Bácsmegyei Napló, 1927. október (28. évfolyam, 273-303. szám)
1927-10-09 / 281. szám
1927. október 9. BÄCSMEGYEI NAPLÓ 23. om Intimitások Napóleonról Kiadták Kortense királynénak, Napoleon nevelt leányának emlékiratait Seitmaon Rezső Irta: Hortense hollandja királynénak, III. Napoleon anyjának, a nagy Napokon nevelt leányának most megjelent memoárjai nem tartoznak azok közé a feljegyzések" közé, amelyeket a politikai történetirás szempontjából fontosnak lehetne nevezni. Nem Paléologue vagy Buchanan diplomáciai éleslátása, sem pedig Gentz vagy Mme Stael szeliemes.sége az, ami e későn napvilágot látott memoárokat jellemzi és érdekessé teszi, hanem az ancienregime szülöttjének s az empire-kor magas társaságbeli nagynőjének mindig nőies megfigyelései és sokszor az óvatosság mellett is naiv feljegyzései és visszaemlékezései teszik színessé eme jelentékenynek éppenséggel nem nevezhető memoárokat, melyeket Hortense fia, III. Napokon átnézett, Eugenie császárné pedig megőrzött, miáltál a száz évvel későbbi emberiség egy darabka romantikának jutott birtokában oly korban s esetleg oly helyen, amikor és ahol a sokat emlegetett »uj romantika« önámitás és áligazság. Hortense királyné Írásai hamisítatlan termékei a száz év előtti romantikus kornak, aminthogy az ő személyének is egyetlen varázsát az a miliő adja meg. Beauharnais Alekxandre tábornoknak és Josephinenek, Nagy Napokon későbbi feleségének leánya volt, mindkét részről oly családból — Beauharnais és Tascher de la Pagarie — amely a lélekben és a valóságban egyaránt a régi royalista, feudális nemesség legelőkelőbbhez tartozott. Atyja, aki Martinique-szigetén teljesített szolgálatott, fiatalon halt meg a guillotine alatt, négy nappal Robespierre bukása előtt. I'Iortense úgy adja elő ezt az eseményt, mely nem mindenben fedi a valóságot. Szerinte anyja, Josephine is ugyanarra a napra volt kiszemelve s csupán ájultságának köszönhette, hogy nem vitték férjével te£y kocsin a vesztőhélíri'e. Ez az állítás azonban nem fedi a valóságot, bármily szentimentálisán színezi is ki azt Hortense, aki ekkor csupán tizenegyéves volt. Josephinenek egyáltalában nem is szerepelt a peres a forradalmi törvényszék előtt, Fouquier-Tinville nem is vádolta öt. A valóság az, hogy Josephine. aki alig tizenötéves korában ment férjhez és két gyermek anyja volt, valóban odaadó feleség is volt. Ez utób*bi tulajdonságát misem bizonyítja jobban, minthogy kierőszakolta azt, hogy férje fogságát egy kastélyban megoszthassa. Jóllehet azonban abszolút royalista érzelmei közismertek voltak, mégsem vonták vád alá. Hortense undora a forradalmi jelenségekkel szemben már gyermekkorában jelentkezett és később se nagyon óhajtotta ezt megérteni, jóllehet életének legnagyobb része a forradalomra — hisz a Napóleoné egyenes folytatás volt — esett. Saját szerepét ‘sem értette meg soha s ami a politikai történetirás szempontjából egyetlen fontos tény az egész feljegyzés gyiiite. ményben, az, bogy Napoleon alatt, mint annak kedvence is — úgy látszik — szivbeli royalista tudott maradni, épnen úgy, mint anyja. Szülei fogsága alatt Hortense a személyzettel volt kény teleti együtt étkezni, amely borzasztó csapást idős korában sem tudta elfelejteni. Meghatóan Írja le atyjával való utoisó találkozását. Egy parkon át vezették hozzá titokban, de a gyermek szüleinek láttára nem tudta magát fékezni és kitörő öröme lett annak oka, hogy az őr nemcsak elválasztotta szüleitől, hanem siettette is atyja perének lehonyelitását. Azt sem tudta Hortense elfelejteni, hogy tanítói állandó lelkesedéssel beszéltek Robcspierre-'röl. Az örökké gyermekies Hortense, mint kortárs, nem látta azt, amit a modern történetirás száz évvel később bebizonyított, hogy Napoleon egyenes folytatója volt Robespierre-nek, akiről mindig a legnagyobb