Bácsmegyei Napló, 1927. október (28. évfolyam, 273-303. szám)
1927-10-13 / 285. szám
A BÁCSMEGYEI NAPLÓ ÁLLANDÓ HETI MELLÉKLETE Az áreltolódás figyelmen kívül hagyott tényezői Irta: KOTZIG KAROLY Az alábbi kitűnő szakcikket közreadjuk, de megjegyezzük, hogy nézetei nem fedik teljesen a szerkesztőség álláspontját. Ha az újságokban, a különböző országok parlamentjeiben, vagy az egyes nemzetközi konferenciákon az aktuális gazdasági bajokról van szó, akkor mindenütt azt látjuk, hogy ebben a tekintetben még bizonyos népies felfogás uralkodik. A legtöbb vélemény rendszerin abban csúcsosodik ki, hogy a termelés túlhaladja a vásárlóképességet, a fogyasztóközönségnek nincsen pénze és nem tud vásárolni. Magyarán mondva, hogy szegények vagyunk. A fogyasztóközönség vásárlóképességét tehát, mint különleges törvények szerint működő tényezőt tárgyalják és azt állítják, hogy a túlfokozott termeléshez képest visszamaradt. Azt hiszik, hogy ezzel az egész problémát kimerítették. Ez a hamis és gyermekiesen naiv nézet megnyilatkozik kissé jobban átgondolt formákban is, amikor azt mondják, hogy az ipari termelés nem áll arányban a fogyasztással. Ilyenkor a munkanélküliségre szoktak hivatkozni, amely ott ölt legnehezebb és legveszélyesebb arányokat, ahol az ipart termelés magasabb fejlődési fokot ért el. Sok vád éri az agrár és gyarmatállamokat is, akikról'azt a véleményt terjesztik, hogy iparfejlesztési szempontokból monopolizálják a nyerstermelésiiket, szándékosan megnehezítik az ipariállamok nyersanyagbeszerzését és ezt a politikát okolják a világgazdaság minden bajának okozójául. Mindenesetre nagyon különös, hogy ez utóbbi okoskodások mellett ép az üzletemberek hangoskodnak legjobban, akik a reális életből veszik a nézeteiket. Ez a teóriára alapított elmélet azonban azonnal megdől, amint azt a praktikus élettel összehasonlítjuk. A gazdasági betegségek orvoslása alkalmával nem lehet megelégednünk azzal, hogy mindent a termelés és a vásárlóképesség közötti rossz arány rovására Írunk, hanem meg kell keresni a balok igazi okút, a gazdasági epidémiák kórokozó bdcilusait, mert amig ezeket nem ismerjük, tehetetlenül állunk minden eseménnyel szemben. Sem közgazdasági tapasztalataim, sem egyetemi tanulmányaim nem engedik meg, hogy mint felfedező lépjek fel, azért minden igyekezetem csak addig terjedhet, hogy pro és contra hozzászólásokkal megindítsak egy olyan témát, amelynek esetleg hasznosabb eredményei is lehetnek. Én a gazdasági problémák vizsgálódásának kiindulópontjául az áralakulást választom. Ha valóban úgy volna, ahogyan azt a nagyközönség elképzeli, hogy a háború folytán a felduzzasztott ipari termelést természetszerűleg nagy nyersanyaghiány követte, akkor a nyersanyagáraknak sokkal magasabbra kellett volna emelkedniük, az iparcikkek árainak viszont aránylag sokkal mélyebbre kellett volna zuhanniok, mint azt a gyakorlat mutatja. Ha az 1913-ik esztendő .áralakulásait megfigyeljük, akkor azt látjuk, hogy a nyersanyag és az élelmiszerek árai estek, mig az iparcikkek árai emelkedtek. Az áremelkedés aránya minden esetben ahhoz alkalmazkodik, hogy az előállított termékekre milyen mértékben van szüksége a közönségnek. Ez lesz tehát az az alap, amelyből gazdasági bajaink felkutatására ki kell indulnunk, de ez lesz egyúttal az az igazság is, amely az ipari túltermelés és a vásárlóképesség fogyatékosságára vonatkozó elméletek tarthatatlanságát igazolni fogja. El kell ismerni továbbá azt is, hogy a háború óta jobban kielégített munkásigények folytán az ipar magas előállítási költségekkel dolgozik és az áruk erősen megdrágultak. Az őstermelő a drága árut nem tudja megvásárolni, a készáru tehát kelletlenül hever a raktárakban, mig a munkáskezek munkanélkül maradtak. Ennek az egyik kellemetlen következménye az, hogy amig azelőtt alacsonyabb munkabérért ugyan, de mégis csak dolgozhattak a munkások, most, a magas munkabérek mellett, munkahiány miatt semmit sem kereshetnek. A másik kellemetlen következménye pedig az, hogy az őstermelő nem képes összes