Bácsmegyei Napló, 1927. november (28. évfolyam, 304-333. szám)
1927-11-06 / 309. szám
18. oldal Mégis annyiból s/i. "Mesém volt, hogy az apam jobb a tiédnél. Nem enged nélkülözni, szép hozományt adott velem s talán nem is haragszik, amért a világom vagyok. — Bizonyára nem, a királyok jobban szokták meg, hogy törvénytelen gyermekeik legyenek, mint az egyszerű polgárok.Bár én is királynak volnék a természetes fia! A kalmárok, fájdalojn, nem gondolkoznak olyan előkelő /módon, mint a fejedelmek. — Méfjrs, giovinotto mio, szörnyű sors ez} Nincs mód rá, hogy együtt maradhassunk? —j Nem kívánhatod jobban, mint éo, de kivihetetlen, óh, mert szegény Vagyok. i — Azért nem szeretlek kevésbbé. Föláldoznám minden ékszeremet, ha itt tarthatnálak. — Én az üdvösségemet adnám, ha maradhatnék. De még ez se elég. Minden boldogság — nemcsak Nápolyban, egyebütt is — az aranyak számátólyfügg, amelyekkel rendelkezünk . Mennem kell. /—/És mikor jössz vissza? ■ — Mihelyt lehet. De ez sokáig is tarthat. Az apám haragudni fog, hogy mint jogtudatlan kerülök vissza a hálához, — békitenem kell őt s ezt nem kezdhetem mindjárt azzal, hogy útiköltséget kérjek tőle. Muszáj lesz egy ideig mellette maradnom, hogy türhetőbbé tegyem a helyzetét a züriZavarok városában, amely »tele van fennhéjázó szavakkal és gyáva tettékkel«, ahol nem száz különböző nézet és párttöredék van, mint Nápolyban, hanem »annyi, ahány ember lakja«. Ott az.élet, már az utálatos politika miatt is. sokkal komplikáltabb, mint itt, a léha gyönyörök földjén. Az apám már hatvanesztendős öreg, aki fél minden változástól s szeretne erős, fiatal vállakra támaszkodni. Bár velem szemben mindig ridegen viselkedett, mégis rendelkezésére kell állnom. Az öregség egy neme a szegényszgnek, amelyet lehetőleg enyhíteni illik a gazdagságnak: a fiatalságnak. ■ , .— Szegény öreg ur! — Igen, a nagy vagyona mellett is szegény. El kell viselnie a korholó ítéletet, hogy természetellenes (mert szeretetlen) apja a természetes fiának. Nekem, az erőben és az ifjúságban gazdagnak, ellenben az a kötelességem és a becsvágyam, hogy az Írásaimmal halhatatlanságot verekedjek ki magamnak s nevemet dicsőséggel övezetten adjam át a késő korok tudatának, — vigyáznom kell hát, hogyha Történet necsak jeles poétának és tudósnak, de jó fiúnak is elismerjen ... A hazámban komoly nagy munka vár rám. ne félts tőle, a sikereim a tiéid is lesznek. — De én téged is akarlak. Giovinotto-m, nemcsak a dicsőségedet! A szemedbe akarok nézni, a hangodat hivánom hallani, szavaid mézét szeretném élvezni ezentúl is. Enyémnek akarlak, Boccoccio! És te itthagysz! _— Ha az apám megnyugodott kissé s lassankint békét köt velem, vagy ha eléri őt az aggok kegyetlen törvénye s a te Giovannid árván marad, akkor csókraéhesen rohanok vissza a karjaidba, én édes szerelmem. Mindd, nyitva lesznek azok számomra, Fiametta? — Tárva lesznek az ölelésedre mindig, Giovine-m. — Hü maradsz hozzám, Fiámmá mia? — Az akarok maradni, én poétám. — Ez nem határozott Ígéret. — Igaz vagyok, barátom s mást, mint igazat, nem mondhatok. Hű és méltó kívánok lenni a szerelmedhez. De lásd, amikor férjhezmentem, akkor is azt hittem, hogy örök hűséggel viseltetek az esküdt uramhoz s ahogy a szemem rád tévedt a San Lorenzo Maggiore-templomban — — 1334-ben, nagyszombat napján... — Igen, akkor volt. Köszönöm, hogy Te is olyan pontosan emlékszel erre a rám nézve oly nevezetes napra... Azóta Téged szeretlek. Hét éve ennek. Azt hiszem, örökké foglak szeretni és sohase felejtelek, mint ahogy nem felejtem el azt a szép és BÁCSMEGYEI NAPLÓ 