Bácsmegyei Napló, 1927. november (28. évfolyam, 304-333. szám)
1927-11-13 / 316. szám
1927 november Í3. 8ÄCSMEGYKI NAPLÓ 17. oldal A kínai események Irta; Dr. Soitmann Razső Az európai külpolitikai helyzet arány- Jagos nyugodtságát szemlélve, lehetetlen tudomást nem venni azokról a nagyarányú eseményekről, melyek az utóbbi hónapokban a Távol-Keleten lejátszódnak s amelyek gyakran drámai lendületük, valamint az uj, meg uj szereplők jóformán rögzitlietetlen nevei miatt az események szemlélőit sokszor félrevezetik. A legutóbbi jelentős esemény, a mely az európai érdekelt államok figyelmét ismét Kina felé terelte, a déli hadsereg felvonulása volt Kantonból Peking felé, kapcsolatban Sanghai bevételével s az angol csapatok partraszállásával, ami az eddigi pekingi kormányt bukással fenyegette. Kétségtelen, hogy ez be is következett volna, ha a délkinai nagy demokrata-kommunista pártkötelék, a Koumitang sajátmagán belül fel nem bomlott volna, mindjárt Sanghai bevétele után. Ez az esemény a nyáron történt s emlékezhetünk még, hogy két .kormány keletkezett a várt egységesi'tés helyett: az egyik Nankingban, a másik Hanlcauban. Az első élén a győztes Tsang-Kai-Csek tábornok, Sanghai beivevöje állolt, mig a másik étére a radikálisok vagyis Szunjatszen doktornak, a modern Kina megteremtőjének követői kerültek. Tsang-Kei-Csek további előrenyomulását a japánok megakadályozták Santungban, ami miatt ő véglegesen lemondott és visszavonult Ezalatt azonban Hankauban is átalakult a j kormány, mert a kommunistákat és az orosz szovjetügynököket kitessékelték. A helyzet mai képe tehát azt mutatja, hogy az egységesítő törekvések teljes csődöt mondtak s ehelyett egyes tábornokok parncsnokolnak mindenütt, ezekről pedig senki sem tudja hogy kikkel tartanak, kikkel szövetkeznek ma és kikkel holnap s hogy voltaképen kinek vagy milyen célnak a szolgálatában állanak. A helyzet tehát a lehető legegészségtelenebb mert az európai és amerikai érdekeltség egyáltalán nem tudja magát mihez tartani s a külkereskedelmet óriási veszteség éri. Az európai kereskedők nem alaptalanul egy kinai harmincéves háborút látnak ezekben a példátlanul kaotikus eseményzavarokban s nem alaptalanul, mert ezek az állapotok ott már teljes tizenhat éve tartanak. A külföldi kereskedelem már abba is beletörődött, hogy alkamazkodjon a folytonos és területenkénti politikai és pénzügyi változásokkal, végre is ez maguknak a kínaiaknak a belügye, amig őket és a nemzetközi megállapodásokat és garanciákat nem érinti. Legjobban jellemzi a kinai helyzetet az, ami Nankingban és Hankauban történik. Az előbbi helyen Tsang-Kei-Csek lemondása után uj kormány keletkezett, Hankauban pedig a kommunisták elűzése után Tang-Szen-Csi tábornok lett az ur s ő egyesítette a három óriási tartományt: Hunant, Hupét és Kiangszit. Azonban ahelyett, hogy északfelé vonultak volna, az uj nankingi kormány Hankau ellen küldött csapatokat. Ennek jkövetkezménye az lett, hogy a szóbanforgó hankaui tábornok, Tang a pekingi marsallál, Csangcsolinnal szövetkezett s ezáltal végkép megbontva a délkinai szövetséget, Észak-Kinához csatlakozott. Ezáltal Tang-Szen-Csinnek sikerült létrehozni részben azt, amire Tsang- Kai-Csek törekedett: a tábornokok diktatúráját, ami Nankingban is megtörtént s ma már ez a helye is a hankaui diktátor parancsaitól függ. Ugyanez történik északon is, ahol szintén óriási provinciák teljesen a tábornok-diktátorok önkényének vannak kiszolgáltatva. De egy uj és érdekes momentum is merült itt fel. Az történt ugyanis, hogy az egész Kina és a külföld előtt is mintaszerűnek és geniálisnak elismert Sanszi tartomány kormányzója, aki az utolsó dinasztia bukása óta, tehát 17-ik esztendeje kormányozza