elismeréssel nyilatkozott s akit mesterének tekintett, aminthogy a modern centralizált Fianciaország alapjait mégis csak ez a »tyrannus« vetette meg. Napoleon jó! látta azt, hogy Hortense gyerek s épen azért szerette, de nem vitatkozott vele, hanem — mint mostoha gyermekét — egyszerűen »ma petit chouan«-nek nevezte naiv royalista érzelmei miatt. Nézzük azonban, hogyan ismerkedett meg Napóleon Josephinenel? Hortense úgy adja elő ezt a Napóleonra nézve valóban nagy eseményt, amelyből annak, fontossága nem tűnik ki eléggé, de azért önmagában véve is elég érdekes, főleg, ha azt összevetjük egy másik kitűnő megfigyeléssel. Napóleon jóformán gyerek tábornok volt 1796-ban, amikor a direktórium elnöke, Barras, egy alkalommal hivatalos dinert adott, amelyen ő az erős akarnok is jelen volt, de még mint teljesen ismeretien forradalmi tábornok. Beauharnais tábornok özvegyét Tallien és neje viszik magukkal a dinerre, ahol Napoleon nem közvetlenül Josephine, hanem Hortense kisasszony mellé kerül, azonban figyelmét nem a leány, hanem a pompázó Josephine köti le. Hortense észre is veszi, hogy Napoleon nem tudja anyjáról levenni szemeit és állandóan vele akar foglalkozni, amenynyire a diner túlságos komolysága azt megengedi. Vacsora után természetesen az empire, kor etikettje szerint vége a mókának és Napóleon mehetett a dolga után, amíg más alkalom nem kínálkozott számára. Ez hamarosan be is következett. A direktórium t. i. elrendelte a fegyverek beszolgáltatását a polgárság részéről, de Josephine fia, a későbbi Eugéne herceg nem tudott megválni atyja kardjától és kihallgatásra jelentkezett Bonaparte tábornoknál, aki aiá Párisnak egy körzete tartozott. Hortense nóies fantáziával színezi ki ezt az ügyet, mondván, hogy a lefoglalt kard véletlenül épen Napoleon Íróasztalán volt, amikor a Beauharnais gyerek kihallgatásra jelentkezett. A valóság az; hogy a kardot tényleg magával--vitt« Fugáié és elődeire hivatkozva, kérte annak meghagyását, amely koncesszióba Napoleon ránézve ugyancsak fontos stratégiai okokból örömest belement. Ha a bibliai szövegkritika alaposságával vizsgálnánk az itt előadottakat és főleg a Hortensetől elő nem adottakat, akkor aligha nem az tűnnék ki az egészből, hogy a gyereket a mama biztatta eme hősies fellépésre. Itt van azután a helye, hogy való fényt vessünk Napoleon és Josephine kölcsönös szimpátiájára. Ha emlékezetein nem csal, épen tizenöt évvel ezelőtt került a kezembe egy kiválj folyóirat, melynek cime: »Zeitschrift für Sexualprychologiet« szerkesztője pedig Magnus Hirschfeld orvosíanár volt, akit két évvel ezelőtt a német fajvédők botütésekkel megöltek. Ettől a kitűnő és nem freudista pszichiátertől olvastam ott egy értekezést Napóleon vonzalmáról s alighanem annak megállapításai fedik legjobban az igazságot. Az eset egészen egyszerű. Adva van egy ugyancsak fejlődésképes, fiatal, energikus, zömök, kistermetű tábornok, aki életében először van társaságban, ahol fejlődési lehetőség kínálkozik. A fiatalember rendkívüli komolysága mellett is szeretne már egyszer igazi társaságba, hölgytársaságba kerülni. Ott van Josephine, a nagynevű család tagja, tábornok 31 éves özvegye, élete virágában. Meg kell nézni —’ mondja Hirschfeld tanár — Josephine képét a Louvregan: fejedelmi termet, ugyancsak dús kebel-rendszerrel, szép és valóban érdekes arckifejezéssel s meg kell nézni Napóleont, aki a feljegyzések szerint is alig ért a válláig Josephinenek. Nem a schopenhaueri ellentét-e ez? Napóleonnak, aki ilyen nő közelségéig soha életében még nem jutott el, minden emberi vágya teljesedésbe ment, ha azt magáénak nevezheti. Ez a megállapítás egészen plauzubilis s ha a politikai emelkedés lehetőségét is hozzávesszük, akkor semmi kétség annak valódiságában. Az is egészen kétségtelen, hogy Napóleonnak, a