Bácsmegyei Napló, 1927. november (28. évfolyam, 304-333. szám)

1927-11-06 / 309. szám

1927. november 6 fcÁCSMEGYEI NAPLÓ SZÍNHÁZI kistükör A kritika nagybácsija - A három Strauss Ez év október 8-án volt száz eszten­deje, hogy Francois Sarcey, a francia kritika »nagybácsija« született Dourdan­­ban. Az »oncle« félszázadig tartott ke­zében — megtámadhatatlanul — a kriti­ka jogarát. Előbb tanárkodott, de az újságírás von­zotta, kezébe vette kritikusi tollát. Alig volt hatalmasabb kritikus nála. Mindig őszintén, becsületesen, méltányo­san, függetlenül mondotta ki véleményét s annyira vigyázott függetlenségére, hogy sohasem fogadott el kitüntetése­ket, sőt még az akadémia fölajánlott tagságát sem. Nem akart »hallhatatlan« lenni s igy lett — hallhatatlan. 1889-ben hívták meg akadémikusnak.’ Az akadémia legkitűnőbb tagjaiból ala­kult bizottság kereste föl, hogy fölajánl­ja neki jelöltségét, de ő egy heti gon­dolkodási időt kért: aztán visszautasí­totta. Attól tartott, hogy az akadémia befo­lyásolhatná s inkább szürke újságíró maradt. Sírkövére csak ezt íratta: — Tanár és újságíró. 1899-ben halt meg s azok, kik támad­ták, lekicsinyelték, nem tudták folytatni munkáját, mert hiányzott belőlük min­denekelőtt az erkölcsi erő. Szülővároskája most kegyelettel fog­ja megünnepelni nagy fia születési év­fordulóját. Ebben a társaságban, ahol sok szí­nésznő és színész van jelen, néhány iró és a kritikus, arról vitatkoznak, hogy mikor kell visszavonulnia a színésznő­nek a színpadtól. Egyesek azt a nézetet vallják, hogy a színésznő, az igazi tehetség sohasem öregszik meg, mások viszont azt, hogy bizonyos idő múltán okvetlenül, vLjs kell vonulnia^ nem szabad megvárnia a? öregkort. A primadonna, aki már nem nagyon fiatal, igy szól: — Én is ezt hišzem. Elhatároztam, hogy amikor eljön az idő, egyszerűen szivén lövöm magam. A kritikus az Íróhoz hajol s halkan, de igen határozottan ezt súgja fülébe: — Tűz! A tudós a világvégéről tartott előadást. — Számításom szerint — mondotta — a világnak körülbelül 217 millió 800 ezer 345 év múlva lesz vége. Ebben a pillanatban az ismert kabaré­­szinész sápadtan és izgatottan áll föl a hallgatóság soraiból. — Bocsánat — dadogja — hány év múlva? — 217 millió 800 ezer 345 év múlva — ismétli meg a tudós. A kabarészinész, mint akinek nagy kő esik le a szivéről, fölsóhajt. — Úgy értettem, hogy 117 millió év múlva. Roppant megijedtem. Köszö­nöm... Uj rekord van: a pirouette-nck, a láb­­hegyeri való körforgásnak a rekordja. Egy orosz ballerina, Mcmcsinova érte el, aki harmincnyolcszor tud egymás­után megeprdülni a lábujja hegyén, min­den megszakítás nélkül. Az angol újságok, melyek közlik ezt a hirt, megemlítik, hogy ebben a tekintet­ben csak négy táncosnő fogható hozzá. De kétségtelenül Memcsinováé a babér. * Bécsben Strauss .József születésének száz éves évfordulóját ünnepelték. Ezt a zeneszerzőt bámulói a »tánc Schubert«­­jének nevezték, ö a 5/rauss-testvérek között hírességben a második. A bécsiek őt is ép annyira szeretik, mint sokkal népszerűbb testvérbátyját. Jánost. Polkái. mazurkái úgy hatnak kedélyükre, mint Chopin Mélabu van