Bácsmegyei Napló, 1927. december (28. évfolyam, 334-360. szám)
1927-12-25 / 356. szám
30. oldal BÄCSMEGYH3 NAPLÓ 1927. december 25 A vajdasági magyar könyv Felolvasta a szerző a Bánáti Magyar KSz^üveiőíiési Egyesület ezlüei első felolvasó dSlntűnján Ä »Fővárosi Lapok« 18G8-as évfolyamában lapozgatva, Ugrón Gábor angolhoni leveleire bukkantam. Ugrón, aki később mint politikus tette ismertté nevét, a mai riportereket is ungszégyenitő frisseséggel és lendfiiettel számol be többek közt Dickens vidéki felclvasóestélyérőL Diekens, amint később Zola és snás francia irók, vidéki kisvárosok publikumának tartottak felolvasásokat. A magyar irodalomban is hosszú éveken át szokásos veit, — Ambrus Zoltán örökítette meg a »Kultúra füzértinccaU Cimü könyviben —, hogy azok az Írók a Vidéki kaszinók és nőegyletek hívásira, a táncvigalommal egybekötött kaszinói, vagy nóegycti estély keretében mutattak be legújabb — s ha sikerre akartak számítani — feltétlenül humoros — elmeszüleményüket. Rákosi Viktor humores novellája, a *K«2énkovács« egyenese« vidéki felolvasások számára készült s nj műfajt teremtett az irodalomban a novellát, melyet nem elolvasni, hanem felolvasni kell. A mi fiatal éveinkben, ha fővárosi Írót akartunk látni, akkor várnunk kellett a nőegylet farsangi mulatságára, amelyre minden évben lejött a divatos novellairó, íiz-ttzenöt percig felolvasott, megkóstolta a neegylet elnöknőjének főztjét, megtanult inai, s néhány nap múlva tárcacikkben megdicsérte asszonyaink S lányaink szépségét és kulturérzékét. Az utóbbi években mintha erősen megritkultak volna az ilyen felolvasások. Nemcsak nálunk, hanem külföldön: Franciaországban, Angliában és Németországban is. S van francia kiadó aki abban a szerződésben, amelyet íróival köt, egyenesen meg is tiltja hogy az, akinek a könyveit ő adja ki vidéki kulturális és közművelődés’ egyesületek ünnepségein felolvasson. A tilalomnak üzleti érdekű magyarázata van. Valamikor azt hitték, hogy az iró. aki vidéken felolvas, népszerűsíti a könyveit is, barátokat és ismerősöket szerez, ami által könyvei kelendőbbekké lesznek. Az idők folyamán azonban arról győződtek meg az Írók és könyvkiadók, hogy ennek a feltevésnek legtöbbször az ellenkezője igaz. A felolvasó-körut után kevesebb könyv fogyott el az ünnepelt fővárosi iró könyvéből mint azelőtt. A közönség, amely szemtőlszembe látta az irót — kiábrándult belőle. Másformának, másmilyennek képzelte. A bakfis és a saípasszeny nem olyan öregnek, nőm olya* krákogósnak, a kántor és a jegyző pocakosabbnak. Gárdonyi Gézának a ba'maatijvárosi kaszinó nem tudta megbocsátani hogy — amint kiderült róla — nem ismeri személyesen Tiszát és egyáltalában nem jó protekció. Balmazújvároson nem is olvasták az »Egri csillagokat«. Minek is? —• A lokálpatriotizmus megállapította, hogy a közigazgatási gyakornokon jobban feszül a . frakk, mint Bródy Sándoron, a kaszinói asztaltársasát agyhanguiag konstatálta, hogy a bérlő jobb vicceket tud mesélni, mint Sipulusz, Jókai megbukott — ha nem is Írásaival — de a tarokktudományával. Egyhangú veit a vélemény, hogy azok a pesti Írók mind kákabéliiek, fázósak s inni se tudnak. Amiből nem az következett, hogy nőm itatták őket — hanem hogy nem vették a könyveiket, ha már ennyi csalódást, bosszsnkodást és mérgeiődést okoztak . . . Meg is gyérültek a felolvasások. Mindebből, ha volna bennem valamicske logika, az következnék, hogy nekem sem volna szabad felolvasnom, mert majd ezt a felolvasást is a magyar könyv sínyli meg, amely iránt pedig én érdeklődést és szeretetet óhajtanék felkelteni Nagyon kérem azonban Önöket, hogy legyen az Önök gondolkodása logikusa bb, mint az enyém s bocsássák meg ha én is krákogok, hebegek s másszinü a szemem és kevesebb a hajam, mint gondolták. Bocsássák meg a magyar könyvnek — s ne büntessék azért, amit én vétkezí».ai s az elkövetkezendő félórában véfkezni fogok. ßeadeijäk mtc, hogy a szseény magyar könyv úgyis olaget szofived a részvétlenségtől, amely megszületni sem engedi s amelybe, ha megszületett, a legtöbbször belefullad. Kosztolányi Dezső írja a »Szegény kis gyerek panaszai«-nak elején: ............................ élete nem élet, És meghalt már, bár alig született meg ............................Jaj hiába minden, Ha dalol és ha a távolba lát, Mert néma gyermek minden kisma[syar S a nagyvilág nem érti a szavát. Mintha a magyar könyvre, vagy speciálisan a vajdasági magyar könyvre irta volna a Vajdaságból származott kiváló magyar költő ezeket a szavakat. A vajdasági magyar könyv, a vajdasági magyar irodalom halt meg, mielőtt megszületett volna. Ez a néma gyermek, amelynek nemcsak ■ a nagyvilág ntm érti, de szülőpátriája sem hallja meg szavát. Árva gyermek amelynek bölcsője fölött nem virraszt becéző szeretet, amelynek nincsenek babusgató dajkái s amelyet még megszületni sem enged az, hogy szülői hajbakantak és állandóan veszekednek őmiatta és más miatt A magyar könyv sorsa általában szomorú s ezzel a ténnyel nem áll ellentétben az, hogy a pesti kiadók legtöbbje jelentős üzleti sikert könyvelhet el legtöbbször a külföldi írók olcsón megszerzett s drágán eladott könyveinek közrebocsátásával. Az utóbbi évek magyar könyvtermésének nyolcvan százaléka fordítás, a húsz százalék nagyobb fele rész’etre eladott gyűjteményes díszmunka. Mindezekre a három utódállam: Jugoszlávia, Románia és Csehszlovákia magyarsága jólfizető gyarmat, amely értékes pénzt ad a csillogó himi-humiért Ismétlem, szomorú a magyar könyv sorsa, bár ma már nem egészen igazak azok a panaszok, amiket olyan nagy meggyőző erővel sírnak el irók és kiadók. Az adőkönyvön kívül más könyvet is ismer már a magyar. Például a Szivek Harca, meg a Varsó Hóhéra cimü irodalmi remek is kedves ismerőse a mindkét nembeli serdületlen ifjúságnak Kétszáz egynéhány éwef ezelőtt Reimmann Jakob Frigyes, a német irodalomtörténet megalapítója, aki kérdésfeleletekben irta meg a »História Literaria«-t, azt Írja a magyarokról. »A magysreknak már természetük, k#gy egy jó paripára, kardra, vagy pipára többet adnak, mint egy érdekes könyvre.« A kérdést, amire ez a megállapítás felel, nem ismerem, de ha ez anachrpnizmusnak látszik, alighanem arra vonatkozott, hogy hányán léptek be a Könyvbarátok Társaságába? Azonban úgy látszik, hogy amióta a pipázás kezd kimenni a divatból s a kardvásárlás a tilos fegyverviselés fogalmi körébe esik, az azelőtt a kardra és a pipára szánt összegek egy csekélytörcdékéből mégis jut könyvre is. A Vajdaságban azonban, mintha még mindig pipálnának az emberek . . . Csak azt nem tudom, mire fordítják azt az összeget, amit ősefk kardra adtak ki. Úgy látszik, ezt is adóba fizetik. Mert könyvet nem vesznek . . . Az utódállamok közt a jugoszláviai magyar irodalom sorsa a legsivárabb, a legseomorubb. Romániában a Könyvbarátok Társaságának több mint háromezer tagja van, ami lehetővé teszi majdnem minden érdemes romániai magyar iró értékes munkájának megjelenését. (Ali is megpróbáltunk ilyesmit csinálni van is vagy harminc lelkes alapitónk s velük együtt talán negyven tagunk.) Ezzel párhuzamosan a magánvállalkozás számára is rentábilis romániai magyar irók müvét kiadni. Szlovenszkóban pedig egy szezonban több magyar könyv jelenik meg, mint amennyi nálunk megjelent az utóbbi kilenc