segédeszközeit beszerezni és igy a mezőgazdálkodás nagyobb fáradsággal kevesebbet termelhet, mint azelőtt, az emberiséget tehát nem, tudja oly jól, olcsón és kielégítően ellátni, mint ezt tőle megkívánhatják. Következne: téliát‘ a nagy v'ptóblénra: ml okozza tulajdonképen az iparcikkek 'ié'fhiészetellenes áralakulását? Az általános piaci helyzet az áremelkedést nem indokolja, azt tehát mindenekelőtt abban a monopolizáló tendenciában kell keresni, amely a termelők és termelési tényezők szabad mozgását mesterségesen fölhajtott árukkal akadályozza. Árdrágító tényezők tehát: 1. az állami támogatásnak nevezett védvám, 2. a munkásszervezetek és 3. a kartellek és trösztök. Bár e legutóbhi áralakító befolyását sokan tagadják, annyit mindenesetre el kell ismerni, hogy: ha a trösztök és a kartellek a készáruk árait szándékosan nem is drágítják, létezésük óta a készáruk árai a nyers és félgyártmányok áraihoz viszonyítva aránytalanul megdrágultak. Az előbbiek közül, ami a védvámot illeti, ez az intézmény nagyon fontos állami bevételnek bizonyult, amelyre a háború óta különösen nagy szükség lett úgy, hogy a kormányok — bár kikiil, (lötteik minden világkonferencián annak megszüntetését proponálják — a valóságban, 1914. óta mindinkább fokozódó energiával fejlesztenek. A védvámoknak különben meg van az a közös rossz tulajdonságuk, hogy a megvámolandó cikkek szükségességét sokkal magasabbra becsülik, mint amennyire azt maguk a fogyasztók taksálják. Ezt az áralakító tényezőt azonban a közgazdászok többnyire figyelmen kívül hagyják. Az áralakulás kérdése a fenti magyarázattal még koránt sincsen kielégítve. Gyakran tapasztaljuk, hogy az áreltolódás olyan helyeken. is megnyilvánul, ahol egyes áruk, helyi természetüknél fogva versenyen kívül, védvámmentesen tehát természetes védelemben állanak. Ilyen esetekben — mint például az építőanyagok áralakulásánál mondjuk — a szállítási körülmények, a helyi munkabérek és különösen azon élelmi és fogyasztási cikkek árai játszanak tekintélyes szerepet, amely cikkekre az építőanyag előállításánál közreműködő munkásoknak nélkülözhetetlenül szükségük van. Ebben az esetben például az áreltolódást kétségkívül a munkásszervezkedés monopolizmusa okozza, mert ha á munkabéreket le lehet szorítani a nemzetközi munkabér nívójára, akkor az építőanyagának is megfelelhetnek a nemzetközi építőanyag árainak. Ott tehát, ahol valamely ipartermék árait le keli nyomni, ott mindig az illető munkaág munkásainak bérét is lenyomják. A háború után — amikor egyes foglalkozási ág munkásai a többi foglalkozási szakma munkásainak rovására kivételes előnyöket vivtak ki maguknak, különösen az infláció alkalmával és kedvezésből kimaradt szakmák munkásai a közszükségleti cikkek rohamos áremelkedése dacára a régi munkabéreikből voltak kénytelenek folytonosan csökkenő igényeiket kielégíteni — egy különösen érdekes fogyasztási eltolódás idéztetett elő. Az aránytalanul — mondhatjuk jogtalanul — eltolódott munkabérek teljesen átalakították a fogyasztási viszonyokat. A jobban dotált szakma munkásai az egyes cikkek árát erős kereslettel hirtelen felverték, mig a régi bérekkel tengődő munkáscsoportok egyes cikkeket teljesen elhanyagoltak. Az elhanyagolt cikkek tehát hatalmas tömegekben kelletlenül maradtak a raktárakban,, a mi üzemredukciót, munkáselbocsátást jelentett és a munkanélküliséget növelte, mig a másik oldalon a közszükségleti cikkek a megfizethetetlenségrg drágultak. A munkanélküliség állami íúmögatása azután annál megrázóbb és ithtfdl megrénditöbb lett, minél jobban ra^gszkodtqjc az egyes munkds,csoporüeiiíböl jelentik: A nyáron megtartott világgazdasági kongresszus kezdeményezője, Louis Loucheur, Franciaország népszövetségi delegátusa a sajtó képviselői eíött a napokban igen érdekes nyilatkozatot tett egy küszöbön álló kongresszusról, amely hivatva van állást foglalni a ki- és beviteli tilalmak ügyében. — A világgazdasági konferencia — mondotta nyilatkozatában Loucheur — két gondolatot vésett a világ közvéleményébe. Azt, hogy