Bácsmegyei Napló, 1927. november (28. évfolyam, 304-333. szám)
1927-11-27 / 330. szám
T927 november 37 ________ BXCSMEGYEÍ NAPLÓ ____ ^ • 21. otfoT letett hajlamot... az netn bűnügy... inkább az idegspecialisták dolga. . — Te, ha még egy szót... — Csak barátilag tanácsolom... az utódok... nem ajánlatos... öröklik ezt a rettenetes betegséget... — Kuss! Takarodj, mert..* *■*- Szegény barátom... ezzel a ‘temperamentummal .., tiira egymásnak esnek. Rendőrség. Katonaság. Kép. —— " ...-------------------------------------------Ahol a főnyereményt húzzák A jugoszláviai közönségnek ma a lapok sorsjegy-jelentései talán a legérdekesebb és legizgatóbb olvasmányai. A viszonyok rosszak, keresni nem lehet, mindenki nyerni akar. A beogradi pénznélküli sorsjegytulajdonosoknak azonkívül az az előnyük is megvan, hogy naponta tanúi lehetnek a sorsjegyek kihúzásának és egy nappal előbb tudhatják meg, mint a vidékiek, hogy nyert-e vagy nem nyert a sorsjegyük. Az állami sorsjegyigazgatóság épülete előtt minden nap kora reggel már nagyszámú tömeg hullámzik, valamennyien arra várnak, hogy a húzás megkezdődjön. Diákok, színészek, pincérek megátalkodott lumpok, dolognélküli nők várnak a mindennapos húzásokra. Az.eredményt váróknak most nagy, hosszú reménykedést idejük van, mert a novemberi hnzások, majdnem egy hónapig tartanak. Aki még eddig nem nyert, még mindig bizhat abban, hogy a további sorsjegyjhuzások során rá fog mosolyogni Fortuna istenasszonya. A beogradi Vasina uccai állami sorsjáték-igazgatóság egyszerű szürke épületét talán csak a nagy lépcsöfeljárat teszi díszessé. A lépcsöfeljárat egy óriási terembe visz és itt történik meg az állami sorsjáték-nyereményeknek: nyolcvankétmillió dinárnak a kisorsolása. A nagyteremben egy hata’mas kerék van felállítva, ide vannak beleszórva az összes e’adott sorsjegyek összegöngyölt kis szá-! mai A kerék felett kis nyilas van, ide j nyal bele az a hét-nyolcéves kis árva fiú, j aki talán tudatában sincsen annak, hogy ! a kezében hány embernek a szerencséje j fórig. A kis árva fiú vasárnapi ruhába van ! bnUatva, a cipője kínosan fényesre van mázolva és látszik rajta, hogy szívesebben hancurozna az árvaház udvarán és nagyobb örömmel játszana szembekötősdit, mintsem itt hivatalos urak előtt nap '.iía négy órán keresztül huzigálni ki a szerencsés nyerő számokat. A kis árva fin minden kihúzott számot egy nálánál valamivel idősebb kollégájának ad oda, aki az átadott számot és a nyeremény összegét harsány hangon felolvassa és azután a nyerő számot átadja az. asztalnál ü'ö tisztviselőnek, aki azt j feljegyzi egy nagy kiterített papirosra Egy másik hosszú asztalnál ülnek a sorsjegy-árusítók hivatalnokai, akik a számokat szintén szorgalmasan jegyzik fel és különösen azoknak a számoknak örülnek, amelyeket az üzleteikben vásároltak a szerencsés nyerők. A kiváncsi tömeg szintén vár és jegyez. Némely embernek tucatjával va.t- i nak a kezében a megvásárolt sorsje- j gyek, de a jelenlevők közül nem igen szokott senkisem nyerni, mert akik elébe akarnak menni a szerencséjüknek, ar.okM a Szerencse istenasszonya rendszerint nem szokta meglátogatni. Egy scrsjegyhivatalnok meséli, hogy olyan nagy érdeklődés mint mostanában, még nem nyilvánult meg sohasem az állami sorsjáték iránt. Tapasztalat az, hogy legtöbbször a gazdag emberek nyernek, vagy olyanok, akik nem számítanak arra, hogy nyerni fognak. A napokban az államtanács