Bácsmegyei Napló, 1927. december (28. évfolyam, 334-360. szám)
1927-12-24 / 355. szám
zás Zs tüzelés nyomait eltűntetjük. Úgy elrejtünk benneteket a sűrű bokrok között, hogy a leggyakoroltabb szem sem lesz képes rátok akadni. De még arra se lesz alkalmatok, hogy segélyért kiáltsatok, ha netlán erre lovagló vadorzók neszét hallanátok. A szátokat betömjük, de lesz rá gondunk, hogy lélekzetet tudjatok venni és hogy ne fulladjatok meg időnek előtte, mielőtt eleget szenvedtetek volna. A legcsunyább halállal fogtok kimúlni és sem magatok nem segíthettek magatokon, sem pedig más nem segithet rajtatok. Mikor n gazfickó ezt a beszédet befejezte, merőn nézett a foglyokra, hogy lássa a hatást. Azok azonban igyekeztek közönyösek maradni. A bandita azután Számhoz fordult: Tudod mit, Szám Havkensz, nem akarom elfelejteni, hogy az apacsokat te bírtad rá az ellenünk hozott halálos ítélet megváltoztatására. Azért, ha rászánod magad, hogy bocsánatot kérsz tőlem azokért a bántalmakért, melyekben engem részesítettél, akkor megajándékozlak az életeddel. Büntetésiek ebben az esetben az lesz, ami a mienk volt az apacsoknál. Lovaitokat és minden fegyvereteket elvesszük és ti gyalog elvonulhattok. Magunkról tudjuk, hogy ez is kemény büntetés. Most nagy dolog a ragadozó állatoktól és ellenséges eineberektől hemzsegő őserdőkben gyalog és fegyvertelenül lenni. Hát kérsz bocsánatot? Szám Havkensz feleletül a füléje hajló haramia szeme közé köpött. A rabló erre csizmájával dühösen belerúgott Szám Havkensz oldalába és nem szólt hozzá többet. A gazemberek azután alaposan megszorították még egyszer Havkensz és Pali kötelékeit, majd széles faleveleket tömtek a szájukba, hogy ne tudjanak kiáltani. Szám Havkenszet az öregebb, Palit a fiatalabb gézengúz vette a vállára és egy közeli csalitosba vitték őket. Ahol a bokrok a legsűrűbbek voltak, ott ledobták őket a földre. — Jó mulatóst, — kiáltott a szakállas és társával együtt eltávozott. Szám és Pali még hallották, amikor a bokrok zizegtek, mikor azok ágait a rablók helyreigazították, nemsokára pedig a két paripa patáinak dobogása jelezte, hogy az utonállók eltávoztak. Szám Havkenszés Kilics Pali iszonyúan szenvedtek. Ä szijak és kötelek rettentően szorították kezüket és lábukat. A szomjúság is gyötörte őket. Torkuk és szájuk olyan száraz yolt, mint a homoksivatag. És nemcsak hogy nem tudtak egy.-», CAa Péterke karácsony iája Péterke, akiről ezt a mesét mondom, kicsike kis fiúcska 'volt, aki egész napon keresztül mindig egyedül volt u lakásban. Az apukája már régen meghalt, az anyukája pedig ;a gyárba járt dolgozni,' hogy kenyeret kereshessen. Ríggel ment el mindig a Péterke anyukája és csak este jött meg. Ezalatt az idő alatt Péterke mindig egyedül volt a lakásban. Reggel az anyukája szépen megmosdatta, felöltöztette, aztán készített neki egész napra ennivalót, kenyérkét, almácskát és egy bögrébe tejinkót. Aztán odaadta neki a játékát: egy kócból való huszárt és egy üvegdugót, amelyekkel Péterke mindig nagyszerűen tudott elszórakozni. Péter anyukája aztán magára vette nagykendőjét, megcsókolta fiacskáját és igy szólt: •— Légy jó, Péterke, anyuka egész nap rád fog gondolni és este visszasiet hozzád. Péterke jó is volt. Egymagában csendesen eltjátszogatott. Azaz, hogy nem is volt egészen egyedül, mert a cirmos cica is volt a lakásban. Napközben sokszor odament a játszadozó Péterkéhez, lágy bársonoyos bundájával odasimult hozzá és barátságosan dorombolt. Ez a dorombolás olyan volt, mint a muzsika és ezt mondta Péterkének: Péter, Péter, Péterke, Aranyos kis emberke, Ne félj sose az egértül, Megvédelek én vitézül, Ha egér jön, megfogom, Ilam-ham, ham-ham, bekapom. Péterke, ha megéhezett, evett a kenyérkéből és az almácskából, ha pedig megszomjazott, ivott a tejlnkóból. A csupor az asztalon volt és Péterkének mindig oda kellett tenni az asztal elé a sámlit, hogy a bögrécskét elérhesse. Délután aztán a maradék tejinkót odaadta mindig a cirmos cicának: — Nesze, cirmos cica, igyál te is tejinkót. Mikor aztán megjött anyukája, Péterke nagy örömmel fogadta, mert az anyuka mindig hozott friss kiflit és aztán meleg vacsorát főzött, htána pedig mindig olyan nagyon szép meséket mondott Péterkének. Egy nap reggel megint odakészitett anyuka Péterkének mindent és elment a gyárba dolgozni. Péterkének úgy telt el A Tflíi királyleány r Volt egyszer, réges-régen egy gyönyörű szép királyíéány. De szépségében nemcsak mások gyönyörködtek, hanem bizony maga a királyleány