bennük, érzelmesség, mely megfelel ter­mészetüknek .Siegfred Loewy. a zene­kritikus azt írja munkáiról, hogy azok a bécsi emberek paradicsoma Ebből so­hase lehet kiűzni őket. Egyébként Strauss János a »kék Du­náról« szóló keringő szerzője, akinek emlékezetére a bécsiek a városi park­ban aranyozott emlékművet állítottak, női figurákkal körülvéve, azon a véle­ményen volt, hogy testvére nagyobb tehetség nálánál. József nem szentelte magát a művé­szetnek. Miután elvégezte a műszaki egyetemet, majdnem minden foglalko­zásba belekezdett, végül mérnök lett. Ép egy uccasöprögép tervrajzával bíbe­lődött, mikor egy napon János testvére, — az akkor még hires, körülrajongd ze­neszerző — berobbant hivatalába, meg­kérte, hogy azon az estén a Volksgar­­tenben ő vezényelje a zenekart, mert azonnal el kell utaznia. — Komolyan beszélsz? — szólt a mérnök, aki jó zongorázott, de eddig még sohase vezényelt zenekart., — Persze, hogy komolyan — mondta János — és különben is föltétlenül el kell utaznom. Ezen az estén egész Bécs tapsolta az uj karmestert, a legszebb hölgyek, a legragyogóbb tisztek ünnepelték, a fő­hercegekkel élükön. Pár nappal e váratlan siker után Stra­uss József, aki addig nem áhítozott ze­neszerzői babérokra, szeszélyből egy ke­­ringőt szerzett: »Az első és az utolsó« címen, azt óhajtván jelezni vele, hogy ez az »első és utolsó« kísérlete. Ezt is lármás tetszészajjal fogadta a közönség. József ettől kezdve rendszeresen kom­ponált s 282 kompozíciót hagyott hátra, nem számítva félezer zenei átdolgozá­sát, melyet Wagner, Verdi, Schubert s más mesterek müveiből készített. Meló­diáiból állították össze »A tavaszi lég« cimü dalmüvet is. A bécsiek bálványoz­ták a fiatal muzsikust, minden hangver­senyre elmentek, melyet ő vezényelt. Különben szomorú vége volt. Fiatal korában — csak negyvenkét esztendős volt — 1870. augusztus 22-én érte utói a halál Varsóban egy hangversenyt ve­zényelt, mikor hirtelenül elsápadt, le­esett a dobogóról s szörnyet halt. Agy­tályog ölte meg. A bécsi újságok, melyek a két Stra­­ussról Írnak, szóba hozzák a harmadi­kat is, a nagy Richardot, aki nincsen vérségi rokonságban velük. Megtudjuk, hogy az uj zene titánja szereti a hu­mort, a vidámságot. Azonkívül bár­mennyire modern és »nehéz« zeneszer­ző is, nem rajong föltétlenül a kakofó­niáért. Egy nagyon ismert, ultramodern zene­szerzőnek, aki újabban megmutatta ne­ki munkáit, atyai nyájassággal ezt mondta: — Mondja, miért ir maga ilyen kép­telen dolgokat. Hiszen van tehetsége. Mint a legtöbb nagy zeneszerző, Stra­uss Richard is elismeri a klasszikus ze­nei műveltség alapvető fontosságát. Egy lelkes fiatalember, aki múltkor meglátogatta, dicsekedve mesélte a mes­ternek, hogy minden müvét tüzetesen áttanulmányozta s megkérdezte tőle, mi a teendője ezután? Ezt felelte neki: — Az én müveimmel még várhatott volna. De miután már tanulmányozta őket, azt tanácsolom, hogy a jövendőben játssza csak — Mozartot. TERE-FERE Mmsí első festménye. Manet, a fran-Jta juságen ment keresztül, minekelőtte ecsetjével meghóditett»^'a'*!