Bácsmegyei Napló, 1927. december (28. évfolyam, 334-360. szám)
1927-12-11 / 343. szám
18. oldal BÁCSMEGYEI NAPLÓ 1927. december 1 f Szem. Talán igent, talán nemet, bizonyára valami bolondot... Mindenesetre boldog lettem volna, ha a félelmem vagy az aggodalmam nem [annyira alaptalan. Abban a korban \és még később is jó ideig,semmit se hall a nő olyan szívesen, mint egy ékesrtyelvü és jóhangzásu szerelmi vallomást. Bismarck. — Igen, ez nagyon kedvelt műfaj s bár a férfiak igen könynyen, sőt könnyelműn irják-mondják, 'még se tehetik oly gyakran, mint az ellenfeleik, a nők, elvárják. A grófné. — Bizony, megvallom, nekem nem esett jól, hogy ez eszébe se jutott. v Bismarck. — Mennyire téved! Biz’ |az volt az eszemben. De hát kissé büszke a természetem, már akkor is az volt, szeretek biztosra menni. Otthon, a szükebb hazámban vasembernek, berlichingeni Götznek, német medvének s hasonlóknak állítanak... S lehet, hogy a Sors is beleavatkozott a mi akkori dolgunkba. Talán a Gondviselés a feleségemet már akkor nekem szánta, Magára pedig a grófja az Égiek hatalmának bölcs rendelkezése folytán már abban az órában epedve várt... Boldog-e? I A grófné. — Amennyire egy öreg asszony lehet. És Hercegséged? Bismarck. — Amennyire egy ilyen vén kopasz bácsi lehet. Jó feleségem van, aki annyira jó, hogy meg se érdemiem. Amiből logikusan következik, hogy Magához se lettem volna méltó... S a Maga ura, grófné? ' A grófné. — Nagy tisztelője ön:nek, herceg. Mindig büszkén emlegetem neki s ő is büszke rá, hogy a világhíres Bismarck, aki királyokat ültet a trónjukra és császárokat taszít le onnan, valamikor a berlini kalauzom, sőt néhány napig a kuzinom volt. Ki hitte volna akkor, hogy ön ilyen sokra fogja vinni? Bismarck. — Én, kedves grófné. A grófné. — Ennyire bízott magában? • Bismarck. — Nem voltam rossz véleménnyel magamról és hittem a küldetésemben. Nértt látta már akkor, hogy mily hallatlan merészséggel tudtam hazudni? Ehhez talentum kell. Főleg, ha az ember olyan egyenes jellem, mint én. .4 grófné. — Az ártatlan hazugság volt. Egy barátjáért tette s egv kis lányt mulattatott vele. Bismarck. — Mégis... nem sikerült volna, ha már akkor nem lappang a diplomata bennem, az a poli tikus, aki elegánsan tud hazudni. Nem sikerült volna, ha nem gondolok már akkor is arra, hogy ha akadályt látok valahol az utamban, azt nem kerülöm meg, hnem eltakarítom onnan. Az a kis kaland is jó iskola volt. Akkor egy gyanútlan fiatal lányt vezettem félre, később ravasz államférfiakat kellett becsapnom. A grófné. — No ez Önnek nem egyszer sikerült. Bismarck. — Többször mint bárkinek. Talán azért, mert azok a jó urak mind ravaszok voltak, én pedig teljes egyenességgel viselkedtem velük szemben. Csak akkor ravaszkodíam, amikor ők kivételesen nagynéha, egyenesek voltak. A grófné. — Hát akkor miért vádolja magát hazudozással? Bismarck. — Mert politikából voltam egyenes s ez egyenlő a hazugsággal. De hát mit tegyünk? Ha az ember be akar jutni a világtörténelem arcképcsarnokába, akkor nem szabad visszariadni egynémely görbevonaluságtól. A grófné. — Istenem 1 Ez az egyetlen, amiért sajnálom Hercegségedet. Bismarck. — Nicht so arg, kedves grófné. Teszik azt más becsületes emberek is . . . A grófné. — És becsületesek maradnak e mesterség mellett? Bismarck. — Ki, hogy 1 Én az maradtam ... Ad vocem: becsület 1 Becsületes ember fizeti az adósságát. Én még tartozom Magának valamivel. A grófné. — Azzal a vallomással, amelyet negyven év előtt kellett volna tennie?, Bismarck. —- Ma se reszkíroznám meg. Ki tudja, mit felelne