kistermetű zömök férfinak tetszettek a nagy nők. Hogy ez mennyire igaz, azt második házasságának körülményei is bizonyítják. Itt is természetesen legelsősorban politikai szempont játszott közre, mint az a történelemből ismeretes, emellett azonban Hortense királyné jóvoltából egyéb szempont érvényesülését is megtudjuk. Napóleonnak utód kellett, törvényes utódot- akart hátrahagyni s ezt legtöbb politikai aktusnak tekintette. Joliénál a házasságkötés tervét Schönbrunnban időzésekor állapították meg, a neki szánt főhercegnőt sohasem látta. Mikor azután visszatért Párisba és a válás megtörtént, szárnysegédével reíeráltatott magának Mária Lujza főhercegnőtől. Ezt az igen érdekes és jellemző referálást Hortense szószerinti szövegében örökíti meg s az mindenben igazolja a pszichiáter nagyon találó megállapiiását, hogy Napóleonnak telt, buja, nagynők tetszettek. A párbeszéd Talleyrand külügyminiszter — aki mindenütt ott volt természetesen — jelenlétében tolyt le s ő mondta el Hortensenak a következőképen: Napoleon: Beszéljen nyíltan, hogyan találta a főhercegnőt? Szárnysegéd: Nagyon jó, Sire. Napoleon: Nagyon jó. ez nem mond semmit. Milyen a faille? Szárnysegéd: Sire, olyasmiféle ... (vonakodás után), mint a hollandi királynéé. (Hortense szintén magastermetü, molett nő volt, bár korántsem olyan mértékben, mint Josephiie, akinek azonban szépségét nem örökölt-..) Napoleon: Ah, nagyon jó. Milyen a haja színe? Szárnysegéd: Szőke, majdnem olyan, mint a hollandi királynéé. Napoleon: Helyes — és teint -je"5 Szárnysegéd: Nagyan fehér, fiiss szifiii. ' "©»«!• ‘Napoleon «’bocsátja a szá’ nysegédet, de a ravasz Talleyrand meg azt is megjegyezte, hogy mit morgett félig magában Napoleon. — Látom, hogy harapófogóval sem lehet többet kihúznom és hogy nagyon csúf lehet, mert senki sem meri ráfogni, hogy »jolie.c! Az egészben azonban az érdekes, ami a termetre vonatkozik, mert ebben nyilatkozik meg Napoleon, mint férfi. IJ.gy a termet mellett a nők egyéb tulajdonságait is tudta értékelni, azt bizonyltja, hogy a kedvességet is szívesen látta volna a főhercegnőnél. Végre is még fennállott viszonya a szép Walewska grófnővel, akit Schönbrunnba is magával vitt, s akitől fia, a második császárság későbbi külügyminisztere született. Ettől és más kisebb kilengésétől eltekintve, Napoleon mégis egészen mintaszerű és feltétlenül jószivü, gondos férj volt. Josephinet még az elválás után is szerette s ennek mindenképen jelét is adta. A tőle való elbucsuzást államaktus keretében bonyolította le, mely alkalommal nyilvánosan megölelte és kezet csókolt neki. Hortense a válás értelmi szerzőjének Fouchét tartja, de kétségtelen, hogy Talleyrand is ludas volt ebben is, mint valamennyi intrikában. Egyébként Hortense állítása már azért sem fedi teljesen a valóságot, mert Napoleon épen nem az az ember volt. aki parancsolgatni hagyott volna magának, amit pedig Fouchet hangoztatott, hogy t. i. a szenátus és Franciaország óhaja a vájjls, vagyis az utódra számítható ujranősülés, azt Napoleon is elismerte. Rendkívüli finomságra vall úgy Josephine, mint Hortense részéröl az uj császárnéval szemben való viselkedésük. Az esküvőkor Josephine Navarrába utazott, Hortense azonban to-vábbra is az udvarban maradt, mint Megérkeztek a FIAT autók! A legújabb 503-as csukáit Coupé, az 503-as Torpedo és az 509-cs Torpedo commerciale. Keresse fel ga-ázsunka'. Á ninm nhi lirt Fiaif°céPviíelet> Suboiica, Ileislei-fürdő mellett’ JrLUlOTTlO OlllCl fjagy jixetési kedvezmények! Redukált árak! Hollandi királyné. Az esküvő előtt Napóleon több soiréen vett részt s ezen humorosan elbeszélgetett Hortense-val, akit arra kért, hogy tanítsa meg valamilyen valcerre. »Minden kornak meg kell adni a magáét: nagyon öreg vagyok már« — mondta. Napóleon, hozzátéve még a következő őszinte szavakat: »Különben, azt hiszem, nem a tánc az, amivel nekem brillíroznom kell.