#iIágot. A Renaissance bájos adomát mesél el, melyet eddig nem ösrhertek. A művész annakidején egy barátjával közölte. Arról szól, hogy mi volt az ő első — festménye. Tizenhét,, esztendős korában, mikor családja arra akarta rábírni, hogy men­jen a jogi egyetemre s legyen ügyvéd, Manet, aki már érezte magában az is­teni szikrát, ellenszegült szüleinek. Aty­ja könyörtelen maradt. Ekkor a leendő mester elszökött hazulról, Délamerikába vándorolt ki. Hajója már Rio de Janeiro felé kö­zeledett. Most vette észre a kapitány, hogy az a nagy szállítmány hollandi sajt, melyet a kikötőben el kellett volna adniok, a kedvesség következtében megromlott. Kérge fölhólyagzott, meg­­petyhüdött, elfehéredett. Nyilvánvaló volt, hogy az árut nem fogadják el. ami nagy kárt jelentett volna a hajónak. Manet komoly arccal jelentkezett, hogy ő majd »rendbe hozza a dolgot« Elővette festéktálcáját, kezébe kapta vastag ecsetjét s ezekkel a szerszámok­kal gondosan átfestette a sajtokat, me­lyek ismét borpirosak lettek, mint ak­kor, mikor föladták őket, — Ez volt az én festményem — mon­dogatta gyakran Manet. Mit adnának ma egy ilyen darab sajtért a mübarátok? Kinek a kutyája okosabb? Megrög­zött kűtyabarátok, lelkes ebtenyésztők ülnek együtt egy szobában. hárman. Mindenki a maga kutyáját dicséri. Az első egy vénkisasszony: — Nekem van egy kutyám, de az olyan okos, hogy szinte beszélni tud. Egy napon elfelejtettem neki ebédet ad­ni. Mit csinált ez az okos áltat? Ki­ment a kertbe, szájába kapott egy cso­mó nefelejtset, bejött hozzám s rám te­kintett. Nefelejts, nefelejt! A másik ebbarát, egy fiatalember megszólal: — Ez semmi. Az én kutyám maga jár a pékhez, ebédelni. Naponta hagyok ne­ki a kosarában pár fillért, hogy vegyen kenyeret.' Múltkor a pék figyelmeztet, hogy már egy hete nem volt ottan. Erre lesbe állton,, «lesjigyeltetn. Ez a nagyszerű kutya, kérem alássan, elásta a pénzt, aztán — egy hét múlva — el­ment a henteshez s ott, az összegyűjtött összegen vásárolt magának egy jókora — fokhagymás kolbászt... A harmadik, a leglelkesebb kutyaba­rát, egy vadász, igy tóditja a mondot­takat:4 — Az én vizslám páratlan. Tegnap bemegyek a kávéházba s észVeveszem, hogy egyszerre izgatottan megnyúlik, fejét előre szegi, farkát behúzza, mint mikor vadat szimatol, készenlétben áll. Fogalmam se lehetett, mi ennek az oka. Végül észreveszem, hogy egy urra mered, aki magányosan olvassa újság­ját. Bemutatkozom neki, megkérdezem tőle, nines-e nála valami vad. Azt fe­leli, hogy sohase volt még a kezében puska, elvből nem vadászik. Találják ki, mi hozta annyira izgalomba a kutyá­mat? Amint később megtudtam, ezt az urat — Fácán Jánosnak hívják. Idő és álom. Mr. Dunne, aki polgári 11. Oldal foglalkozására nézve repülőgép- tervező, feltűnést keltő könyvet irt az álomról a az ő időelméletéről. Évek óta figyeli már magát, tapasztalatait rendszerbe foglalta. Első tapasztalata 1898-ra nyúlik vissza. Azt álmodta, hogj^ zsebórájára pillantott, de az megállt s a mutatók félötöt mutat­tak. Mihelyt fölébredt, kereste a zseb­óráját. Az tényleg megállt s félötöt mu­tatott. Később megállapította, hogy órája abban a pillanatban állt meg, mikor ezt álmodta. Máskor az ágyban heverészett maga elé próbálta képzelni