rá!? . . . Aztkell megköszönnöm, hogy társasá gában végignézhettem a berlini múzeumokat. Máskülönben valószínűleg sohase láttam volna őket. A grófné fölkelt s búcsúzni kezdett: — Nem merem tovább tartóztatni. Az ön ideje drágább, mint az enyém. Isten áldja! Bismarck. — Mikor találkozunk megint? A grófné. — Chi lo sa? — ahogy Rómában mondják. Valószínűleg soha vagy — további negyven év múlva. Holnap indulok vissza északi hazámba s mivelhogy hatvan esztendős vagyok, ki tudja, utazok-e még egyáltalában valaha? Hatvan év a nőnél annyi, mint a férfinál hetven. Bismarck. — Az ember sohase búcsúzzon másképp mint: a viszontlátásra ... De bármiként lesz, tartson meg szives emlékezetében. A grófné. — Magát nem lehet olyan könnyen elfelejteni, Durchlaucht. Az újságokban minden istenadta nap előfordul a neve. László Fülöp, a világhírű magyar festőművész a múlt hetekben több hetet töltött szükebb hazájában: Magyarországon és a kormányzót és a miniszterelnök képeit festette meg. Ez alkalomból egy angol újságíró beszélgetést folytatott a művésszel, arról az érdekes témáról, hogy kik voltak a legnagyobb modelljei. László Fülöp nyilatkozata most jelent meg egy nagy angol újságban és a következőképen hangzik: — Legközelebb kiadom emlékirataimat. Ezen munkám közben több élményem, amelyek uralkodókkal történtek, jutott eszembe. Első nagyobbszerü kiállításom 1907-ben Londonban volt, amikor »A szépmüv ászetek tárlatán* képeim első kollektiv kiállítására került sor. Ebben gróf Mensdorrff londoni osztrákmagyar nagykövet hathatósan segített. Akkor még Londonban nevemet nem igen ismerték, ennek dacára kiállításomra sokan jöttek el, úgyhogy Edward király és királynő megérkezése után Alekszandra királynő a szokott kedvességgel moiidotta nekem: »Remélem, meg van elégedve az elért sikerével, hisz oly tolongás van, hogy az angol király is alig mozoghat.« Edward király. A kiállításon szerepelt képek között Larisch grófnénak, az osztrák uralkodó család egyik rokonáról készült vázlat is szerepeit. Alekszandra királynőnek feltűnt ez a vázlat és azt a kívánságát fejezte ki, hogy Viktoria hercegnőről is készítsek hasonlót. Nagyon meg voltam tisztelve és természetesen vállalkoztam annak elkészítésére, de azt hittem, hogy a megbízatás későbbi időre szól Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor aznap délben két órakor, — csak valamivel előbb tértem vissza szállodámba, hogy a lunchot elfogyaszszam, — egy küldönc levelet hozott, a < Buckingham palotából, amelyet miss Knolly, az elhunyt Alekszandra királynő titkárnője irt nekem, és amelyben arra kért, hogy három órakor jöjjek a Buckingham palotába a megbeszélt portré megkezdésére. Eredetileg csak néhánynapi tartózkodásra jöttem Londonba és igy semmilyen festőfelszerelésem nem volt velem, — kivéve néhány lemezpapirt, amelyek közé rajzaimat helyeztem el. Egy ilyen lemezpapirt vittem magammal, hamarosan beszereztem a szükséges festőkellékeket és pontosan három órakor a Buckingham palotában voltam. Megérkezésemkor részemre már mindent előkészítve találtam. A hercegnőről készítendő vázlatot a király dolgozószobájával közvetlen szomszédos teremben festettem. A vázlat nagyjában már kész volt, amikor Edward király kezébe ludtollal a terembe jött és azt mondotta nekem: »Ép most irok az unokaöcsémnek, a hesszeni nagyhercegnek, aki a véleményemet akarta megtudni Bismarck. — Brr! A sajtó! Attól kell, hát félnem, hogy csak azért jutok az eszébe, mert ott feketélik naponta a nevem? A grófné. — Nem illik a koromhoz, hogy kacérkodjak. így hát azért se