Bácsmegyei Napló, 1927. november (28. évfolyam, 304-333. szám)
1927-11-27 / 330. szám
20. oldal SZOMAHÁZÍ iSTVÁN A magyar irodalom gazdag skálájából eltűnt megint egy hang, amely a maga nemében kedves és szimpátikus volt, amelyre egy időben sokan figyeltek, sokkal többen mint ahogy azt a mai siető és gyorsan felejtő generáció hiszi. Ez a hang SzQinaházi István hangja volt. Amikor halálhírét hozták a lapok, megint felmerült előttem hosszú ősz bajusza mosolygós arca, fürgén lépkedő alakja a régi Newyork-kávéház füstös ködében, ahol az egyik tükörasztal mellett naponta lehetett látni ismert baráti körében. Magam is sok hálával tartozom neki, serdülő korom legszebb emlékei közé tartozik. Abban az időben nőttem fel, amikor ő a virágkorát élte. Az UJ Időkben, amely akkor a nagyközönség legkedvencebb hetilapja volt, sürü egymásutánban jelentek meg regényei és novellái. Csalódó! szives olvasó, ha azt hiszed, hogy ezek a regények és novellák nem voltak jók, vagy ha arra gondolsz, hogy azért tüntetem fel jóknak, mert Írójuk meghalt a részvét meleg hangulatában olcsóbb mértékkel mér az ember. Nem kételkedem hogy ha ma újból elolvasnám őket, újból kedvem telnék bennünk, pedig az az ember, aki ma olvasná őket, lényegesen más individium, mint aki akkor voltam. Ml volt az ő Írói alaphangja, Írói természetének alapvető tulajdonsága? Mi volt az irói tónusa? Mit jelentettek munkái az olvasóközönségnek? Ezekre a kérdésekre nem nehéz válaszolni. Szomaházi nem volt komplikált tremészet s bizonyára maga sem szerette az ilyeneket. Derűs és optimista karakter volt aki szerette a kellemes hangulatokat, a finom és előkelő társaságot, a mérsékelten bonyodalmas életet, a finom és meleg szerelmet, amelynek ecsetelésére számtalan érdekes története volt. A boldog és szerencsés befejezés a »happy end«, amely az amerikai közönségnél a siker nélkülözhetetlen eleme, nagy szerepet játszott az írásaiban, de nem azért, mert a karzat olcsó népszerűségére vadászott, hanem mert neki ilyen volt a természete. Ha rajta múlott volna, akkor ezen a világon soha senkit nem ért volna baj, a szegénység ismeretlen fogalom lett volna az, emberek Henry Clay szivarokat szívtak volna, a bankok mind kitünően prosperálnak s a meggazdagodott vezérigazgató néhány gyöngéd és finom szó kíséretében ajánlja fel szivét és nevét a szegénysége miatt szenvedő, de fitosorru Vilmácskának. Az emberek azonban csak a Szomaliázi regényekben voltak ilyen nemesek, az élet nem fogadta meg az ő tanácsait. Ezekben a történetekben annyi charme és kedvesség volt, annyi megható és kedves jelenet, az Írásnak olyan üde és bugyborékoló frissesége, amilyen csak igen keveseknek adatott meg. A modern irodalom struktúrájában Szomaházi volt a fejlődő városi polgárság reprezentánsa. Némi túlzással azt lehetne mondani, hogy ő volt az irodalom parlamentjében a Lipótváros követe. Ez a skatulyázás azonban nem volna igaz. Tény, hogy a városi polgárság Írója volt, mint Bródy a kisvárosi intelligenciáé, mint Móricz a paraszté, vagy Babits a hivatalnokoké. Evvel azonban keveset mondtam. Ha innen merítette is inspirációját, ha ezek között szeretett is mozogni, a hangsúly nem ezen volt, hanem a hangulatok csipkeszerü finomságán, a nagyszerű irástechnikán, a kerekded