zsebóráját. Ezen a zsebórán, melyet képzelete vetített ©léje megnézte az időt: Két és fél perccel múlt nyolc óra. Erre zsebórájához ugrott, azon is két és fél perccel múlt nyolc óra. Mind­ebből csak az derül ki, hogy az angol ur látnoki képességgel rendelkezik. De későbbi észleletei már nem erre a lapra tartoznak. Arról álmodott, hogy Egyiptomba járt Karthum közeiében, éle­sen látott három embert, aki délről kö­zeledett. Beszédbe elegyedett velük, meg­tudta tőlük, hogy Capeból jönnek. Reggel azt olvasta az újságban, hogy Capebőí Kairóba érkezett a Daily Telegraphe hu­ta tórái a, amelyről semmit sem tudott. Azután még meglepőbb tapasztalatott tett. Élénk részletességgel álmodta meg a Martinique szigeten a tűzhányó kitörését. Általában a leendő eseményeket finom idegzettel érzi meg, de csak álmában és a reája való hatásukat. Többnyire aat látja, hogy az újságban olvassa azt, ami1 meg fog történni. Ismerőseivel, barátjaival is kísérletezett s arra a meggyőződésre jutott, hogy ben­nük is megvannak ezek a szunnyadozó képességek. Sőt éber állapotban is voltak ilyen víziói. Átlag két nápra tudja kive­títeni figyelmét, de akadtak olyan dolgok melyeket hónapok, sőt évek távolságából is megérzett. A Times, mely a könyvet bírálja, igy nyilatkozik a kérdésről: — Ezek az észleletek meggyőzőek és gyökeresen megváltoztatják az időről va­ló fogalmunkat. Ha más kísérletezők^ is megerősíti, nyilvánvaló, hogy az időről való szokásos fölfogásunkat,, mely sze-­­rint az idő, egy mozgó jelen a nemlétező múlt és a nemlétező jövendő között föl 'kell Ifdnünk. * Biadwick ur kalandjai. Bladwick ur, az angol, humorban a szájhős, aki kép-' telennél képtelenebb históriákat mesél el barátjainak. íme két legfrissebb esete: — Írországban történt — mondotta Egy kis ütött-kopott szállodában háltam meg, már-már ágyban feküdtem, mikor mögöttem furcsa, szokatlan zajt hallok, Gyorsan sarkon fordulok. Hát nem egy óriási, félelmetes sas ül az éjjeliszekré­nyemen? — Nem — válaszolják barátai határo­zottan. , Oroszlán-kalandját meséli. — Tizennyolc esztendős voltam s a hét végén lerándultam nagybátyámmal Indiába. Roppant meleg éjszaka volt s minthogy benn a szobában majd meget­tek a szúnyogok, künn kellett aludnom, Éjféltáján ezekkel a szavakkal riaszt föl nagybátyám: »Bladwick, egy oroszlán van itt, tégy úgy, mintha meghaltál vol­na.« Követem tanácsát. Az oroszlán kö­rülszaglász, rám teszi talpát, aztán va­karni kezd minden oldalamon. Ha moc­canok, végem. De tudjátok, milyen csik­landós vagyok. Amint a fenevad kapirgá! rajtam, elvigyoródik az arcom, majd ki­pukkadok a nevetéstől. Nagybátyám is alig tudja már tartani magát. Pár pilla­nat múlva mindaketten torkunkszakadtá­­ból hahotázunk. Hát barátaim az orosz­lán annyira elcsodálkozott ezen, hogy egy pillanatig ránk meredt, aztán bosz­­szusan, lesunyt fejjel, farkát lábai közé csapva visszakotródott az erdőbe . . . Bladwick befejezte. Megkérdezte ba­rátját: — Elhiszitek? — El — ümmögtek a barátok unottan — elhisszük... — Akkor — mondotta Bladwick kis­sé megsértődve — újra el kell mesél­nem. Nem figyeltetek eléggé.

Next

/
Thumbnails
Contents