egy Lehetséges, hogy Saha Guitry a »boulevardok Apollója« nagyobb tömegeket mozgat meg, hogy Gémier az Odeon szinészdirektora és mindenki, ki szinikongresszusok öblöshangu vezérszónoka rettegettebb tekinted, hogy Mandia Chevaliért több leányzó várja előadás után a kiskapuban, de bizonyos, hogy ma alig van Párisban színész, kihez oly hü volna a publikuma, kitartana vele tüzön-vizen, Shakespeare és Shawon át, mint Georges Pitoeffhez, ki orosz volta ellenére ma már épp oly párisi jelensége a színpadnak mint — tisztesség ne essen szólván — Mistinguet. Aki ismeri a hihetetlenül zárkózott és minden újszerűségtől, meglepetéstől ösztönösen rettegő párisi közönség természetrajzát, az meg fogja érteni, micsoda istencsodája, vagy inkább, micsoda isteni csodája a tehetségnek. és az akaratnak, hogy ez a volt orosz színész, feleségével egyjitt, ki Európának talán legnagyszerűbb nalvája, idegenszerü kiejtésével és idegen irodalmak propagálásával be tudta venni Párisi — egészen úgy mint azt szépreményű miivészcsemeték fatornyos hajukban elképzelik. Mert a látványos revük és a Szent háromszögön nyugvó malacságok korában ma jóformán Pitoeff az egyetlen, kinek lehet Párisban merni és sorozatos előadásokban játszani Tolsztojt, Knut Mamsunt, Georg Kaisert sőt — horribile dictu — (Páris 1927.) Hamletét is, húzás nélkül, egyetlen szünettel. Lehetetlenség! — mondják egyértelműen az e'őadás előtt azok a bizonyos vén színházi rókák. »A párisiak sohasem szenvedhettek Shakespearet!« Pitoefí mert — és a közönség úgy tódul a Hamlethez, mintha legalább is egy meztelen reviit vesztegettek volna, a rendőrségi betiltás előtt egy nappal! # Szép szép a dicsőség, a telt házak, a siker — de mindennek magvannak az árnyoldalai. Mióta Pi.toeff a szó szoros értelmében központ, egyike Páris színházi és irodalmi centrumának, sem éjjele, sem nappala azoktól a nagyszámú titkos és kevésbbé titkos tisztelőktől, kik — szininövendékek, vagy szerelmesei a színpadnak — tőle várják azt a nagy szerepet, melynek eljátszása után kitöltetlenül hullanak a csekkek az amerikai turnérendezőktől, vagy elnyomott drámaírók — a nagy mü előadását, me’y premier után irodalmi Nobel-dijjal lészen kitüntetve. Most is meg nem értett zseniktől zsibong a »Theatre des Mathuriiis« színészfolyosója, hol Pitoeff Leuormand nagysikerű drámáját, a Mixturet hozta színre. Müvészfrizurás, hanyagöltözetü ur szőrit magához szerelmes mozdulattal egy óriási iratcsomót, a címlapon gondosan kaligrafált belükkel: Mi lesz velünk a télen. Alfréd? dráma három felvonásban, utójátékkal. Egy kínai. Az előttelévö széken misztikus keleti könyv, melybe néha-néha belepillant, egyébként pedig hihetetlen gyorsasággal ir. Valami darabot fordíthat. Semmi sem hozza ki a sodrából, mennyei nyugalommal dolgozik. Mire sorra kerül, úgy látszik, be akarja fejezni a darabot. Lobogó tekintetű, elegáns fiatalember (biztosan a Hamletba szeretne beugrani) beszélget egy prémbundás amerikai milliárdos lánnyal, aki privátórákat szeretne venni a mestertől. öreg szolgája nyert 300.000 dinárt. Amikor közölték vele a hírt, nem akarta elhinni, hogy egyszerre ekkora pénzhez tudott jutni, mert hiszen csak annyit akart nyerni, amennyi egy karácsonyi disznóra kellett volna, most pedig egy egész vagon disznóra vaiót adott neki a szerencse mosolygó tündére. De hát ilyen a sors, a szerencse sem mindenkinek kedvez és különösen azoknak nem, akik nagy