közmegelégedésre ezt az államot, szintén beleavatkozott a dolgok menetébe, jólehet eddig teljes reserváltan viselkedett valamennyi zavar közepette. Most azonban Fenggel. a keresztény marsallal szövetkezve, Peking ellen vonult. Ezt a jelentékeny politikust és tábornokot, akinek nevét még sokszor fogjuk hallani, Jen-Hosi-Csannak hMák és tettének magyarázatát senki sem tudja teljes határozottsággal megmondani. Valószinüleg szétakarta robbantani Csangcsolin táborát, amire mindenesetre volt alap, mert ez az északi vagy mukdeni párt két tábort ölel fel. Egyike ennek a haladó északiak pártja, amely eszmeileg a déli Koumitanggal szimpatizál. Ezekkel érthetett egyet Jen kormányzó, amikor egyideig Pekinget fenyegette. Azonban a ravasz Csangcsolinnak, aki kitűnő katonai organizátor és valószinüleg japán pénztámogatással dolgozik, sikerült Jen és Feng tábornokok csapatait visszaszorítani. Jelenleg-------novemberben-------Kina felosztása a tábornok-diktátorok közt a következő: Csangcsolin, mint az északi sereg generalissimusa Peking székhelyivel; alatta állanak a santungi tartományi kormányzók. Északkeletre tőle Sansziban és Honánban az említett Jen- Uozi-Csan és az ezzel szövetkezett keresztény tábornok Feng-JuSzlang az ur. Délen a Jangcsekiang völgyében a Nanklng-csapatok állanak szemben az északiakkal s egyszersmnd Hankau ellen is vonulnak. Ez utóbbi helyt Tang. Szen-Csi a kormányzó s Kantonban szintén két tábornok a diktátor. Tehát valamennyi régebben szereplő tábornok ismét aktiv tényező, csupán Wu-Pei-Fu ismert neve hiányzik a szépcsengésü névsorból, mert ő a múlt évben Csangcsolintól szenvedett veresége után Szecsuán hegyei mögé vonult vissza, a bornak és költészetnek szentelve idejét. Újabban azonban a fáma őt is emlegeti és pedig mint közvetítőt Peking és Hankau ellentétben álló kormányai közt így festenek távlatból a kinai események az európai szemlélő előtt és nagyon valószinü, hogy egy bölcs kinai az európai béke zavarait olvassa a lapokban, őneki is ugyanaz lesz a véleménye az európai béke-helyzetről, melyről ugyanazt gondolja, amit mi az ő nagy, de sokaktól meg nem értett egységesítő mozgalmukról: ilyen lehetett a harmincéves háború. Omletté a Woburn írta: Kosztolányi Dezső Párisból igyekezett hazafelé a tanulmányéve után. Mihelyt azonban beszállt ebbe a harmadosztályos fülkébe, a »magyar kocsi«-ba és megcsapta orrát az ismerős, áporodott szag, szegény hazájának nyomorúsága, úgy érezte, hogy otthon van. Estefelé már lábak, fejek hevertek szerteszét a piszkos padlón, mint egy csatatéren. Amint az árnyékszékbe botorkált óvatosan, kerülgette ezeket a szétszórt lábakat, ezeket az elgurult fejeket, melyeknek tulajdonosai a fáradtságtól feldöntve horkoltak. Vigyáznia kellett, hogy rá ne lépjen egy szájra, egy orra. Az alvók olykor fészkelődtek, megkeresték elkallódott tagjaikat valahol a falóca alatt, vagy egyebütt, mint majd a halottak az utolsó Ítélet napján, kissé föltápászkodtak, dörzsölgették szemeiket, aztán visszasüppedtek abba az elcsigázottságba, melyet még a tengerentúlról hoztak magukkal. Többnyire visszavándorlók voltak, cifra rongyokba bugyolálva zsákokkal, párnákkal, dunyhákkal. Egy kendős szegényasszony, aki Brazíliából jött, ölében altatta kislányát. A diák az alkony homályában busán gondolt arra, hogy ebben a büdös mcnazsériában kell töltenie egy éjszakát, utána hosszu-hosszu csoport, mig Budapestre nem ér. Egész utón állt. Lába reszketett Gyomra émelygett a ruhák kigőzölgésétől, a savanyu kőszénfüsttől. Este nyolckor berobogott vonatja a zürichi állomásra. Kikönyökölt az ablakon, magafeledten szemlélte a hegyeken elszórt várost, a játékházaknak pirosló villákat, melyeknek ablakjaiban idilli, fényes