Bácsmegyei Napló, 1927. december (28. évfolyam, 334-360. szám)
1927-12-25 / 356. szám
58. o!đa! BÁCSMEGYK NAPLÖ WT7 december 25 — Kicsi Lacikám... kfcal ha... fájt?.., ... Forrt a tea, Giziké elszaladt és a tea elkészítésével foglalatoskodott Én pedig felsóhajtottam a megkönnyebbülés sóhajtásával, hogy nem éreztem többé formás forró testét az enyémen. — Az szentségtörés lenne... — ismételgettem magamban — az én szerelmem tiszta, mint az álom... nem, nem... az szentségtörés lenne... A tea ott párolgott az asztalon, illatos gőzök szálltak ki belőle, Giziké leült a pamlag szélére. — Jöjjön Lacika, üljön ide mellém... Igyuk meg a teát, mint két kis gyerek... agy, mint régen... emlékszik, kis lovagom? Ennek a parancsnak szó nélkül engedelmeskedni kellett Átültem a díványra, a másik szélére, amilyen messze csak ülhettem Tőle. — Közelebb, Lacika, egymás mellé, mint két kis barát... — és hangosan csilingelőn kacagott Giziké. Közelebb húzódtam, a pamlag közepére, mire Giziké kacagva tette meg a másik fél utat. Szorosan mellém ült karja súrolta a karomat Teáztunk, én szótlanul, minden érintésére megrezzentem, ő meg ilyenkor mindig kacagott Közben folyton tömte szájamba az édességeket, egyszer pedig azt akarta, igyam az ő csészéjéből, ő meg az enyémből. — Megitta a szerelmemet, én meg a magáét — mondta azután — most már meg is,csókolhat, kis Laci És kínálta felém azt a vérszinü csodaesöpp kis ajkát vágyón és kívánatosán. Én ájtatosan, imádságosan érintettem ajkammal az ajkát. Ez a csők olyan volt, mint az imádság. Giziké megint kacagott. ö, te kis mafla... — kacagta. — Most én! Azzal két kezébe fogta a fejem, két nagy szemét még nagyobbra meresztette, különös láng lobbant fel bennük, aztán hirtelen átkarolta a fejemet és rámvetette magát egy lázas, hosszú csókra. Ez a csók olyan volt mint a bűn... A fejem zúgott, a homlokom lüktetett, szivem hevesen dobogott és a vérem örffiTe* tságvidott ereimben. Egyszerre megértettem a helyzetet... Szent Isteni— Ez a lány akar engem, a vérével, a testével vágyik utánam. Ez a lány a hálóját kivetette rám... el akar csábítani engem... a bűnre... a kárhozatra... Egy percig küzdöttem magammal... Ránéztem. Most láttam csak, hogy majdnem meztelen. Formás lábai szinte izzottak felém, a keble fölött a ruha kinyitva, szeme szája tüzel és... a pehelynyi pongyola alatt... nincs más ruha semmi... Rá akartam rontani, hogy letépjem róla azt a kevés ruhát is, arai rajta maradt De előbb, egy percre, mégegyszer feltárult előttem a múlt és lelkemből akaratlan hangosan tört föl a sóhaj: — ó, én szép tiszta szerelmem... én édes tiszta szerelmem... És e szavakra megtört a bűnös varázs... Én megint az lettem, ami voltam azelőtt: fehérlelkü, szűzies, tiszta szerelmes gyerek... Nem erről az álomról, erről az emlékről nem mondhatok le pár bűnös forró perc kedvéért... Maradjon ő nékem örökre szentség, az álom, az érintetlen tiszta szerelem... Hirtelen búcsúztam valami ürüggyel. Mindent megértett, nem tartóztatott Csak mikor már kint voltam, akkor mondta: — Szamár... És sokáig hallottam még csengő, vidám, könnyű kacagását... 