részt szeretnének kapni a kitűzött nyolcvanhétmillióból. Ezt még csak megérteném, még azt is, hogy guvernántot hozott magával, de mi az ördögnek cipeli a kezében azt a ronda kis daxlit, mely minden pillanatban vakkantani készül? Meptére! * Monsieur Leonharđt, a színház rendezője jóvoltából kijátszuk a várakozók tömegét és egy perc múlva Pitoeff öltözőjében vagyunk. Puritán egyszerűségű szobácska, két szék, kis asztal, melyben semmi sem emlékeztet a többi párisi sztár keleti pompával berendezett boudoirjára. Pitoeff maga, réveteg tekintet, hatalmas szemüveg mögött, ideges mozdulatok, inkább hasonlít valami német szobatudóshoz, mint ahhoz az ideálhoz, amit a nagy színészekről maguknak alkottunk. Mikor hallgat, mi sem árulja el a bennerejlő óriási akaraterőt; Dosztojevszkij regényeiben azt mondanák az ilyen emberről: báva, de a hangja csupa tűz, csupa lefojtott energia. Tökéletesen, sőt mi több, választékosán beszél franciául, csak t és n hangok, melyeket néhányszor íy-nek, illetőleg ny-r.ek ejt ki, emlékeztetnek orosz eredetére. — Az életéről mondjon valamit, uram. — Kevés érdekes dolgot tudnék elbeszélni. A háború előtt színházam volt Szentpétervárott. Innen Genfbe mentem, hol már franciául látszottam. Ezután: Páris. Ez minden. Elhárító mozdulatot tesz. A művész élete sem való jobban a profán szemek elé. mint akármilyen más magánélet. És különben sem szeret erről beszélni. Minek emlékezni a svájci nyomorúságos órákra, az ellenséges Parisra, ahol valamikor évekig nem tudott színpadhoz jutni! A színigazgatók kicsinylö bizalmatlanságára, a kritika meg nem értő gúnyolódásaira! Eh, hagyjuk. Fő az, hogy ma már abban a színházban játszik, ahol akar és azt, amit akar. ö maga rendezi a darabjait. — Minek tekinti inkább magát, színésznek, vagy rendezőnek! — Mindegy. Játszani vagy rendezni egyremegy — én színházat csinálok! Ezt ki-ki a maga módja szerint. Én, ha rendezek — a darab magasabb intencióit szem élőit tartva — szinészileg is megélem a drámát. A legkisebb szerepekig. Viszont, ha játszom, minden áhitat és extázis mellett állandóan »rendezem« magam. És azt hiszem, hogy nagy színésznek egy kissé rendezőnek is kell lennie. — És a nagy rendezőnek színésznek is kell lennie? — Ezt már nem állíthatnám így. A nagy rendező mindig nagy művész — ez minden. Ha festő, bizonyára festői, dekorativ elemekkel fogja gazdagítani rendezését. Ha táncos, mozgási, ritmikai vonásokat fog kidomborítani. Ha iró, irodalmilag finom nüanszokat. De mindenekelőtt művész legyen az illető, akinek a sablonrendezésen, beállításon tűi a darab belső ritmusát, elrejtett jelentőségét kell napfényre hoznia. Mert az Igazi rendezés: orkesztrdciő. Ezt kíséreltem egyszer megmentetni Molnár — az önök* Molnárja —- LW.emjáva!. Mondják, hogy az én előadásom önöknél erős ellentmondásokat váltott ki. Magam is erős kritikát kaptam Molnár feleségétől (Pitoeff Fedők Sárira gondolt), ki minden bizonnyal kiváló operettszinésznő, de ki — félek — nem mindenben értette át az az én intcncUfynat. Én voltaképpen netn tettem mást, mint aláhúztam bizonyos effektusokat és bizonyos a darabban meglévő transcendentális motívumokat, melyeket a budapesti* teljesen válisztiktis előadás talán a kelleténél jobban elhanyagolt — és úgy vélem, mindezzel csak a darab igazi jelentőségére mutattam rá. Lehet, Molnár maga sem szereti az én előadásomat, de erre én viszont azt mondhatnám — az is lehet, hogy ez a darab nagyobb, mint Molnár, az író. Ez is előfordulhat. De mindent egybevetve, nem hiszem, hogy Molnár kifogást emelne az én Liliomértelmezésem ellen. Egyébként megírhatja, hogy ezt a csodálatosan szép darabot legközelebb újra eljátszuk Párisban. Elvisszük európai kőrútunkra, Genfbe, Zürichbe, Bécsbe és Berlinbe is.