Bácsmegyei Napló, 1927. december (28. évfolyam, 334-360. szám)
1927-12-25 / 356. szám
BÄCSMEGYEI NAPLÓ 62. oldal* szintén néhány kellemes órát töltöttem. Ott létemkor azt a benyomást mentettem, hogy Szabadkán igen nagy fejlődési lehetőségek vannak s hiszem, hogy kultúrája abban az arányból fog fejlődni, amelyben a gazdasága lendül. Lukács György * Különös rokonszenv nyilvánul meg Szabadka irárít Moly Tamásnak, a szellemes Írónak cikkében. Mert egész cikk az, amelyben itteni benyomásairól beszámol. De nem fogja hosszúnak találni senki, mert elmés, élénk és színes, mint minden Írása. Itt jön. Soha levél ilyen váratlanul talán nem szállt íróasztalomra. Nagy melegség áradt belőle, attól homályosult el máris a látásom — mint mikor szemüveges ember a hidegből bemegv hirtelen a meleg szobába, várnom kellőit a bekezdő sorok után, csak azután olvashattam tovább. Jóságos, finom gyöngéd s urimód szerény baráti kéz szegzi a levéllel homlokomnak a feladadatot s én bólogatok hozzá megértőén s olvasom a kedves apró betűkkel Írott sorokat újra és újra . . . s meglátok végül egy szalmaszálat, egy kitűzött határnapot, hogy a választ mikor küldjem legkésőbb s eszerint van három hetem ... Meghatottan még egy búcsúpillantást vetek a levélre, mely a történtek után megértőén elbújik egyék mindenféle Írások közé az asztalomon a jóisten tudja miért hiszem még most is róluk azt, hogy fontosak. Ködös a délelőtt november utóján amikor alkalmazottam, az agyvelőm jelenti: — Főnök ur, tessék csak elővenni azt a bizonyos levelet, melyet Műkő Izidor nagyságos ur irt, a tilalmi idő lejárt, azokat a bizonyos sorokat várják, az anyagot már előkészítettem ha úgy tetszik, hozzá lehet fogni. őszintén: mit morgok erre? —Nem tetszik, öcskös! (Az agyvelőm valamivel fiatalabb nálamnál.) — Hol az a levél, meg a hozzávaló boríték? Agyvelőm, egyformán udvariasan, kinyujtatja velem ujjaimat, melyek tétovázás nélkül kihúzzák a papiregyvevelcgből az elém kívánt írást. Újra elolvasom a levelet s a szerető meleg csak árad felém a sorokból s már bosszant, hogy megint meg vagyok hatva s kijelentem min* idősebb fiatalember: szokatlan, amikor váratlanul, meleg szeretettel állítja meg az embert hétköznapiságában egy jóságos hang: Hallod-e, ciriibora, elfelejtetted, hogy a barátod vagyok? Különös varázs ez . . . felszáll elém, ami nem is olyan régen történt meg velem, ta'án huszonnégy esztendeje mindössze, amikor megérkeztem egy estébe hanyatló téli délutánon, kezemben kis kofferrel s az állomásról besétáljam a városba, betértem a fogadóba szobát nyittattam s ott magamra ölíöttem a kölcsönvett elegáns frakkot és zsebembe tettem a talán szintén kölcsönvett kéziratot — fantasztikus! Idegen városban, idegen házban, idegen szobában, átöltözni idegen ruhába! Miért? Hogy kitűzött időre pontoisam megjelenjek egy nagy terem dobogóján. Számomra ez volt akkor Szabadka. Asszonyok, — elegáns, szép, érdekes hölgyek pazar koszorúja ülte körül a dobogót, s ennek a pompás képnek elegáns frakkos urak voltak a kerete. Néztem a képet s a keretet, s hogy jobban lássam, félretoltam az elém tett ritkaságot: a vizespalackot, tele vízzel — most értem meg a gondoskodást: ha netalán rosszul