5. ...Azóta sok év telt el, Gizikét sohase láttam. Hallom Szentpétervárra került, egy orosz herceg beleszeretett és feleségül vette. Ennek az estének bizarr emléke úgy él bennem ma is, mintha csak tegnap történt volna mindez. Soha olyan igéző, kívánatos, szépséges szép asszonyt, amilyen Giziké, volt. És azóta nem szeretem a teát. Ha valaki teára hív, feltámad bennem az emlék és a hajamat tépem: — Ó én ideális szamár.., ó én százszoros ökör... Bevallom, nem érdemiem meg, hogy mégegyszer ilyen szerencsés helyzetbe kerüljek. Én, amilyen hülye vagyok, képes volnék megint elszalasztani... A méltóságos asszony csésze teája Irta Huberth János (December közepe. Erői tél) Történik Fodor Géza miniszteri tanácsos szalonjában 1. (Délután három óra.) A méltóságos asszony, — harminc éves, magas, telt alakú, szép asszony — látható idegességgel sűrűn az ablakhoz megy és kémleli az uccát. A férjét, Fodor tanácsos ur Öméltóságát már egy teljes óra óta hiába várja ebédhez. Idegesen felkapja a telefonkagylót: — Nagysád, kérem a belügyminisztériumot. A kért cim jelentkezik. A méltóságos asszony: Halló! Halló! Itt Fodorné. Halló! Maga az Dönczi? Hagyja, tudom a formulát: csókolja százig puha, fehér kezeimet. Ez most nem aktuális. ...Hogy mi aktuális? ... Tessék? Akkor kétszázig egyfolytában....csókolja kezemet?... Ne licitáljan a kezemre. Mondja inkább mi van az urammal? Egy óra óta várom már az ebédre! — Micsoda? — Hogy éhes vagyok? ... Jó vicc. Én sohasem vagyok éhes. — Hogy mi... miért vagyok akkor türelmetlen?... Idehallgasson. Teát adok ma este és arra meg akarok hjvni néhány barátunkat... Hogy kit? Kis kiváncsi! Az öreg tábornokot, a képviselő urat és a bankigazgatót. A férjem preferánzpartija. — A meghívók itt fekszenek, csak a férjemet várom, mert... Hát hallja, az ő előzetes hozzájárt lása nélkül csak nem hívok urakat tcár^ — Mit?! Hogyan?... Hát ez magától értetődik. Maga, a férjem titkára ne lenne meghiva?... De maga ne várjon Írásbeli meghívót. Én hívom meg ezennel... minden külön értesítés nélkül. — Kilencre pontban itt legyen. — De, mondja már mi van az urammal?... A miniszternél van bent? Már több mint egy órája?... No, hogy ha kijön, mondja meg neki, hogy türelmeik nül várom... — Mi... Ne.., nem. A teáról maga ne tegyen emlitést. Ez az én ügyosztályomhoz tartozik. 2. (Délután négy óra.) (A tanácsos ur Öméltósága megérkezik. Néhány árnyalattal a rendesnél is komolyabb. Feleségének kezet csókol. Néhány udvarias szóval kimenti késését. Ebédhez ülnek kelten: a mélíóságos és a felesége.) A tanácsos ur: Titkárom jelentette, hogy telefonált a minisztériumba. A méltóságos asszony: Úgy van. Egy kissé türelmetlenkedtem. — Miért? — Ezért, — szólt a tanácsosné — és átadott férjének három megcímezett meghívót. A tanácsos figyelmesen nézi a meghívókat és mosolyogva mondja: — Kedves magától, Ilona, hogy teára hivta rendes preíeráncz-partimat. — Ez a három meghívó okozta a türelmetlenkedéseinet, mert az idő haladt és nem akartam a maga előzetes hozzájárulása nélkül elküldeni a meghivókat. — Ezt mindenesetre jól és okosan tette, mert most uj értesítéseket kellene küldeni az uraknak. — Ui értesítéseket? • if — Igen, kedvesen, és pedig azzal, hogy a tea ma elmarad. — És miért marad el? — Az ötórás gyorssal vidékre