mondom, amit különben gondolok, hogy még most is gyakran álmodok azokról a napokról, amikor a múzeumokat együtt jártuk. Bismarck. — Amelyeket azóta se láttam. A grófné. — Én tegnap is megnéztem őket. Bismarck. — Könnyű magának! Maga egy kulturnő, aki tehet valamit a művelődéséért. De én úgy növök föl, mint a kutyám, a jó Tyras, aki nem sokkal kevesebbet olvas mint én ... De hát az én múzeumom a Reichstag. A gróiné. — S kancellár ur annak teljhatalmú igazgatója. Bismarck. — Hízelgő! Kezet csókolt a vendégének és elkísérte néhány termen keresztül. Egyedül maradt s egy félóráig nem dolgozott. Kedves ifjúkori emlékek gátolták . . . egy róla készített festményről. Volna olyan szives megmondani, hogy mit válaszoljak neki?« — Az ember a saját munkáit nem igen Ítélheti meg, — feleltem, — és azért arra kérem Felségedet, hogy közölje a nagyherceggel a saját véleményét. A király a lemezpapir hátsólapján egy portrét vett észre, de hangosan felkiáltott: Halló, hisz ez már egy kész portré és pedig gróf Mensdorff Albertról készült festmény.« Amikor magam is szemügyre vettem a képet, láttam, hogy egy tizenhárom évvel ezelőtt készült vázlat volt, amelyet gróf Mensdorff festménye számára készítettem. Alfonz spanyol király. Most van éppen tizenhét éve, hogy Madridban a királyi családot festettem. A király, dacára fiatal korának, erős jellemű férfi benyomását keltette. Kétségtelen, hogy arcán visszatükröződött az akkori jellegzetessége. Kevés uralkodónak volt annyi tapasztalata és volt része annyi változásnak, ami 17 esztendei uralkodása előtt előfordult. Valósággal megbüvölt. Arca megerősitette az átöröklési teóriát és érdekes tekintetét Velasquez és Tizian V. Károly és IV. Fülöp festményein kifejezésre jutott tekintettel összehasonlítani. Szereti a művészetet. A király egyik legjobb barátja Beulliure spanyol szobrászművész. Boldogan tettem eleget a király meghívásának, őt Madridban újból meglátogatni és a felséges királyi palotában a királyt újból lefesteni. Velasquezt kora legnagyobb művészének tartom és osztottam Rudyard Kipling nézetét, aki azt mondta: »Velasquez előkelő, finomultizlésü, stílusos nagy művész. Miivei jobban juttatják kifejezésre korának jellemvonását, mint összes kortársainak festményei.« Goya is nagy, önmagát visszaadó művész, aki igen okos volt és valószínűleg ötletesebb, mint Velasquez. Művészete a modernek számára közelebblevő, mint Velasquezé. Velasquez II. Fülöp udvarának ünnepélyességével szól hozzánk (noha IV. Fülöp idejében élt). Goya viszont demokratikus korban élt, olyan időben, amikor Spanyolországot külső és belső események rázkódtatták meg. Goya dekadens korszak festője, ő a nyomort és az emberi durvaságot örökítette meg munkáiban. Ferenc József A bécsi Burg egyik termében festettem egyik délelőtt Ferenc József császár képét és ugyanott aznap délután Erzsébet főhercegnő, Lichtenstein herceg menyasszonyának képét készítettem. A császár tábornoki egyenruhában volt, amelyet az aranygyapjas rendjel díszített. Hogy a munkámban, az uralkodó távolléte alatt is, rendelkezésre álljon egy modell, egy fabábat öltöztettek fel tábornoki egyenruhába és a fabábat is aranygyapjas rend díszítette. A mikor ezalkalommal a hercegnő képét festettem, a hercegnő, aki igen nyugtalan volt és semmiképen sem volt arrai I rábírható, hogy tekintetét a megjelölt helyre koncentrálja, kénytelen voltam ismételten arra kérni, hogy teljesítse kérelmemet, végül is levettem a fabábról az aranygyapjas rendjelet és azt az egyik függönyre tűztem fel és arra kértem a főhercegnőt, hogy tekintetét