, szellemileg már a huszadik szekulumban élt, s Magyarországot, annak fővárosát s a magyarságot mentül tökéletesebbnek, mentül kulturáltabbnak kívánta. Mig kartársai, akik jóval fiatalabbak voltak' nálánál, dagadtak a büszkeségtől a nemzetük gyors előmenetelén, a fajtájuk térhódításán, a kultúrájuk fejlettségén és Budapestnek amerikai stilü haladásán, addig ő folyton azon busult, hogy a magyarok elmaradnak az európai versenyben. Lomhának, prózainak és tehetségtelennek látta a magyart, s kétségbeesve nézett annak jövőjébe. Nem volt nap, hogy ne ismételte volna: e nemzetnek el kell pusztulnia. Vak veit az utóbbi nemzedék szellemi és erkölcsi erényeivel szemben, — a magyarságnak csak hibáit látta, azokat is az ő feketénlátó, pesszimisztikus nagyitó üvegével.) Egykor maga Kossuth egy amerikai beszédében olyanformát állított, hogy a magyar nemzet kevéssel beelégszik és csak ősi állapotát óhajtja, stb. (Amerika nagyon messze volt tőlünk a Kossuth idejében, 75 esztendővel az óceánjárók gyorsrekordjai előtt, s a nagy szónoknak ott tartott beszédei nem jutottak haza mindig egészen hiteles alakban. Valószínű, hogy Kossuth Lajos »ősi állapot« alatt nem a nomád-magyarok életvitelére, hanem az elnyomatás előtt való szabadságnak a szép korszakára gondolt) Mire egy amerikai azt jegyezte meg, hogy akkor hát a magyar nem fog előrehaladni, éss e szerint nem is életkéEszerint hát nem a mostani — a mai konzervatív, lomha, »jqzan«, vagyis minden újítástól, emelkedéstől irtózó — de amaz a másik: a tevékenyebb, nyugtalanabb, tüzesebb, szóval geniálisabb, szellemileg és erkölcsileg gazdagabb tehetségű, vérmesebb elem a szerencsésebb és hivatottabb, mely jövőt képes teremteni a magyarnak. De még döntőbb és érdekesebb, hogy voltaképp ez is az igazibb magyar. Avagy nem-e a huszár a magyarnak legvalódibb típusa? — a csodás és rendkívüliért hevülő, a mesésnek határáig száguldozó huszár? Hiszen még az igazi baka is a végtelenség szélébe lógatja lábait!

A világ lelkesedőnek, áradozónak, merésznek ismeri a magyart és az is az igazi, — csak most, a nagy katasztrófa után, betegágyban bízta sorsát aludtvérü ápoló vénasszonyokra. De a jövő — ha lesz (és lesz, azt kell hinnünk) — azé a jobbik feléé (tudniillik: a magyarság jobbik feléé), amelyben teremtő erő, tevékeny, nagyratörő, fellengő lélek, magasan szárnyaló, az ég felé és nem a porba törekvő gazdag képzelem lekik — és midőn ez az elem lesz uralkodó a politikában, ugyanez lesz akkor az akadémián, sajtóban, szépirodalmi társulatokban is az irányadó és akkor megjön az ideje Vajda János költészetének is. Ebben kételkedni annyi mint kételkedni a nemzet jövőjében... A baglyok eltűnnek az ég sötétében és a déli verőfény étherében fönnen lebegnek az aranysasok.

2.

Azok közé, a nem ázsiai, de modern európai magyarok közé tartozom, akiknek szenvedélye, gyönyöre az olvasás, a szépmüvek élvezése. Ismerem a világirodalom legszebb termékeit. Egy csalhatatlan ismérve, bizonyítéka a remekségnek és tökélynek, ha a többszöri olvasást időnkint megkívánom, és mindannyiszor szebbnek tetszik a mü, és nagyobb a hatása. Ábel és Arankát már 3—4 éve olvasgatom. Midőn a végére, a kifej léshez érek, a szépmüi hatás oly elementáris erővel tör ki, hogy szinte nem vagyok képes pihenő szünetek nélkül a hátralevő néhány versszakot elolvasni. És mert ez a hatás a tizedszeri elolvasásnál még lehetőleg növekedett, számot akarok adni magamnak — és talán másoknak is — e szokatlan és még semmi más műnél nem érzett fölindulás okairól. (Ne botránkozzon meg senki ezen a dicsekvésen. Kisebb költők is szoktak ennyire szerelmesek lenni az Írásaikba, — csak óvatosabbak valamivel és ez érzésünket nem árulják el olyan könnyen. Vajda legalább őszinte, ő valóban érezte azt a fölindulást, amelyet nálam föltételez, ha e kedvenc — és valóban gyönyörű — beszélyét olvasgatta, s amint előttem számtalanszor erősítette. nem ismert a világirodalomban költeményt, amely közvetlen hatás tekintetében Ábel és Arankával mérkőzhetett volna. »Lesz idő, amikor kötelező iskolai olvasmány lesz!* — mondta nem egyszer.)