‘ — Mit tart a modern magyar drámáról? — Tudom, hogy a magyarok mindig: azon panaszkodnak, hogy képtelenek elég hatékony irodalmi propagandát kifejteni. Nos, ezt nem találom. Mindenkinek, vagy Európában vagy Amerikában színházat csinál, ismerni kell a magyar drámát. Viszont nem merném "állítani, hogy ez a magyar dráma az egész magyar irodalmat képviselné. Egy.két egészen kiváló darab kivételével — ilyen a Liliom — ezek a színmüvek (bár elsőrangú mestermunkák és mint ilyenek joggal vetélytársai a franciáknak,) nem igen tesznek erős és uj irodalmi, akarásokról tanulságot, »sub specie aeternitas*. De micsoda gyönyörű klasszikus magyar drámákat ismerek! Az Ember tragédiája! Vagy ez a hallatlan gi! gigászi remekmű, a Bünk bán, melyet jövőre magam is be szeretnék mutatni, itt Párisban! Hallottam, annakidején Reinhardt is játszatta, Moissivel a főszerepben. — Mit tart Moissi Hamletjáról? Kissé gondolkozik. A kérdés némileg kellemetlen — Moissinek két héttel ezelőtt volt óriási sikere Párisban a Hamlettel és egy színész, ha még olyan nagy is, mindig féltékeny a vetélytársára. I — Nagyon érdekes alakítás. Moissi nagy színész. Azonban... ?rt *rr, Azojúwn? ei.?— Nem;fiiszem, hogy az ő Hamletié volna az igazi. Ez csak egy Hamlet, de nem Hamlet. Ö adaptálta a szerepet — a saját testére szabta. Valamint Reinhardt, azokat a részeket, -melyek nem fedték az ö felfogását — egyszerűen kihagyta. Pedig Hamletet úgy kell játsza. ni, ahogy Shakespeare megírta — az első betűtől az utolsóig, húzás nélkül! — És a közönség? — A közönség csak kéri, hogy jó darabokat jó előadásban mutassanak be neki és ilyenkor nyugodtan tud egy helyben ülni két és fél ‘óráig is, szüne nélkül. Csak meg kell találni azt a bizonyos jó darabot és ez lehet régi, vagy méginkább uj — ma Franciaország egy csodálatos uj irodalmi virágzás korát éli! — és akkor megiátjálc, hogy mindaz, amit tehetségtelen kritikusok és elhasznált patronokkal hiába kísérletező, bukófélben levő szinidirektorok a színház válságáról összeharangoztak, merő fikció. A színház él és élni fog, a mozi, a cirkusz és a music-hall mellett, sőt ha kell ellenére is, egyszerűen azért, mert a színjátszás az emberiség egyik legmélyebb ösztöne! Az interjúnak vége. Pitoeff kikísér a vasajtóig, mely előtt türelmetlenül morajlik a várakozók csapata. Végignéz a furcsa gyülekezeten — derekasan megszaporodtak időközben! Kényszeredett mosolyra torzul az ajka és. még hahóm, amint kiszól: —Le premier des les Meussierus! Gara I ászló. MESJEIiíJ'VT az SHS. királyság admini-rtrációsfelosztatna : uj térképe (második, javított iadis) Madžirević P3:ar ezredes kidolgozásában. Ez a térién sokkal szebb és poilosabb, mint 'inna e só kiadás t s igen alkalmas irodai va.ami.it is :o';ü ba.-zná atra. Kapható minden nagyobb könyvkereskedésbe:!, va'nmiirt a szerzőnél. BEOGRAD, Beogradaka ul. 54. sz. a. A térkén ára 4ö dinár iig!9 Beszélgetés Georges Pitoeffel, Páris legnépszerűbb színészével, alá a „Liliom-ot kreálta és jövőre a „Bánk-Bán -t szeretné bemutatni a irancia közönségnek A Bácsmegyei Napló külön munkatársától