évben. Ml jugoszláviai magyarok magunk tartjuk önmagunkat a kulturális gyarmati sorsban. A jugoszláviai magyar irő asm számíthat arra, hegy Pesten, Kolozsváron, vagy kassán adassa ki könyvét s itthon eddig még senkinek sem sikerült felrázni a közönyt s meglelni az utat — az olvasóhoz. Mi ennek az oka? Minden kulturális vállalkozáshoz hárem tényező szükséges: 1. a hiányérzet, a szükséglet, 2. az érettségnek az az állapota, hogy a hiányérzet megszüntetésére legyen akarat és hajlandóság, 3. a vezető egyéniségek közreműködése. Meg van-e a hiányérzet? Meg van-e a szükséglet? Hiányzik-e a mi vajdasági magyar népünknek — a könyv? Erre a kérdésre nem lehet egyszereiien nemmel felelni. A könyv, az olvasás — nem olyan, mint a só, amely nélkül nem Ízlik az étel, nem olyan, mint a télikabát, ami nélkül fázik az ember. Mégis azt kell mondani, hogy a nyomtatott betű által közvetített gondolat, az olvasás, izesebbé, melegebbé teszi az életet. Mióta az Írás-olvasás kikerült egy titokzatos kaszt kizárólagossági köréből, s olyasvalami lett, amit mindenki, vagy majdnem mindenki tud, annak számára, aki az iskolában megtanulta az ábécé tudományát, a könyv is majdnem közszükségleti cikké lett. Csak a vajdasági magyar nép volna általános szociológiai és művelődéstörténeti szabályok alól kivétel? Nem hiszem. Hiszen látom én s közvetlen tapasztalatból tudom, hogy mintegy 50—60.000 magyar kalendárium fogy el a Vajdaságban, pedig az intelligencia ritkán vesz kalendáriumot, s naponta eikél majdnem 30.000 példányban a magyar újság, — pedig az intelligencia egy része a kávéházban, vagy a kaszinóban olvassa, esetleg — s még mondják, hogy nem vagyunk eléggé takarékosak! — szubabonálja, vagy baráti alapon ingyen kéri az újságot. Akármilyen szomorúan alacsonyak is ezek a számok, azt bizonyítják, hogy volna itt is olvasópublikum, s lehetne valamikép a mostani száz-százhusz olvasó helyett ezer-ezerötszáz olvasót találni, aki megveszi és elolvassa a vajdasági könyvet is, amely kvalitás és írói képesség és érdekesség tekintetében semmiképen sem marad alul az átlagon. Azonban e nélkül az ezer-ezerötszáz könyvolvasó és könyvvásárló nélkül nincs Vajdasági irodalom. Mert irodalom, könyvterme’és nem alakulhat ki csak párioldsi alapon. Csak ott alakulhat ki, ahol természetes talaja van az irodalomnak. Ahol csak párto’ják, ott nem születik meg, vagy ha megszületik, hamar el is senyved. A maecenás pártfogolhat egy kis színésznőt, de nem pártfogolhatja a színészetet, mert ehhez szükséges pénze, jövedelme, vagyona egy maccenásnak sincs. Az iró és kiadó nem érezheti magát kitartottnak, mert valóságos ellenértékét ad azért a pár dinárért, amit a könyvéért kap. Az hogy újságot, kalendáriumot olvasnak, hogy a ponyvaregények számára nagyszerű piac a jugoszláviai magyarság, hogy a városokban és a falvakban is a mozi, a színház publikumának a zöme a magyarság köréből kerül ki, azt bizonyltja, hogy a könyv számára is volna itt publikum. Ma még majdnem olyan kilátástalan a vajdasági magyar könyvet kiadni, mint tengeri strandfürdőt akarni csinálni a svájci hegyek, vagy hegyi sportot a szubot'cai homokbuckák között. De ha meglesz a kulturális vállalkozás sikeréhez szükséges második tényező, ami, mint említettem az, hogy eljussunk odáig, hogy a hiányérzet kielégítéséhez legyen akarat és hajlandóság, akkor a vajdasági magyar irodalom megteremtése is az utópiák köréből valósággá válhat. Ehhez pedig kell a harmadik tényező: a vezető egyéniségek áldozatkészsége és példát mutató közreműködése. Miből áll ez? tását a jelenlevő férfi maecenások kedvéért az imént felemlítettem, e kis kedves, csinos