utazom. — Ma? Most délután?... — Igen kedvesem. Halaszthatatlan fontos ügy. Ezért késtem meg na az ebédtől is, mert a miniszternek referáltam és ő maga intézkedett, hogy még ma utazzam el. Hivatali sikkasztás történt egy vidéki állami hivatalban és sürgős közbelépésre van szükség, ne hogy kitudódjék az ügy. Képzelem, minő pokoli koncertet rendeznének a lapok, ha megtudnák. A méltóságos asszony: És semmiképen nem lehetne ezt az utazást egy nappal elhalasztani? — De kedves Ilona, talán még sem olyan fontos az a tea? — Nekem igen. Én ma este teázni akartam. — Azt megteheti, ha kívánja. — Tudom... De én nem egyedül akartam teázni!... a. (Délután öt óra.) Fodor tanácsol ur Öméltósága elutazott. 4. (Este kilenc óra.) A méltóságos asszony egyedül van othon... A szalonban ül, zongorázik. Egészen el van mélyedve. A nagy csillár nincs felgyújtva, a szobát csak az a két kis, rózsaszínű ernyős villanylámpa világítja, amely a zongorán áll. Az ajtón halkan kopognak. Az ajtón belép Dr. Tímár ödőa miniszteri titkár: — Kezeit csókolom! Jó estét kívánok. A méltóságos asszony hirtelen felriad elmélyedéséből. Felkapja fejét és meglepődve, kérdőleg néz a belépő fiatalemberre. Dr. Tímár (kiveszi zsebóráját megnézi): Pontos vagyok. Kilenc órára vagyok hivatalos. Egy csésze forró tea Irta Kotzig Károly — Gyerünk át egy csésze teára! — proponálta a francia, amikor vonatunk a Balatont elhagyta és az üldögélés kissé unalmassá kezdett válni — tea közben mégis csak jobban múlik az idő! Az ötlet jónak találtatott és a kis társaság hamarosan átcihelődött az utánuk következő étkezőkocsiba. Csak olyan véletlenül összeverődött emberek voltak itt együtt, akik majdnem minden fővárosban összetalálkoztak már egymással, de talán maguk sem tudták pontosan, hova és merre akarnak kilukadni ebben a nagy világban. ... azaz, hogy mégis. A jóképű amerikánus nagyon is jól tudta, hogy 5 már hazafelé pályázik. Tanulmányútra jött áf Európába és busás nyereséggel távozik. Még el sem helyezkedtünk rendesen, a pincér1 már is ott állt az asztalunknál. Egyik kezével a hatalmas teáskannából töltögetett, a másikkal pedig az öblös cukortartót kinálgatta. Egy pohárka rumot is töltött még a himbálódzó csészékbe ... azután eltűnt észrevétlenül mint valami lelki látomány. A franciának igaza volt, mert teázgatás közben valóban gyorsan mullott az idő. Az amerikai barátunk pedig külösen kedélyes utitársnak mutatkozott. Mi még az első teát idogáltuk amikor ő már a második, majd nemsokára a harmadik whiskis üveget bontogatta. Az útlevél és vámvizsgálattal azonban sehogyansem volt megbékülve. Nem is titkolta. — Mi amerikaiak sohasem fogjuk az Önök Európáját megérteni tudni! — — mondotta, amikor a zöldruhás határőrök a csomagjaink után érdeklődtek és hamarosan ki is fejtette álláspontját, a mikor a vámvizsgálat után asztalunkhoz ismét visszaültünk. — Nézzék uraim! Én például mezőgazdasági gépeket gyártok odahaza és ha tudni aácarják, még azt is megmondhatom, hogy szalmaelevátort, még pedig egyfélét. Az én utazóim elmennek a farmerhez és azt mondják: Nézze k%rem nekem van ilyen és ilyen gépem. Ez a masina erre és erre jó. Az ára ennyi és ennyi. — Ahogy azonban Önöknél van ez itt. az uraim