épkézláb kompozíción, amely egy lényegtelennek látszó, igénytelen történetet is gusztusossá és élvezhetővé tudott tenni. írásaiban sok emberi megértés és mély humanitás volt. Feledhetetlenül kedves és tiszta hangok jöttek ki a tolla alól, ahol fiatal leány alakját kellett megmintázni. Itt a tolla utólérte a hegedűk zengő szárnyalását, a zongora futamát vagy a hárfa gyöngéd trilláját. De ő jó volt mindenkihez, kicsihez és nagyhoz, emberszeretetet és szolidáritást hirdetett, mintha azt akarta volna mondani: az élet elég bajos úgyis, ne akarjuk még nehezebbé tenni. A szerelem témájához szívesen nyúlt, de nála ez is harmonikus és kellemes volt, csak ritkán észrevehető szenvedély, halálos baj, amely pusztis és öl. Egy kis egészséges erotikumtól nem riadt vissza, de ez .sohase volt nála uralkodóan fontos. BÄCSMEGTO NAPLŐ . d'i Ezekkel a tulajdonságokkal az iró vagy nagyon nagy népszerűségre tesz szert, vagy sok ellenségre. Szomaházinak mindakettőböl bőven kijutott. A nőolvasók és főleg a vidék egymásután kapkodták el a könyveit, de az uj generáció belekötött. Kezdték a könyveit kifigurázni, nemes és gyöngéd szentimentállzmusát kiviccelni, a fiatal íróknak nem imponált s írásait sűrűn támadták. Ez a háború előtti évek khaoszában volt még, amikor mindenki mindent gyűlölt, de a háború után a publikum megint az ő írásait kereste, mig ellenségei, akik azt hitték, hogy ők diktálják a közönség hangulatát, hoppon maradtak. Igen, az öreg és romantikus Szomaházi megint divatba jött, olvasói újból megvették a könyveit brilliáns Írási technikája megint nagy vonzóerőnek bizonyult. A gépiró kisasszony romantikus, története újból megfogta a sziveket és a Szomaházi csillaga újból teljes fényében ragyogott. Magam is elérzékenyült szívvel gondolok vissza ifjúságom boldog napjaira, mikor elszorult szívvel vártam a vasárnapi folytatásokat, csak azért, hogy megtudjam mit csinál a kétszivü Pethő a maga kettős szerelmével. Igen, megvallom neked nyájas olvasó, hogy én mindig szerettem Szomaházit, akkor is, mikor ez nem volt divat és szeretem most is, mert ifjúságom megédesítette, mert iró volt mert tehetség volt, mert jó és nemes ember volt és mert tolla alól az elbeszélő próza legszebb mondatai muzsikáltak az olvasó fülébe. Dr. Herman Károly Iskolatársak ha találkoznak avagy: emlékezés a régi szép időkre Irta: Tamás István Rajzolta: Kelen Imre Donát és Mérges valamikor régen iskolatdrsak voltak. Hosszú idő múlva most találkoztak először. Véletlenül egymásba botlottak az uccdn. —- Na! Nem tud vigyázni, maga ló! (Dühösen visszanéz és felösmeri Dondtot.) Á, szervusz, te vagy az? Nahát milyen meglepetés! (Megtapogatta.) Jóhusba vagy! Semmit se változtál! — Te sem! Mintha csak tegnap történt volna, hogy együtt zsugáztunk, hogy múlik az idő! Tiz esztendő! Igaz se volt talán... (lilérzékeny ültén.) Emlékszel? Te mindig legyeket dugtál a iintatartómba... — Te pedig gombostühcgyeket tördeltél a kávémba. Egyszer komolyan torkomon akadt... nahát... — Azóta férfiak lettünk... két gyermekem van... — Megnősültél? (Gratulál.) — Köszönöm. De nem vagyok nős. A két gyerek azonban az enyém. (Diszkréten köhög.) — Hm, értelek. Biztos valami uriaszszony. — Tudod, ez már a véremben van... hisz emlékszel... az összes régi nőimet