művésznő megemlítése módot ad, hogy hivatkozzunk arra, hogy a magyar színészet, amely ma már igen magas színvonalon áll, nem úgy jutott el erre a fejlődési fokra, hogy a magyar intelligencia pártfogolta Dérinéi ifiasszonyt, hanem hogy áldozatot hozott a magyar játékszín érdekében. Kissé lesrófolta azokat az igényeket, amiket az akkor már sokkal fejlettebb német színjátszás kielégített A Párist, Bécset megjárt magyarok beültek a komédiába, s végignézték azokat az ő illésükhöz mérten naiv és naiv módon eljátszott darabokat hogy igy az adott példa hatása alatt odaszokjanak azok is, akiket addig csak korcsma és cirkuszi hecc mulattatott A vajdasági magyar irodalomnak is szüksége van a Kelemen Lászlókra — akik színtársulat helyett most magyar irodalmat teremtsenek itt, könyveket Írjanak s könyveket adjanak ki, de szükségük van azoknak a vicispánoknak, müveit kereskedőknek, tanult iparosoknak, széplelkfl honleányoknak, lelkes arszlánok és delnőknek utódaira is, akiknek ősei a múlt évszázad elején áldozatot hoztak azzal, hogy beültek a magyar játékszín előadásaira s akiknek utódaira vár most az a feladat hogy megvegyék, elolvassák s másoknak is ajánlják a magyar könyvet... A magyar könyvet s mely akar megszületni s itt akar a telkekre hatni a Vajdaságban. De hátra van még egy kérdés. Hátra van még annak az eldöntése, hogy szükséges-e, érdemes-e, hogy az intelligencia, amelyhez ezek a szavak intézve vannak, esztendőnként — mondjuk — kétszáz dinárt áldozzon a vajdasági magyar könyvre. Minek ez? Haza beszélek-e én, aki tudvalevőleg nem állok távol a vajdasági magyar könyvkiadástól, amikor az intelligenciától ezt az áldozatot kérem, amikor azt kérem, hogy legyen vevője, barátja, terjesztője és apostola a vajdasági magyar könyvnek, vagy pedig szolgálom-e a vajdasági magyarság érdekét, amely egyetemes magyar kulturérdek is. Én vallom azt, hogy a könyv milliók életébe visz szépséget s a szegény ember által is megszerezhető örök értékű műtárgy. De ezentúl is még külön magyar kötelességnek tartom a magyar könyv olvasását. Mikszáth Kálmánt idézem, aki azt mondta, hogy kultúráink az utolsó ruhadarab, smt még le nem szaggattak rólunk és ami még le nem rongyolódott A kérdés az, hogy akarjuk-e megőrizni ezt az utolsó ruhadarabot. A kultúránk leghatékonyabb, leghálásabb eszköze a magyar nyelv. Lehet, hogy a mesterségbeli hovatartozandóság zavarja a perspektívámat, de erős a hitem, hogy a mi magyar kultúránkért, s az igazságunkért, s azért, hogy minket megértsenek és megbecsüljenek, egy ló könyv többet tud elérni, mint bármi más. Többet, mint a politikai paktum és többet, mint az újság, amelynek legi'agyogóbb cikke is csak egy napig él. Ha kulturális téren tudjuk összetartani a jugoszláviai magyarságot, ha a nyelvet tudjuk megőrizni, nem veszhet el ez a magyarság. Ha magyar kultúrát adunk a vajdasági magyarnak s ha a kultúra békés eszközével igyekszünk rokonérzést kelteni magunk és sorsunk iránt, — talán nem küzdünk hiába. Ezért az, hogy nemcsak szivügy. hanem lelkiismereti kérdés is a magyar könyv. Szeretném azzal befejezni ezt a kis védő- és ajánló beszédet a vajdasági magyar könyv érdekében, amivel Széchenyi István fejezte be az első könyvét: a Hitel-1. A Múlt elesett hatalmunkból. a Jövendőnek urai vagyunk. Ne bajlódjunk azért hiábavaló reminiscentiakkal, de bírjuk... nekünk drága kultúránkat szebb virradásra! s higyjiik, hogy a vajdasági magyar irodalom nem volt — hanem lesz. Fenyves Ferenc VALVO RARIOLÁ ilPÁK a legjobbak Vezérképviselet: „Audio»“ Novlsad, Jerni0nskauL3. 11028 Hegy visszatérjünk ahhoz a kis színésznőhöz. akinek pártolását, támoga