1927. november 6 t boldog templomi napot... De ki tudja? Mondják, hogy hétévenkint változik az ember természete. A nőé tán még többször... Nem kerül-e megint az utamba valaki, akinek megpillantása úgy fog rám hatni, oly megigézéssel, mint a veled való találkozás ama husvételőtti szent napon? Ki tudja?... De bízzál bennem, jó Giovine-m, nem fogom keresni az ily találkozásokat. Sőt kerülöm őket. Az igazat megvallva, inkább bizok magamban, mint benned. Te, ahogy ismerlek, Firenzében ugyanazt fogod tenni, amit itt miveltél. Nőket fogsz bolonditani. — Egy férfi sohase lehet olyan tartózkodó, mint egy asszony, édes fiam. S a költő még annyira se, mint más férfiak. A költészetem szerelemből táplálkozik és megkívánja a nőt, jobban, mint én magam. Száz szerelmes történet jelenetei zsongnak az agyamban s azoknak egy részét, hogy művészi képekké alakulhassanak, átélnem is illik. Amig a te édes szerelmedben dúskálhattam, ez a vágyam szünetelhetett. Otthon gyakorolnom kell a hivatásomat s a novelláin? nem boldogul asszonyok és lányok nélkül, akik témákkal kínálják őt. De ne félj, nem feledlek, nem feledhetlek el soha s szerelmünkkel együtt könyvben örökítelek meg téged. Jövendő századok olvasói, főleg a fiatalok, mindig rokonszenvvel fogják emlegetni Fiamettának és Boccaccio-nak a forró szerelmét. Valamikor Radics az akkor még vajúdó uj államnak nagy kérdőjele és nagy Ígérete volt. Minden elügéletlenség, minden türelmetlen keserűség feléje fordult, benne a leghatigosabb és egyideig legbártabb elégedetlenben látta a nagy kaliberű vezért, aki vasseprüvel fog kiseperni minden romlott, reakciós elemet az országból. Kétféle népvezér van. Az egyik fajtából lesznek a nagy apostolok, uj hitek, nagy és tartós népmozgalmak istenitett teremtői és vezérei. Ezeknek az a titka, hogy hitük van. Hitük, erős és forró, egész lényüket betöltő és belőle kiáradó fanatikus erő, mely az akarat és hit nélküli tömeget mágneses erővel magával ragadja és mutat neki uj utakat. Néhány fanatikus ábrándozó már sokszor fordítót fel világot. Az ilyen hit az, amelyről a biblia mondja, hogy hegyeket mozdít ki helyéből. Hitet teremteni mag körül, a vezért tüzön-vizen keresztül követni kész tömeget csak olyan vezér tud, akit egy érzés vagy gondolat annyira hatalmába kerített, hogy egyéni érdek, földi javak, maga az élet közömbös lesz előtte és szívesen lesz mártírja a hitének, ha kell. De van másfajta népvezér is. Ez is tud híveket szerezni, sikereket aratni, de ha elhallgat, helyét más foglalja el és mig az igazi vezérbe vetett hit még késő generációkat is meg tud mozgatni, a második fajta népvezér után csak a félrevezetett tömegnek kesernyés kiábrándulása marad, vagy félmunkájának romjai. Az apostolok közé tartoznak a francia forradalom, a nagy szabadságharcok vezérei, Mohamed, Mózes, Buddha, Qhandi, Luther. A második fajtába tartoznak a mindennapi politikai élet felbukkanó és nyomtalanul eltűnő vezérei. Ha egy népvezér hitét a nyílt színén minduntalan változtatja, megtagadja, az ellenkezőre felcseréli, az ilyen nem a nagy apostolok fajtájából való. Az ilyen népvezérnek klassikus önjellemezését adta Napóleon, amikor az államtanácsban igy szólt: »Nagy katolikust játszva sikerült befejeznem a háborút a Vendéében, — lelkesedést mutatva az izlam iránt, be tudtam magam fészkelni Egyptomban, — ultramontánnak mutatkozva megnyertem magamnak Italia — Szeretlek. Giovine-m, imádlak a szeretetreméltóságodért. Fájón búcsúzom. Királyi apám észre fogja venni halavány arcomról a nagy veszteséget, amelyet a távozásod mér szerető szivemre. Óh, ha