lennék a felolvasásomtól — az ezüst gyertyatartót is másképpen rendeztem el az asztalkán, azután könnyelműen hozzáfogtam a felo'vasáshoz. Túlestünk rajta szerencsésen valámennyen. Nem történt semmi baj, nem haragudott reám a történtek után senki. Szeretettel vettek körül, me’egséggcl, barátsággal s egy pillanatra sem éreztem, hogy pár szóval ezelőtt úgy jöttem ide, idegen, az idegen városba Szálltak az órák s magukkal röpítették a semibe kétségtelenül elmés, csikorgó, értékes beszélgetéseinket s h? el is fogyott a mondanivaló, soha ki nem fogyott a vizes fiaskóból a szim pátikus francia pezsgő. Hej, Szabadka, Szabadka! Másnap látogatások; ültem finom Ízléssel berendezett szalonokban ámultam nagyszerű könyvtárral díszes dolgozószobákban s Európában voltam. Nagyszerűen ment minden, mosolyogva, jókedvűen köszöntöttem be frissen talált barátaimhoz és mivel szívesen láttak mindenütt, mosolyogva, jókedvűen, őszinte szívvel mondottam bucsuzáskor: Viszontlátásra! És most újra köszöntlek, kedves, jó, meleg, szerető emberek városa: Szabadka! — Igaz,, nem tudhatjuk, mikor látunk egy várost, baráti kört, szerető arcokat utoljára. Nem tudhatjuk, mikor visszük ki keskeny kofferünkben a kölcsönkapott frakkot az utolsó utazásra, mire fölrajzik bennünk a megemlékezés ijedt nyugtalansággal. Oda se neki, nem kell vele törődni! Karácsony estén magyar borral teli poharamat fölemelem a szemem magasságában s jókívánságok vidám bokrétáját küldöm Néked, vendégszerető, nyájas Szabadka. Hej, Szabadka, Szabadka! Régi boldog karácsony! S ez legyen az utolsó keserű pohár, melyet Rád gondolva ürítek, nekem végig Szabadka! 1927. november 27. Moly Tamás Intim közvetlenséggel felel a kérdésekre gróf Kinskyn é-Pálmay Ilka, a nagyszerű primadonna, akinek Szép Helénája, Szerpolettje és Llsbetíje (Rip von Winkle-ben) ma is fölülmulhatatlan alakítások. Levelét egy régi tisztelőjéhez intézte. Szó szerint közöljük. Köszönet leveléért és rám való gondolásáért. Bajos ezekre a kérdésekre a felelet, mert csak kétszer voltam Szabadkán és az háború előtt volt. Bizony, múlik az idő... Szép, gyönyörű emlékek fűznek engem Szabadkához. Amikor ott vendégszerepeltem, akkor gróf Hadik János, báró Feilitzsch, gróf Oyürky, stb. fess huszárok minden este éjjeli zenét adtak. A bokrétáikat Becsből hozatták és minden föllépésemnél szebbnél-szebb virágokkal árasztottak el. Játszottam Rip-Ripben is, amelyben állítólag legszebb bravurszerepem volt. Égtek a vágytól engem a trikó-jelenetben látni, de a színházban még nem volt villanyvilűgitás, — hát görögtüz mellett folyt le a trikójelenet. Az meg olyan füstöt terjesztett, hogy engem látni se lehetett.*) Most is nevetek, ha rágondo’ok. **) A három huszár közül az egyikbe szerelmes lettem (de ő is belém!). Na, ez mind-mind elmúlt és minden e! fog m"!ni. mert ez a természet rendje. Tehát a kérdések! 1. Ünnepeltek, szerettek, — igv hát a város néoét kiválóan kulturképesnek és intelligensnek találtam. *) Ami igazán nasrv veszteséget jelentett. mert olv trikó--'elenséget. aminő j akkoriban a báios művésznő volt. se, azelőtt, se azóta nem látott színházi kö-í zönség. **) Most is búsulok, ha rá gondolok. 1 Egy réei szabadkai. 