Igaz volna-e, hogy mindazon eszközök, melyekkel költő hatást érhet el, e műben egytől-egyig, egész összeségükben és. egyenkint is legtökélyesebb minőségben, a legszerencsésebben csoportosulva találkoznak? Mert igazság szerint egyéb oka — kifejlett ép esztétikai érzékű léleknél — nem képzelhető.

Melyek ez eszközök?

A mese — történet — eredetisége, újsága. Mert lehet ugyan már földolgozott mesével is, tökélyesebb alakban, hatást elérni, de már a fölmelegités csak a

káposztánál bir fokozó erővel, — a költészetnél eggyel több a hatás tényezője, ha a történetet is ott olvassa az ember először.

A mese eredeisége is nagy ritkaság háromezer év irodalmának özönében, de még nagyobb magának az erkölcsi feladványnak, az alapeszmének az újsága, eredetisége. Itt az is uj, t. i. egy ember, aki rosszat tenni nem tud, még ha akarna is.

És hogyan van ez megfejtve? A mesealkotás, fejlesztés művészi ügyességével, mély fölkelti az érdeket azonnal, de egyre fokozni képes egész azon pontig, melyen az olvasó lelkében a teljes meggyőződés az illető hős lelki nemességéről, — az alapeszme igazságáról egész odáig fokozódik, hogy az olvasó már szinte maga kérné a szerzőt: »ne folytassa tovább a bizonyítást! — elég! — elég!« — kiáltja és kéri: adja ki neki a jutalmat! (Látszik, hogy Vajda János kevesebbet értett az önkritikához, mint a kritikához. A mások müveiről igen találó Ítéleteket tudott mondani, s a maga legkedvesebb alkotásáról vajmi keveset, s ez a kevés is csak azt az olvasót fogja érdekelhetni, aki Ábel és Arankát amúgy is ismeri. Érdemes azt egyébaránt elolvasni ebből az alkalomból, mert egyike a legszebb magyar költeményeknek. A szerző túlzott magasztalása semmit se vonhat le annak magas értékéből.) És e jutalom olyan fényes, elragadó, mint amilyen tüneményszérü az erkölcsi érdem. Mikor Ábel ottkünn egyet kerül-fordul, azután hogy bejön, nyakába borul (Aranka):

Fojtogatja csókkal, én te drága — a hatás extázisa; a jónak, nemesnek ily; tündérileg fényes diadala fölött érzett kiáradó öröme ez az ép erkölcsi érzésű olvasónak:

És a történet maga a legtárgyilagosabb valóság, — csupán a jutalom, az a tündéri, nagy, rendkívüli. A kép a földi életből van, de tündéri kerete mintegy a templomba helyezi, jelezve, hogy ekkora erény, ilyen erkölcsi ideál valóban a legritkább tünemény, de nem lehetet-! len, — amit a tárgyilagos előadás bizonyít;

Lássuk az előadást.

Egy mesés gazdagságú hercegkisaszszony. Lélektani dolog, hogy csak a szegény, vagy középvagyonu gyermek' álmodozik gazdagságról, mint a boldogság alapföltételéről. Egy költői lelkületű, fényben, gazdagságban növekedett leány ábrándos lelkében a nem ismert egyszerűség képezi nem egyszer a költőit, a regényes színezetűt. Mint Nagy Károly Hugo-nál: »annyi dicsőség és hogy’ vágyom szemétre«, — a magyar népdal is ismer egy grófkisasszonyt, aki lejárt a bojtárhoz, messziről kiáltva neki: »terítsd le a subádat!« — föltette magában, hogy ő maga keresi föl eszményét. Mindamellett a szerző ezt a hercegkisasszonyt tündérnek mondja, tehát engedjük meg, hogy a keret zz. (Tündéri.) De ezentúl a történet a földön jár és a lélektani valósághoz tartja magát

Kérdem: lehetséges-e szebb, kedvesebb eszményt képzelni, mint férfiban Ábelt és kiváltkép nőben Arankát? Egy szegény ember, aki jómódú nemes urnák született, de a hazáért harcolva, mint üldözött, bojtárnak átöltözve éldegél, megleli a legszebb leányt, aki kész nője lenni, ha előbb tilos, nem korrektül erkölcsös utón gazdagságot szerez? Lehet-e nagyobb csáb, mint egy ily csodaszép leány birhatása? Es a próba úgy van kigondolva, hogy Ábel, ha erkölcsileg nem csalatkozhatlan, könnyen megtévedhetne. Mert a gazdag korcsmáros úgy van festve, mint maga a gonosz; kötnlvaló ember, aki vagy rabló, vagy tolvaj és orgazda. — És Ábel csak félig müveit, aki olvasott regényeket is; elmélete az igazi jóról lehet homályos, aminthogy az is, de a szive: az gyémánt azt semmiféle álokoskodás félre nem vezetheti. Mily mesteri az ő habozásának festése, a harc az ő fejletlen elmélete és belső erkölcsi érzése között! Ezután következik egy nagyobb próba, egy kisebb gonoszság, a hamis játék körül. Még erre sem képes! Pedig előbbi kudarca is bosszanthatja, és szeretné azt helyrehozni, — de nem lehet!

Milyen kedves az Aranka titkos örömének a rejtegetése, midőn látja, hogy