« A házasság után Napóleon kétség kívül boldog volt, kivált, amikor a szabályszerű időpontban apának kezdte magát érezni. Egy alkalommal, nem valami tapintatosan, nejére mutatva, Hortensenek Ígéretet tesz, hogy ha az újszülött leány lesz, akkor az ő fiával fogja azonnal eljegyeztetni. Napóleon öröme a »római király« megszületésekor mindenkire kiterjed. Maga Josephine is meglátogatja egy alkalommal az újszülöttet, nem sejtvén annak tragikus sorsát. Sajnos, a szűk tér nem engedi, hogy mindama feljegyzéseket részleteiben ismertessük, amelyeket Hortense királyné megörökített, azonban a szerzőre vonatkozólag is kötelességünk valamit elmondani. . Hortense Napoleon öccsének, Loisnek, a későbbi hollandi királynak lett felesége. A házasság azonban egyetlen pillanatig sem volt boldog. Hortense sohasem szerette Loist, aki pontos, mogorva és gyanakvó ember volt, minden olyan vonás nélkül, ami egy társaságbeli nő tetszését meg tudta volna nyerni. Hortense nem csinál túlságos titkot abból, hogy férje már vőlegény korában is antipatikus volt neki. Úgy tűnik fel, .mintha a memoárokat később csak azért irta volna, hogy igazolja férje iránti ellenszenvét. Annyi bizonyos, ha valami rektifikálásra tényleg szükség volt, főleg Napoleon bukása után. Nyílt titok volt ugyanis már abban az időben, épen úgy, mint III. Napolen írónrajutásakor, hogy ež tifóbbi nem a hollandi király fia. Itt tehát különös tapintattal, anélkül tehát, bogy a lappangó vádat néven nevezné, valami mentséget kellett felhozni a »rágalmak« ellen. Hortense. ezt túlságosan óvatosan teszi, mert sálát életjxtadjanak és három gyermekei — köztük harmadik volt a későbbi HL Napoleon — születésének elmondása közben mindenütt beszámol ismeretségeiről s az ezek iránt érzett szimpátiájáról és’ anílpátiájáról. Ha ismételten a biblia kritika szövegkutató j módszereihez folyamodnánk, akkor ezt az észrevételt lehetne tenni önkéntele-1 nül is: Mit keres az a bizonyos De Flahaut de la Billarderie nevű fiatal tábornok állandaón Hortensenál s miért vannak az ő gyakori látogatásai, viszonzott gyengéd érzelmei leirva mindig olyankor, amikor a következő fejezetben egy újabb gyerek születik? Akár hova is megy Hágától a Pyreneusokig Hortense, ez a Flahaut lovag mindig felfelbukkan. ö az, akinek a világon mindent szabad tennie, jóllehet Napoleon kitiltja Parisból: ö az, akinek a nők mindent elnéznek és megbocsátanak, nemcsypán azért, mert kitűnő modorú, kedves és jó táncos, hanem határozottan »szép fiú«; ő az, akinek még azt is elnézik a hollandi és nápolyi királynék, hogy mindén szép udvarhölggyel csintalankodik. Fiahaut két évvel volt fiatalabb Hortensenál és vadászzászlóaljat parancsnokolt, résztvett az összes napóleoni hadjáratokban, legalább is ott volt mindenütt,' Madridtól Varsóig. Jóllehet jó családból való volt, születése körül mégis köztudomásúvá vált, amit sohase próbáltak cáfolni, hogy Taileyrandnak volt a fia. Ez a körülmény, ami mindent megmagyaráz és érthetővé tesz. Az ilyen embernek aztán valóban mindent szabad. Flahaut alaposan élt is ezzel a jogával és Hortense második és harmadik gyereke valószínűleg atyjukat tisztelhették benne. íme ez Flahaut, aki csekély 86 évet élt és mint tisztelettől körülövezett szenátor 1870-ben halt meg, véletlenül három évezreddel hamarabb születik, akkor egészen bizonyosan valamelyik kiváló pátriarchát tisztelhetünk kitűnő személyében. Dicső élete örök tanúbizonysága annak, hogy a jól megválasztott és jól sikerült kalandok nem tesznek kárt az ember egészségében és kevésbé rövidítik meg az ember életét, mint a bánat, amely idő előtt sírba vitte Napóleont, meg Josephinet, meg Hortenseot is, akinek ezeket a_fenti kuriózumokat, köszönhetjük,