tudnám, hogy e búcsú nem szól örökre, s hogy még látni foglak, a válás fájdalmait könnyebben viselném el! — Visszajövök, Fiámmá. Varázsod a távolságokon keresztül is rámlövelli meleg fényét. Még ölelni foglak, drágaságom. — Én pedig álmodni fogok rólad, dicső poétám. Szerelmünknek édesszavu dalnoka, Isten veled! — A rivedere! # Boccaccio elutazott s azontúl a virágok városában, a pártos Firenzében, töltötte napjait, barátságot és szerelmet egyaránt ápolva, emberek és könyvek közt, jó cimborákkal és tudós kollégákkal. Nem sok idő múlva s aztán még néhányszor, visszatért szenvedélyes nápolyi életének kedves színhelyére s Fiamettáját mindig szerelmesen látta viszont. Boldogok voltak minden ily találkozásnál és sohase kérkezték egymástól, vájjon hívek maradtak-e szerelmükhöz a távoliét idegben. Nem kérdezték, — mert őszintéknek ismervén egymást, attól féltek, hogy kellemetlen választ kapnak, — s azért se, mert mindketten úgy érezték, hogy ez alapjában véve nem is olyan nagyon fontos. papjait, ha zsidó népet kellene kormányoznom, újra felépíteném Salamon templomát«. Radics mint a rakoncátlan gyerek, úgy építi szemünk előtt egymásután évek óta uj és uj játékvárait, hogy azután mint a kiábrándult gyerek vad dühhel törje össze őket sorban. Folyton uj istenségeknek emel szobrot és ami tragikus ebben a sorsban, mindig kisebb lesz a mérték, mellyel isteneit méri, mindig csekélyebb az ok, mely miatt lelkesedni kezd és megint kiábrándul. Mikor még rengeteg elégületlenség fort ebben az országban, akkor Radics az államformának, az alkotmánynak törvényes létrejöttét tagadt nagy tűzzel, köztársaságot hirdetett, a király neki »az a tisztességes úriember Belgrádban« volt. Mikor a horvátság és szerbség közt a bizalmatlanság sokkal nagyobb volt még mint ma, akkor befogta ezt a szelet vitorláiba és kérlelhetlen harc dörgött beszédeiben a szerb hegemónia ellen. Belgrád a despo'tizmus és korrupció fészke volt akkor, a radikális pártot egy csekély kisebbségnek nevezte, mely »a katonai erő birtokában ázsiai kegyetlenséggel tartja a többiek nyakán csizmáját«. Azután eljött a pillanat, amikor hitéért helyt kellett volna állnia. Minden politikus életében rendszerint egyszer eljön az alkalom, amikor a tömeg előtt bálványozott és csalhatatlan vezérré lesz, ha apostoli hitét állja, ha nem fosztja meg a tömeget az illúziójától és beléje vetett hitétől. Mellékes, hogy a vezér eszméi helyesek-e vagy cem, a tömeg szivével azt játszik, aki fantáziáját foglalkoztatja és nem fosztja meg illúzióitól, hanem minduntalan megcsillogtatja őket előtte. Ezt a psichológiai pillanatot Radics elmulasztotta. Az istenített népvezér, a nagy mártir, néhány heti, tamburajátékkal, újságolvasással, politikai látogatásokkal sulyosbbitott fogságot nem birt ki. Hogy visszatérhessen a polgári kényelembe, hogy baja ne essék, vállalkozik rá, hogy mindennek az ellenkezőjét hirdesse és csinálja, amiért eddig tüzbe mentek volna vezetésével a hívei. így lesz előtte Belgrád népe az első összetalálkazásnál a világ leghösiesebb és legnemesebb népe. A radikális párt az egyetlen igazi nép- és parasztpárt, a mi királyságunk intézménye az igazi népkirályság. Nemsokára ugyanott, ahol külföldön azelőtt a horvátok és szerbek yérlázitó egyenlőtlenségéről és forradalmi .veszélyekről tartott előadást, ékesen ecseteli a legkonsolidáltabb testvéri harmóniát,' Volt egyszer Angliában egy egyszerű képviselő, Lloyd George. Mint képvícelő harcot kezdett ő is a »romlott uraság« ellen mint Radics és az angol aristokracia hüledezése közben hirdette ő is, hogy »nem tűrhetjük