te örökölted... höhöj (röhög), hogy féltél a lányoktól! azt a szegény Malvinkát is csak a legnagyobb áldozatok árán sikerült rábeszélnem, hogy tűrje a bókjaidat ... — De kérlek... — Jó, jó, csak ne izgulj, elvégre egymás közt vagyunk... te... az milyen szenzációs eset volt, Micivel! — Milyen Micivel? — Ugyan, ne tetesd magad! Ó vezetett be a szerelem rejtelmeibe... úgy j jártál utána, mint egy pulikutya... mint a szeneskocsi a mozdony után... szinte látom magam előtt a holdkóros képedet, amikor megtudtad, hogy a Mici... — .., hogy a Mici?., i — Engem tüntet ki kegyeivel. — Na es? És ezt én csak úgy szó nélkül hagytam? — Sőt! Bosszút esküdtél. Lesbeálltál a sétatér előtt... boxerrel... na... hetekig dagadt képpel gyüszmékeltél ezen a földtekén... —- Abszolúte nem emlékszem.,. — És egyszer a parkban... mikor az anyám istenit szidtad... »Mondd még egyszer« rivaltam rád és te kimontad. — Ahá! (Ragyogó arccal.) Természetes, hogy kimondtam! — Mire én lekentem egyet... nem is szeretek rágondolni... (behunyta a szemét) megfordultál a saját tengelyed körül és elvágódtál, mint egy liszteszsák.. — Én? Hallatlan! Hiszen... — Az apád látleleteit vétetett az orvossal ... az egész osztály azt hitte, hogy elpatkolsz... már a koszorúkat is megrendeltük és megszövegeztem a gyászfátyolt: »édes ló cimboránknak«. De te mégis kiheverted az ütlegeket és a drága koszorúk a nyakunkon maradtak ... — Az ördögbe! Hát... — Azért sok rokonszenves vonás volt benned... azt például sohasem felejtem el, hogy mindig loptál számomra az '■ v*J927. ^.november 27. apád kasszájából néhány hatost... és glikkereket csórtál ?.. kis hamis... már akkor egy perfekt betörő voltál... — Kikérem magamnak! —• Csak ne add a bankói. Azért én revanzsáltalak. Megcsináltam a dolgozataidat ... S — Te az enyémet? Pofátlan kutya!... — Ezzel szemben te rendszeresen megetted a tízórai vajaskenyeremet... — Kuss! (Nckiugrik.) — Micsoda? Merd mégegyszer mondani és tudom isten... — Kuss! Bitang! (Belccsimpaszkodik a hajába.) Hogy te fizettél? Hogy1 te megmentetted az életemet? (Rúgjálválogatás nélkül, ahol éri.) — Aljas! Orvul támadsz rám!? (Segítségért kiáltoz.) — Gazfickó! (Tépi a fürtjeit.) Inkább add meg a huzsonkét dináromat, amit még a második bében csaltál ki tőlem azzal, hogy becsületbeli adósságot kell vele kiegyenlítened! (Gyomrába lép.) A hetedik forduló ut(ln oldott kéveként kimerültén szétesnek. Mérges, az agresszívebb, kifulva lihegi: — Bocsáss meg pajtás... megfeledkeztem magamról... hiszen olyan jó cimborák voltunk az iskolapadokban... az ifjúságunk... amit sohase kaphatunk már vissza, összeforrt... — Kérlek szépen... szégyellem a dolgot én is... szamárság ... elvégre gyermekek ... — ... látod ... most ismét a régi vagy... nemes és úri... beismered... emberek vagyunk... gyöngék... sohasem akartam elhinni, hogy te tényleg... — Mit tényleg? — ... elemelted azt az ötvenezret a társaság kasszájából... ártatlanul ítéltek el... mesélték, hogy felemelt fővel lépted át a börtön küszöbét... mártír... — Megőrültél? Én a börtön küszöbét? — Mártír vagy! De az igazság előbbutóbb kiderül... légy nyugodt... egy pillanatra sem kételkedtem... — De a teremtésit... — A múlt távlatából... ha visszanézek... nehéz leküzdeni egy velünkszü-