2. Az általános magyar szokásoknak megfelelően élveztem a szabadkaiak vendégszeretetét. Ott tanultam meg, hogy’ kell a bort inni! Szép és ideális emlékeim vannak szabadkai tartózkodásaimról és ottani föllépéseimről. 3. Sajnos, rég jártam ott s igy a fejlődéséről s a jövőjéről nem mondhatok véleményt s ugyanezt Írhatom a 4. kérdésre is. Lesz szives, ugy-e, kiszedni a levelem tartalmából azt, amit irántam érzett jóindulata diktál? És tollára bízom a többit.*) KInsky grőfné-Pálmay Ilka * Pékár Gyula volt államtitkár és ny. miniszter, a magyar irodalom egyik vezéralakja, a Petőfi-Társaság elnöke egy régi barátjához irt levelében több mint rokonszenwel: elragadtatással ir a régi Szabadkáról és meleg bizakodással a fejlődéséről és magyar kultúrájának a jövőjéről. Harminc év előtt járt nálunk a már akkor Is ismert jeles iró s nemcsak daliás alakjával tűnt fel, de pompás novellájával is, melyet a Budapesti Napló által rendezett kulturest keretében nagy tetszés mellett olvasott föl a színházban. Talán erre a szép estére gondolt, amikor hangulatos sorait irta, amelyek itt következnek. Budapest, 1927 dec. 10. Tisztelt barátom, Külföldről hazatérve sietek szives leveledre — bár elkésetten! — válaszolni. 1. Régen voltam Szabadkán, nagyon régen. Bűbájosnak, kedvesnek, szép magyar városnak találtam. 2. A legszebb emlékek fűznek Szabadkához: szép irodalmi emlékek, melyek egy magaskulturáju, európai műveltségű lakosság tapsaiban nyilatkoztak meg. Barátaim voltak ott a Vojnitsok, Vermesek, Pilaszánovicsok és a könnyed, örökké vidám, franciás szellemű Milkó Izidor... vájjon még mindig oly vidám-e? Nevetnek-e még Szabadkán? A kacaj isteni adomány, nem lehet arról leszokni. 3. A legfeilődésképesebb város! Az volt. És az lesz. 4. Csak a régi Szabadka sajtóját, irodalmát és kultúráját ösmertem. A van-t nem ösmerem, de a volt után Ítélve a lesz még szebb lesz a voltnál is. A réfí barátsággal köszönt Pékár Gyula * Igen meleg és rokonszenves hangon felel kérdéseinkre dr. Pintér Jenő is, a jeles irodalomtörténész, aki megértő érdeklődést tanúsít városunk fejlődése és kultúránk megizmosodása iránt. Sokaknak fog jól esni, hogy Írásában kegyeletesen emlékezik meg egy derék szabadkai tanárról, Loósz Istvánról, aki Pin-Huszonhét évvel azelőtt jártam először Szabadkán, amikor mint tartalékos hadnagyot behívtak 35 napi hadgyakorlatra a szabadkai 6. honvédgyalogezredhez. S megérkeztem 1914 júliusának legvégén is Szabadkára s nehéz napokat töltöttem ott mint katona: reggel 4 órától kezdve este 9 óráig fáradtunk akkor hónapokon keresztül. A katonákon és a kaszárnyákon kívül nem sok időm maradt, hogy megismerjem a szabadkai társadalmat, de azért mégis érdeklődéssel figyeltem a várost. Kedves és vidám alföld, város volt Szabadka. A szerbek éppen olyanok voltak benne, mint a magyarok, magatartásukban, szokásaikban, vendégszerető fellépésükben. *)A levél tulajdonosa jónak látta ugv adni ki a bájos levelet annak minden közvetlenségével, ahogy azt a kitűnő művésznő megírta. Bélelt keztyü 18 dl Ai-ićl Klein Jenő uz'eteiben Novlsad, Vel.