tovább, hogy’ Angliában a gazdagok országutját a szegények szivével kövezzék ki«. Bejárta Angliát, úgy mint Radics itt, miniszter lett mint Radics, de itt aztán megszűnik a hasonlóság. Lloyd George miniszterré kinveztetvén, foradalmi lendülettel éles harcok után megnyirbálta a lordok házának jogait, üres formasággá siilyesztvén le Anglia évszázados hatalmas fellegvárát és súlyosan nyomasztó adót vetett ki a nagy vagyonok örököseire, megalkotva ebből a jövedelemből a munkások aggkori biztosítását, mint első Európában. Radics a nagy köpenyegforgatás után miniszter lett, minisztersége után nem maradt semmi nyom. , Csupán egy nem éppen uj, de annyival töb ürességet takaró frázis maradt utána, amelyet azóta is hasonló sikerrel használgatnak hasonló politikusok ugyanolyan üres és kínos helyietekre és eredményekre: »Minden jól megy, rendben mennek a dolgok«. Még bukása előtti napon is ezt mondta az újságíróknak. Azóta apróságokkal foglalkozik a valamikor nagy vezér. Ugyanakkor, amikor Zagrebben az országos választások alkalmával a horvát intelligencia elfordul tőle, szerencsét próbál a Vajdaságban. Azelőtti beszédeiben a vajdasági kisebbségek nem éppen a legjobb elbánásban részesültek. Ez a lap nem egyszer foglalt állást uszításai ellen. De ez őt nem feszélyezi. Végigcsinálta ezt már egyszer Belgrádban. Mikor fogsága után először felkereste Belgrádot, kitörő örömmel konstatálta, hogy mennyi szerb van Belgrádban és az a sok szerb mind testvér! Ez olyan uj eflfedezés volt, hogy két hétig csak ezt mesélte az újságíróknak. És tartott beszédeket róla, milyen szépen tud énekelni a szerb nép, sőt egy Belgrád melletti faluban annyira ment felfedezési buzgalmában, hogy konstatálta, hogy a szerb paraszt sokkal több érzéssel és stilussal tud inni mint a svába. »A svába nem is tud inni, az csak nyeli az italt«. A »Politikának« szószerinti interjúi és szószerint közölt szónoklatai rohamosan kezdték ki Radics prestigejét az itélöképes intelligens publikum előtt: Ha Napóleonról feljegyzik, hogy beszédjében, viselkedésében soha se felejtette el, még halálos ágyán sem, mivel tartozik prestigejének, Radicsról el lehet mondani, hogy soha még politikus olyan gyorsan és alaposan nem cselekedett anynyit prestigejének lerombolására mint ő. Apróságokkal foglalkozik. És mert Napóleon ultramontanizmussal nyerte meg magának Itália papjait, Radics most a Vojvodinában antisemitizmus hirdetésével akarja magának megnyerni a magyarságot. Mert hátha ez a mérges bürök, melynek most van a konjukturája, alkalmas csalétek lesz a magyarság megnyerésére. Innen van az, hogy ugyanaz a Radics, akimég Uzonovics alatt hirdette, hogy a radikális párt az egyedüli népies párt, — aki még egy hét előtt készségét jelentette ki a radikális párttal együtt működni, a parlament igazoló-bizottságában »romlott elemeknek« nevezte azokat a zsidókat, akik a radikális párttal mentek a választásnál. Felfedező útjában Radics az idén felfedezte Suboticát, úgy, ahogyan néhány év előtt felfedezte Belgrádot. Akkor Belgrád volt a világ legérdekesebb városa, most Subotica előlépett kis Parissá. A suboticai »romlott elemeknek« a radikálisokra szavazott zsidóknak szolgáljon vigasztalására: Nagyon könnyen lehet, hogy nemsokára Radicsot egy más politikai konjuktura olyan párt mellé fogja állítani, ahol ismét más romlott zsidó elemek lesznek képviselve, akkor majd ez az oly hamar kicsivé lett nagy ember bizonyára fog találni lelkes szavakat az antisemitizmus elitélésére, A „romlott elemek“ és Radics ístván Radios mint erkölcsi fórum lr a: dr. Dohány Gyula