lángocskák lobogtak. Délután esett az eső. A levegő tiszta volt, párátlan, áttetsző, mint az üveg. Egyszerre ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy leszálljon, s csak holnap reggel utazzék tovább. Eredetileg úgy tervezte, hogy egyfolytában teszi meg az utat, már csak a takarékosság kedvéért is. Megtapogatta zsebét. Tizenegy svájci frankot lelt benne, egész vagyonát, melyet még a határnál váltott át Hirtelen megragadta csomagját, leugrott a vonatról. Jegyét lebélyegeztette, vékony, hektikás diákbőröndjét a vasúti ruhatárba adta s beballagott a városba. Nem bánta meg. Csakugyan nagyszerű volt kószálni ezeken az ismeretlen uccákon, melyekhez semmi emlék sem kötözte, bekukkantani először, talán utoljára egy ablakon, figyelni az embereket, akik csukott ernyőikkel nyugodtan, elégedetten sétálgattak. Maga sem tudta miért, de legkisebb mozdulatuk is varázsos erővel hatott rá. Megáhitott mindent. Az ódon kastélyokban, a faburkolatos udvarházakban szállodák intettek feléje Hamarosan talált egy diákszállódét, ott három frankért kapott egy udvari szobácskát Megmosakodott, aztán lesietett a tóhoz. A tó a cölöpépitmények, védőgátak keretében porcellán-tintatartóhoz hasonlított, melyben világoskék tinta hullámzik. Egyetlen csónak imbolygott rajta a túlsó part környékén regényes lámpásával. Egy darabig merengett ezen. Akkor vette észre, hogy éhes. Nagyon éltes volt. Kopogott a szeme. Nem is csoda. Egész nap két almát evett. Gondolta, minekelőtte visszamegy szállodájába, bekap valamit egy tejcsarnokban. Egyik uccából a másikba ténfergett, kereste a tejcsarnokot, egyre dühösebben. Csakhogy a szorgalmas, józan svájciak már lefeküdtek. A lombok közt fényt pillantott meg. Valami takaros kis kerti vendéglőnek látszott. Ide tért be. Gyanútlanul lépegetett előre a kék hortenziák sorfala között egy sarokasztal felé. Mire odaért, négy frakkos pincér vette körül, oly gyorsan, mint betörőt a detektívek. Kissé riadtan tekintett rájuk, talán némi szemrehányással is, hogy egy védtelen emberre négyen jönnek. Mindenesetre sokallotta őket A pincérek gépiesen, némi kimértséggel teljesítették kötelességüket. Kinekkinek megvolt a maga szerepe. Az első elvette kalapját, a második lesegitette válláról vásott, viharvert esőköpenyét, a harmadik fölakasztotta egy vascsacsira, a negyedik pedig, a legmagasabb közöttük, egy jéghideg, közönyös ur, ki középütt választotta el gyérülö fekete haját s merev volt és méltóságos, mint egy majordomus, szertartásos mozdulattal egy vékony, bőrbe kötött, aranynyomással díszített könyvet nyújtott át, melyről azt lehetett h'nni, hogy valami incunabulumot tartalmaz, egy olyan ősnyomtatványt, melyből csak egyetlenegy példány van az egész világon. De ez a könyv minden asztalon ott hevert. Az étlap volt. A diák tétován, már rosszat sejtve lentit, kinyitotta a pompás könyvet. Látta a vendéglő nevét, alapítási évszámát — 1739. — egy piros címert s alatta az ételek végeérhetetlen jegyzékét, kartonpapiron kifogástalan gépírással. Szórakozottan lapozgatta anélkül, hogy el tudott volna benne igazodni. A négy pincér a türelmetlenség legkisebb jele nélkül várakozott könnyed vigyázzállásban, vagy inkább báli-lovagi készséggel, hittel és bizodalomma! telve. Ettől a jelenettől nem lehetett eltagadni bizonyos ünnepélyességet. Most a majordomus a fejét kissé félrebillentve a legfuvalmasrbb franciasággal megkérdezte, hogy vacsorázni óhajt-e? A vendég bólintott Rántottét rendelt három tojásból. Ezt a kijelentést a majordomus illő hogy »előételül« tojásétket parancsol, de arcán ezalatt álomszerű mosoly futott át s még mindig az asztalnál ma-( radt mintha nem egészen jól értette volna a rendelést Tudvalevőleg háromféle