-Bečkerek és Senta 1927. december 55 Szabadkát vonzónak és pezsgőbb életűnek találtam, mint általában az alföldi városokat. Emlékeim nagyon kedvsek. A tudomány és irodalom emberei közül kettővel tudtam csak ismeretséget kötni; az egyik Loósz István, a másik Milkó Izidor. Loósz Istvánt gazdag műveltsége és szerény egyénisége éppen olyan kedvessé tették előttem, mint amilyen csodálkozással tekintettem át a nagyértékű könyvtárt Milkó Izidor vendégszerető házában. Innen a távolból úgy látom, hogy a szabadkaiak a könyvek betűitől meglehetősen idegenkedő bácskai világban is lelkesen dolgoznak, hogy némileg rákapassák az irodalomra közönségüket. Jó, hogy az irodalmi kultúra fokozására. Innen, távolból, nem mernék tanácsokat osztogatni és Ítéleteket. Jó, hogy az emberek a hírlapokat kedvelik. Ezek segítségével sokat lehet tenni az irodalmo kultúra fojövőjéről, csak azt érzem, hogy tervszerű munkával és el nem csüggedő kitartással még a Szahara sivatagaiból is lehet oázisokat teremteni. Az Alföld levegője kevéssé kedvez az irodalomnak és a tudománynak, de a kultúra szükségességének folytonos hangoztatása megpuhitja a kevésbbé fogékony lelkeket is. Reviczky Gyulának sorai jutnak eszembe: Szeretnék egyszer, még csak egyszeT, A régi kedves környezettel Pohárt kocintani... Szeretném méegyszer látni Szabadkát, még akkor is, ha elfakulva látnám egykori szép emlékeimet. De csak magánosán szeretnék megjelenni a városban, ismeretlenül, azután másnap tovább utaznék, ismét visszamenekülve az emlékekbe, mert az emlékek mindig szebbek, mint a valóság. Pintér Jenő a M. T. Akadémia, a Szent István Akadémia, a Kisfaludy Társaság és a Petőfi társaság tagja. * Rákosi Szidinek, a nagy színésznőnek, a Nemzeti Színház örökös tagjának válasza is kegyeletes emlékeket fog fölidézni nem egy olvasónk lelkében. A valódi barátság és szeretet nemes hangján emlékezik meg a kitűnő művésznő Hegyi Arankáról, e szabadkai eredetű pompáshangú és finomjátéku operetténekesnőről, akit fájdalom, oly korán vesztettünk el. Rákosi Szidi is magánlevél keretében irta meg feleletét a hozzáintézett kérdésekre. Bizonyára érezte, hogy ebben a formában az ő keresetlen lénye és közvetlen nyíltsága szerencsésebben nyilvánul meg, mint »mügond«-dal szerkesztett Írásban. Én egész fiatal koromban jártam egyszer Szabadkán. Egy turnén játszottam ott az akkoriban hires Tékozló Fiú-ban az anyát, a kedves Hegyi Arankával, aki barátném és pályatársam volt. A darabot a szabadkaiak nem igen méltányolták, de minket ünnepeltek. A város kedves drága egy hely, ahol szívesen játszanám, ha lehetne. Reményiem, hogy gáz helyett most már villannyal világítanak a színpadon, mert egy némajátékot sötétben nem lehet eljátszani, ugy-e? Már pedig akkor még Szabadkán a színpadot gázzal világították. Az én barátaim fájó emlékek, mert halottak, valamint Aranka, úgy ők is a temetőben nyugszanak. Az ő rokonai az én vendégszerető gazdáim voltak. A várost rég nem láttam, de hallottam dicsérni szépségét. Az Isten áldja meg minden lépésüket azoknak, akik ott élnek és dolgoznak. Boldog leszek (írja a nagy művésznő levelében annak, akihez e sorokat intézte), ha egyszer ide (Budapestre) eljön Maga és beszél velem szeretett Szabadkámról. Üdvözlettel Rákosi Szid! az ő 75 évével. * Kultuiális ügyeink iránti jóleső szere-