Bácsmegyei Napló, 1927. október (28. évfolyam, 273-303. szám)
1927-10-09 / 281. szám
20. oldal BÄCSMEGYEI NAPLÓ 1927. október 9 Magyar kivándorlókkal Délamerika íelé m. „Jugoszláv-magyarok“, „csehszlovák-magyarok“, „román-magyarok“ és „magyar-magyarok“ egy kalap alatt — A Bácsmeggei Napló kiküldött munkatársától — Buenos Ayres, 1297. szeptember A bécs—drezda—hamburgi gyorsvonat mozdonytitánja eszeveszetten fúrja bele magát az éjszakába, a »Waggon Resturant«-ban ebédre gyülekeznek a jóltáplált első-másodosztályuak, a »Waggon Lits«-ben pedig most bontják meg a párnakényelem és paplanpázsit luxus-fülkéit, a kényelemhez szokott utasok számára. A vonat végére akasztott nyurga harmadosztályú kocsiban a boldogtalanság lohol az előtte vihánooló Pullmann-kocsik kényelmébe bugyolált boldogok és megelégedettek után. Ez a saroglyára akasztott nyomorúság: a délamerikai kivándorlók transzportja. őket nem invitálja ebédre az étkező kocsi pincére, a fekvőhelyükről nem gonodoskodnak a libériás hálókocsi-ellenőrök, — nekik fejedelmi lakoma a tarisznyából előkotort fekete kenyér is, a Bécsben vásárolt ló-szalámival és jó, ha az apróságoknak sikerül vackot teremteni a padülések sarkaiban az áporodoftszagii kacabájokból. A fonnyadtképü szomorú .asszonyok szemeiben a bizonytalanságtól való félelem és a kicsinyeikért való aggodalom virraszt szüntelen, az emberek letompltott hangon hányják-vetik a sorsot és hirtelen megakad a szó, ha a kupé sarkaiban felsír valahol egy gyerek. — Bizonyosan rosszat álmodott, — találgatják az okosabbak — és leveregetik a hamut a szortyogós makrapipákról. A délamerikai kivándorlók bécsi nagy káderében megint felszaporodott a jugoszláviai magyarok tránszportja. Itt csatlakoztak a csehszlovákiaiak, a romániaiak, ausztriaiak és a magyarországiak is. Utóbbiak bár kevesen: de magyarok. Nagyon magyarok, mert debreceniek. A romániaiak valamivel többen, de azok is magyarok. Leginkább: földjükről elűzött lugoskörnyéki telepesek, akik fölött már három év óta disputái a szószaporitó Népszövetség s mig a mangalicamódra hizó lomha akták tanulmányozás, illetékesség, véleményezés, javaslattétel, felülvizsgálat és besózás végett cammognak a Népszövetség alosztályain, bizottságain, referenseken és egyéb útvesztőkön keresztül az elévülés felé, az »érdekelt telek* egymás után Indulnak neki Délamerikának, hogy szétgázolt rendes kis életüket valahogyan újra ösSze' eszkábálhassák ott A csehszlovákiaiak is túlnyomó részben magyarok. Gömörmegyei földmunkások, pozsonymegyei zsellérek, nyitramegyei törpebirtokosok — és zólyommegyei tótok. Gyetvánok, ahogyan megkülönböztetik magukat Hlinka többi hiveitől. De ezek is leginkább magyarul beszélnek, már csak a többi kedvéért is, ha törik Is a magyar szót. Hogy teljes legyen a volt monarchia szintézise, vannak itt most már osztrák-magyarok is, Burgenland ból. A legtragikusabb uj körképet rajzolhatná meg néhai való jó Feszty Árpád ebben a vasúti kocsiban a »Magyarok kimenetele* cimen és bátran odatehetné a jellegzetes városligeti bódé homlokozatára az uj reklámtáblát: »/rí látható a magyarok bejövetele fehér lovon — és a magyarok kimentele »gyorsvonaton!* Jugoszláv-magyarok, csehszlovák-magyarok, román magyarok, osztrák-magyarok és magyar-magyarok, igy találnak megint egymásra. Nincs itt személyválogatás, nem lebet ebből tőkét kovácsolni egyik utódállam kissebbségi politikája ellen sem, hiszen a magyarországi magyarok is itt vannak most már és ahogyan elhanzik a panasz a nógv .világtáj felöl összesodort négyféle magyarok ajakáról, Borcsik Pál debreceni törpebirtokos, hat élő gyermek apja, a kálvinista magyarok himes-szavu értelmességével teszi le a garast az éccakai tereferébe: — Higgyik el kigyelmetek, hogy nálunk, odahaza se’ különb a födi nép sora. Rettentő adóval húzzák a szeginysiget és nincs irgalom, sem kegyelem mert a töméntelen sok menekült hivatalnok