állandóan a rendjelre szegezze és igy valahogyan sikerült a fiatal hercegnő figyelmét leszegezni. Munkám befejezése^ után azonban elfelejtettem az arany-1 gyapjas rendjelet a függönyről levenni.! Másnap reggel, amikor az uralkodó a terembe lépett, a rendjelet a függönyre tűzve találtam. Gúnyosan mosolyogva tette fel a szemüvegét és magyarul kérdezte tőlem: »Meg tudja nekem László ur mondani, hogy micsoda az ott a függönyön? Rendszeresen az aranygyapjas rendjelet szokta ön modelljei figyelmének lekötésére használni? — mondta szeretetreméltó kedvességgel. Hirtelen a függönyre néztem és zavartan láttam ott a rendjelet. A császár az előadott mentségemet jóakaratu kedvességgel fogadta. A császár mindig magyarul beszélt velem. Tökéletesen beszélt magyarul. Egy alkalommal, amikor a császárral való beszélgetés során XIII. Leó pápáról volt szó és sehogysem jutott eszembe a zarándok magyar kifejezése. A császár rám nézett és félreismerhetetlen gúnnyal segített ki: »zarándok, kedves László«. Milyen jó, hogy nincs itt egy magyar sem jelen«. Mussolini. 1923-ban, Mussolinit festettem meg. A Chigi palotában festettem, dolgozószobájának közvetlen szomszédságában. Amikor pihenőket tartottam, visszavonult dolgozószobájába és folytatta a megszakított kihallgatásokat. Egy alkalommal türelmetlen lett és azt mondotta: »ön engem itt fogva tart, mint a ketrecbe zárt oroszlánt«. XIII. Leó pápa. 1900 tavaszán elsőizben voltam Rómában. Végre teljesedett régi vágyam: az örök várost felbecsülhetlen műkincseivel láthatni és efeletti boldogságomat tetézte az a körülmény, hogy abban a szerencsében részesülhettem, hogy megfesthettem a pápa képét. Ez az egyház jubileuma idejében volt, amikor egy magyar praelatus kíséretében a vatikáni fogadtatáshoz mentem. Megérkezésünkkor történelmi ruhába öltözött pápai kamarás fogadott, majd' kinyílott az ajtó és a pápa előtt álltam.' Vörösbársonnyal borított trónuson ült, fehér ruhában, amelyről purpurvörös köpenyeg hullott le. A pápa székében hátradőlve ült, sápadt arccal, de fénylő szemekkel és előzőleg sohasem hittem, hogy ilyen férfiú arca ennyi szellemes-; séget fejezhet ki. A portrét a pápa magánlakosztályában készítettem A pápa az első ülés után a szobából anélkül távozott, hogy a képre egyetlen tekintetet vetett volna. A második ülés után, amikor a fej úgyszólván már meg volt festve, megállt a kép előtt, előrehajolt, hogy a képet jobban szemügyre vehesse és francia nyelven kérdezte tőlem: »Fiam, ez én volnék?« Zavartan feleltem: »Remélem, szent atyám.« A pápa újból megtekintette a képet és azt mondotta? Nem lehetne a fejem jobban en face festeni? Ez a tiszta profil nagyon emlékeztet Voltairere és ezt nem szeretném.« Minthogy a fej megfestése a második ülés után már erősen előrehaladt, nem akartam azon már változtatni és azt feleltem: Ezen már nem tudok változtatni, de ha szent atyám nincs megelégedve, holnap uj képet kezdhetek.« A pápa beleegyezett, hogy maradjon meg a fej úgy a hogy megfestettem. A kép ma is birtokomban van. A pápa igen lelkiismeretes modell volt és teljesen beleélte magát a kép helyzetébe és ez nagyban segítségemre volt. Mialatt a "pápát festettem, a pápa egyszer sürgős ügyben fogadta Rampolla kardinálist, de még akkor is szinte mozdulatlanul megmaradt abban a helyzetben, amint azt a modell kívánta. Röviddel a kép elkészülte után a festmény a párisi nemzetközi kiállításhoz került, ahol a nagy aranyéremmel lett kitüntetve és első nagy nemzetközi sikerem volt. Uralkodók,, mint modellek László Fülöp nyilatkozik fejedelmi modelljeiről