is. Egyebet sem csinált, csak egész nap a tükör előtt ült és nézte, csodálta magát. Egyszer ez a királyleány elment sétálni. Hát amint ott séjtál a Duna partján, találkozik egy öreg, összetöpörödött 'anyókával. Az anyóka kedvesen köszöntötte a királyleányt [és mint mindenki, akivel eddig találkozott, dicsérte szépségét, de ugylátszott, még valamit szeretne mondani. A ki[rályleánynak éppen nagyon jó kedve volt, mert az erdő ^madarai, fái és virágai is mind meghódoltak előtte és ezért nagykegyesen megkérdezte az anyókát, hogy mit kíván. A nénike szerényen válaszolt: — Lenne-e olyan jó a kisasszonyka és vigyázna-e egy kis ideig az unokámra? Ott játszadozik a homokban és mi,vel most el kell mennem, félek, hogy bele talál esni a vízbe. A királyleány egy ideig habozott ugyan, mert hamarjába nem tudta, nem-e méltóságán aluli dolog egy szegény öregasszony unokájára vigyázni, de csak mégis beleegyezett a dologba. Az anyóka pedig boldogan és hálálkodva elsietett. A kisfiucska, akit reábiztak a királykisasszonyra, ezalatt megelégedetten játszadozott a vidám meleg napsütésen, különböző mestermüveket készítve a homokból és ezekben gyönyörködve. A királyleány tett ugyan kísérletet, hogy megbarátkozzon az aranyszőke csöppséggel, de ez idegenkedve húzódott el tőle. Így hát a ki.ályleány leült a viz partjára és elgondolkozott. Egyszerre csak meglátta magát a víztükrében. Mint rendesen, most is elmerült saját maga 'csodálásába és igy nem vette észre, hogy a kisfiú egészen közel ült le a vízhez, gyanútlanul építgetve tovább homok.várait és palotáit. De egyszerre csak egy hatalmas hullám csapódott a partra és mire visszahúzódott, elvitte magával a szegény öregasszony szegény kicsi, szőke unokáját is. Midkor a nénike nagysietve visszaérkezett és megtudta a szomorú valót, letérdelt, kérve a jó Istent, hogy büntesse meg a gonosz királyleányt, ki néki olyan nagy fájdalmat okozott. És ime, mikor föltekintett, nem látott mást, csak egy hideg, élettelen kődarabot, de úgy rémlett néki, mintha ennek a kőnek a körvonalai nagyon-nagyon hasonlítanának egy volt gyönyörű szép, de nagyon hiú királyleány alakjához. { ^ ., vV. * .Nv ' \ ja# j szemébe lógóit az egész copfja. A ruhája péílg nagyon csúnya volt és \ásott és piszkos is volt, nem illett rá, csak úgy,, lógott rajta és a harisnyáján két akkora lyuk volt, mint egy. forint. , Mondtam Gazsinak, hogy vigyázzon és ha jön valaki, csukja a szekrénybe Flórát; én átszaladtam Elláékhoz és azt mondtam, hogy leányosdit játszunk Gazsival, hát kell ruha.1 Erre adott Ella egy ruhát és adott strimflit és adott még szalagot is és cipőt is és mindent, de mondta, hogy ő is jön. Mondtam, jöjjön holnap, most csak próbálunk. így hazamentem a zsákmánnyal és felöltöztettük Flórát. Gyönyörűen állt neki minden, de mondtam, mosakodjék meg, mert kormos volt a füle és a nyaka, hát megmosakodott és a kezét is megmosta kefével, de akkor már sokat nevetett és nem félt, hanem mindenre felelt, amit kérdeztünk és igazán okos volt. Olyan jó! állt neki a ruha, hogy szebb volt benne, mint Ella. De mondtam, hogy borzasztó kócos, erre elkezdett sírni és úgy zokogott, hogy féltem, hogy valaki meghallja, *— Ne légy ilyen ostoba — ordítottam egészen halkan — ülj ide, majd megfésülünk! Beosontam anyus szobájába és elcsórtam a nagy csontfésűt és tűket is csórtam. Gazsi az ajtónál őrködött, én meg gyorsan megfésültem, ahogy Ellát szokták fésülni otthon, feltüztern a haját két csomóba és egy rózsaszín szalagot húztam bele, azt fönn nagy maslira kötöttem. Éppen a körmét puccoltam, mikor Gazsi vészjelt adott, hát benyomtuk Flórát a szekrénybe és rácsuktuk az ajtót. Mari jött és hozta az uzsonnát. Nagyon nézdegélt, hogy mit csinálunk, de mondtuk, hogy leányosdit játszunk. Akkor azt mondta, hogy a házmester látta, hogy hárman jöttünk be és van még itt valaki. Hiába mondtam, hogy nincs, addig nézdegélt, mig hirtelen kirántotta a szekrény ajtaját és meglátta Flórát. — Jézus Mária, maguk mit csinálnak? — Ne mondja meg senkinek, Mari — szóltam gyorsan — neki nincs mamája és a papája Amerikában van és nem kap fát este, hát elhoztuk és itt lesz, holnap érte jönnek. En megmondom anyusnak is, de csak akkor, ha már égnek a gyertyák és csönget az angyal. Kérem, ne mondja meg Mari! Mari csak bámészkodott, aztán megígérte, hogy nem szól, de hozott még egy csésze csokoládét és hárman uzsonnáztunk. Aztán kérdeztem: — Tudsz énekelni? — Az iskolában énekeltünk — felelt <5 halkan, de otthoh 74® 727