egyszerűen lehetetlen állapot Én elkezdek számolni frankban, amott már forintot követelnek. Számolok forintban, jön a Márka, a márka után a si'llng; a silling után a szokol; a szoko! után a zloty; zloty után a leva; leva után drachma; drachma után dinár, dinár után pengő, pengő után líra. Mindenütt határok, minden ötórai utazás után másnyelvü emberek. Emitt csak pirosra festett masinát vásárolnak, tiz kilométerrel odébb meg már kéket követelnek. Egyik csak bottal csépel, a másik már kézzelhaitja a masinát. Amott gőzgéppel csépelnek, de a két szomszédos földesur közűi az egyik már benzinmotorral, a másik pedig villanyerővel járatja gépeit Ami az egyiknek megfelel az a világért sem volna jó a másiknak. Itt uraim... csak ráfizetni lehet és gyorsan tönkremenni. Kívül már egészen besötétedett és a személyzet vacsorához teritette az asztalokaf A főur elénkrakta a jegyzéket és mi ráhelyeztük a pénzeket... azután fogtuk a kalapunkat és megindultunk, Bili barátunk a whiskis üveget is magával hozta, mint az emberi élvezeteknek őrá nézve egyetlen, kizárólagos lehetőségét és visszaültünk előbbi fülkénkbe. A szesz hamarosan álomba ringatta é* csakhamar megjelent homlokán az extázis párája. Nem akartuk fölzavarni és a francia kollégával a folyosón beszélgettünk. — Hova utazik tulajdonképen? —kérdeztem csak úgy formaságból. — Nem tudom! Higyje el, igazán Bem tudnám megmondani, hogy hova utazom. Triesztig van jegyem ott majd meglátom, hogy délnek megyek-e, avagy ép keletnek. Sokszor akartam már megállni, de képtelen voltam maradni. Párist, Londont époly hamar meguntam, mint Luxemburgot vagy Montecarlót. Kinőttem én már a Laterna Magicából. Minden este ugyanabba az ágyba, minden nappal ugyanaz az asztal... ezt én már nem bírom. Menni, mozogni, változni! Változtatni az eget a ruhát, az arcot és a kontinenst A mozdulatlanság helyett a film mozgalmas élete... ez az én életem! Elől a mozdony éleset füttyentett és egy kedves kis városka lámpái fénylettek elő a sötétségből. A kaszárnya, a tanítóképző, a fűrésztelep és a gőzmalom mind-mind régi jó ismerősök. Soha ilyen nagyon még nem éreztem, mit az »itthon* lenni. A bucsuzkodás rokonszenvében kicseréltük névjegyeinket és megígértük hogy címváltozásainkat álalndóan tudatni fogjuk egymással. Az utasemberek nagy pályákat járnak be és a pályájuk néha-néha találkozik. Az ilyen ismeretségek azonban annái kedvesebbek és annál hasznosabbak, minél nagyobb távolság van közöttük. A találkozás pillanatában pedig csaknem megsemmisülnek. Szép hintó várt rám az állomáson é* jól esett beburkolódzni a bundába. Ismerős házak mellett vitt el az ut és boldog gyermekemlékek ébredtek az éjszakában. A kocsi megállt... és a film lepergett. Mától kezdve ugyanaz a pamlag.. ugyanaz az asztal. Egy mozdulatlan laternakép vetődik a falra... egy tüzes kandalló. A pamlagon kényelmes házikabát hever, a szőnyegen selyembélésü papucsok. Az asztalon egy csésze forró tea gőzölög, amely az embert megköti, és nem engedi el... többé soha. Elvek: politikai viszonyok; nézet; minden megváitozhatik körülöttünk... de a hely, ahova az embert sorsa... a kifürkésshetetíen akarat odaállította... az nem változhatok meg... többé sóba.