omletté van: omletté á Napoleon, omletté á alia zingareüa és omletté á Woburn, Az a kérdés, melyiket méitóztatik szeretni. Dönteni kellett. Napoleon iránt világhódító tervei miatt idegenkedéssel viseltetett a zingarella se igen tetszett neki, a Woburnről viszont nem tudta, mi fán terem. Voltakép mindegy. A fontos az, hogy minél gyorsabban itt legyen, minél több és minél olcsóbb, mert cudarul éhes. Ezt Így nyersen nem közölhette. Csevegni kezdett. Hallotta, hogy a pincérek egymás közt olaszul társalognak. Ezért a beszédet olaszra fordította. Erre a majordomus — hűvösen — németül feldtgetett, mintegy visszautasítva a bizal-’ maskodást. Előkelő ember csak egy nyelven beszéljen. Zavartan az omletté á Woburn mellett foglalt állást. A majordomus könnyed főbólintással tudomásul vette, eltávozott, mire a többi pincér különböző boriistákat tett eléje, készen arra, hogy h ütő vedrekben pezsgőket hozzon, édesfranciát, fanyarangolt, aszút, palackos asztalit. A vendég vizet kért. Ásványvizet? Nem, egyszerű vizet, kutvizet, vízvezetéki vizet, igen, igen. Végre magára maradt. \ Figyelmét először is az étterem közepén lévő tálalóasztalka kötötte le, melyen lila láng lobogott, ismeretlen rendeltetéssel. Később látta, hogy a személyzet ezen a sajátos örökmécsen melegíti a tányérokat, hogy ínig a vendégek elé kerülnek ki ne hűljenek. Egyébként a késő éjszakai órán már csak kevesen ültek az étteremben. Messze tőle egy szőke, diplomataféle ficsur, frakkban, szemben vele két német polgárlány ősz atyjával, aki valami nehéziparos lehe-' tett, rég svájci patrícius s legközelebb' hozzá egy nagyobb, nyolc-tiz tagból álló társaság, hölgyek és urak mind estélyi öltözetben. Ezek már egy hosszú vacsora közepén tarthattak. Pezsgőt ittak vörösborral. A majordomus egy szemrebbenésére a pincérek egymás után hozták nekik a különböző poharakat és kupákat, az ezüsttálakat, melyeket ezüstfödők borítottak, körülhordozták, ők pedig nem sietve, inkább a társalgás forl.dataira figyelve vettek egy-egy halszeletet, egy rákollót, megizlelték azokat a ragyogó, testszinü, húsokat, melyeket az ilyen vendéglőkben festeni is szoktak, mint a nők arcát. De nem egy hölgy csak épp bele pillantott a tálba s máris intett, hogy tovább lehet vinni. A diák gyanakodva nézett körül. Minden asztalon kristálypoharak villogtak, középütt egy üvegcsillár mely tündérien tompa fényét álmatagon hintette az ingmellekre, a nők gyémántjaira, fejékeire. Őszintén szólva nem igen bánta volna,ha a vendéglő nem ennyire fényes. Nem sokára egyéb fölfedezéseket is tett. Közvetlenül lába alatt a tó csobogott hullámos lüktetéssel. Egyenesen a vízbe építették ezt a kiugró, kies nyári kiosz-, kot. Zene zendiilt. Fönn a dobogón szakállas álcigányok játszottak, csak klaszszikusokat, szemüveggel és hangjegjmkböl. Mindezek fölöttébb rossz jelek voltak, melyek arra bírták, hogy tüzetesen áttanulmányozza az étlapot. Az árak átlag tizenöt és harmincöt svájci frank között ingadoztak. Akadtak azonban olyan fogások is, melyek mellett nem szerepeltek tételek, csak kérdőjelek, mintha az előkelő tulajdonos évszázados vagyoni köriilbástyázottságában gúnyosan a vállát vonná, fittyet hányva minden kicsinyes kíváncsiságnak. Általában itt se a pincérek, se a vendégek nem beszéltek ilyesmiről, gondosan kerültek minden célzást, mely a pénzre vonatkozik, arra a megvetendő, szennyes, szégyenletes valamire, amiből természetsze'illeg annyi van mindenkinek. ö most összeráncolta szemöldökét s elkemorodott, mint aki hirtelen rájön, hogy valami kelepcébe került Lázasan kereste az omletté a Wobarn t, méllyel egy könnyelmű pillanatában oly közeli tisztelettel ismételte, hangsúlyozva, kapcsolatba jutott. Meg is találta, igaz