a közgazdaság és a politika összhangba hozható és hogy a népek igenis rá vannak utalva a gazdasági együttműködésre. A konferencia eddig a fogyasztás és a munkabér kérdését tárgyalta és meg kell állapítani, hogy ezekben megfelelt feladatának. Ilyen feladat még annak a megtárgyalása — és ezt a konferencia még nem menthette ki tanulmányaival — hogy milyen feltételekkel kell összhangban lenniük a kartelleknek és a termelő szövetségeknek (ententes industrielles.) A konferencia még nem foglalkozhatott a termelés kérdéseivel, igy nem tanulmányozta az amerikai nagy munkabérek kérdését, azonban mindez sorra kerül. És pedig mindig a fogyasztók érdekeinek szemmeltartásával. — Októberben a gazdasági konferencia folytatásképen az államok diplomatái ülnek össze, hogy nemzetközi egyezménynek a tervét dolgozzák ki, a kiviteli és a beviteli tilalmak törlésére vonatkozóan. Ez mind olyan eredmény, amelyet nem lehet semmibe venni, hiszen határozott lépéseket jelentenek a célunk felé. — Franciaország — úgymond Louchetok a kivivőit munkubértáblúzaiukhoz. Ha tekintetbe vesszük azokat a levonásokat, amelyeket adók, biztosítási, betegsegélyzési járulékok és egyéb hozzájárulások címén a munkanélküliség segélyezésére a dolgozó munkásság béréből levontak, akkor kiszámíthatjuk, hogy a magas munkabér mellett dolgozó munkások- kevesebbet keresnek és többet dolgoznak, amikor magas bérükből munkanélkül heverő társaikat is segélyezik, mintha kevesebb munkabérrel beérve, azt teljesen a saját céljaikra fordíthatnák. Ez az igazság sajnos, annál népszerűtlenebb lett, minél jobban igyekeztek az indokolt különbségek megszüntetésére. A gazdasági viszonyok — arai természetes is — országok szerint mások és mások. Az igyekezet azonban, hogy az üzletviszonyokat egészségesebb medert** tereljék és hogy az árukat valódi értéküknek megfelelően a fogyasztás igényeihez mérten értékelhessék, minden országban kivétel nélkül egy és ugyanaz. Akár iparállam, akár agrárállam, egyformán érdeke megkeresni azokat az okokat, amelyek gazdasági helyzetét emésztik és kikutatni azokat a módokat, amelyek segítségével a bajok megjavíthatok, ez pedig csak a körülmények mélyebb tanulmányozása és a kedvezőtlen gazdasági helyzet előidézőinek alapos, őszinte megismerésén keresztül sikerülhet. Ha ezen a téren csak egy lépéssel jutnánk is előre, kötelességünket már akkor is teljesítettük. ur — mindet megtesz a Németországgal való gazdasági megértésért. És itt rá kell mutatnom a gazdasági konferencia egyik nagy hatására. Az uj francia-német kereskedelmi szerződés ugyanis a gazdasági konferencia által kimondott elveknek a látható inspirációja alatt jött létre, még pedig a tilalmak elnyomásának a szellemében. Franciaország rendkívül jelentős mértékben csökkentette a vámtarifáját. A csökkentés némely helyen eléri a 75 százalékot is. Németország szintén nagy koncessziókat tett általános tarifájából. — Úgy hogy ez a szerződés a protekcionizmus kinövései ellen való elvek első alkalmazása. Jogi szempontból úttörő a szerződés, amennyiben ebben a kereskedelmi szerződésben szerepel e’öször az a kötelező klauzula, hogy amenynyiben a szerződés alkalmazásánál ellentétek támadnak, akkor döntőbiróság ítélkezik a vita fölött. Ennek következtében azt hiszem, bogy a hágai nemzetközi bíróság idővel speciális kereskedelmi osztályt alakit, amelynek hatáskörélte a nemzetközi kereskedelmi szerződések alkalmazása és ' elbírálása fog tartozni. — Ebből a nézőpontból tehát korszakalkotó jelentőségű ez a szerződés a kereskedelmi nemzetközi jog terén. Egyébként Franciaország a többi állammal szemben is ugyanezt a közeledő keres-S kedelmi politikát akarja folytatni. Sok szó esik a kereskedelmi szerződések revíziójáról. Ez nem olyan egyszerű kérdés, hogy nyilatkozatban él lehetne intézni. Azonban minden jogos és cgyszej i'ii változásnak eljön előbb-utóbb a ma-1 ga ideje. A világgazdaságot és politikát összhangba kell hozni Rövidesen összeül a ki- és beviteli tilalmak megszüntetése ügyében összehívott konferencia