meg csöndérnépsig előtt nem igen állhat mög az embör. A hozzánk szoktatott, magunk közzül valósi vezetőembereket igen csak elhajtották nyugdíjba mög könyértelensigbe, osztán az újak meg, akik jöttének, kurtánfurcsán bánnak a födi néppel... Igaz lelkemre mondom, hogy nálunk is nagy a nyomorúság! Ami kis pizt összekapirgatott az asszonyom mig in a frontot jáütam, háromszor is lebilyegeztik, mi sem maradt belülié. Akkor aztán ránk húzták a vagyonváltságot is, meg százféle adót is, hat gyerekemnek mindennap több kenyér kellett, senki sem kérdezte, hogy mi bői adok nékiekl... Nem hogy gyarapithattam volna a kis földecskimet, de még eladogatni kellett, oszt munka meg nincs, messzi határba is hijjába kajtat az embör, mindenfeli csak a tömintelen munkanélküli ember jajgat... Rá köllött adni magamat a vándor lásra. Maguk is tudhatik, hogy mikor mán egy embör deresedő fejjel, hat apró gyerekkel mög az asszony nyal elindul egy ilyen szörnyüsiges útra, nem a jóllakottság hajtja, hanem a nyomorúság!... Osztán nagy istentelensig ám a mi urainktól, hogy még csak az úti pakszust sem adják meg a mieinknek. Magyarországban nem adnak kivándorlási levelet senki emberfiának Délamerikába, mert azt mondják, hogy ott elpusztul minden magyar... De arrul nem beszélnek, hogy otthon is csak elpusztulunk, mert senki se ád kenyeret nekünk... Igen csak úgy vélekszöm, mert ha lőhetne, mind otthagyná az országot és akkor hunnan lenne az ócsó napszámos a nagy gazdáknak, meg a gróf uraknak?... — Látják kigyelmetek, minden nyomorúság tetejibe nekem még szöknöm is köllött hazulról! Nem adták ki az utilevelemöt, pediglen a jedző urnák is szolgálattyára vótam minden kőccsiggel. Kitszer is viszszahajintották az Írást a megyirül, hogy mijirt akarok én külfődre menni az családommal együtt is vigleg is csak Bicsig szóló levelet adtak ki, de mán a katonasor alá való fiamnak még oda sem adták. Úgy köllött titokban eladogatni mindönt. még a szomszidoknak sem szólhattunk semmi felöl, csak iccakának ivadján húzódtunk ki hazuru, mintha csak lopni mennink... Úgy irtünk fel Bicsig, ahon már vártak bennünket a k^mámék is Vámospircsrül, meg a sógoromik Hajdunánásrul, mert hogy ük is velünk gyünnek Brazilija országba... Dicsben osztán a társaság igazította el az Írásainkat és mostan igy visznek bennünket állami kőccslgen, — úgy mondik, hogy kávétermelishön... Tudja a jó isten, hogy mire megyünk oda, de a’ mán bizonyos, hogy odahaza sem volt maradhatásunk a nyomorúság miatt! *•—. így beszél Borcsik Pál, 40 esztendős debreceni magyar, aki Bocskay szabad hajdúinak drágálatos fekete földjéről, a nagy Hortobágy végtelen síkjáról szakadt el a többi magyarok közé, akik mind elkese reghetnék Adyval, hogy: »elűzött a földem* — mert mennek végtelen sorokban, szakadatlan, az uj haza felé, ahol szájhősködő frázisok nélkül is, egytestegyvérbe gyúródik össze négy világtáj négyféle ma gyarja Hajduország törzsökös magyar-magyarjá vaH.. Mert: »igáz az átok, mit már sokan sejtünk, 6h mind igaz: mióta-a Duna zúgva kivágott, boldog népet-itt sohse látott.« »A Duna-táj bus villámháritó. Fél-emberek, fél-nemzetecskék Számára készült szégyen-kaloda. Ahol a szárnyakat lenyesték S ahol halottasak az esték.« (Ady.) A reggel már német földön virrad a gyorsvonat utasaira. Drezda. Átszállás a hamburgi gyorsvonatba. Kapkodás, cipekedés, elfojtott káromkodások — végtére is együtt van a transzport megint, a hajós társaság által fenntartott külön kocsiban, ami a Hamburg felé induló gyorsvonatra van akasztva. A bagázsiák keserves elrendezgetése után még van annyi idő az indulásig, hogy a vagon ablakai alá gördülő kétkerekű kávémérésből fejenként 5 pfennigért megreggelizhetnek a gyerekek és az asszonynépek. Kivándorlóknak való jó konzervoldat. Hig és olcsó. De meleg!... Aztán már lohol is a vasparipa tovább, az utolsó európai stáció felé, ahol fekete hajók feneketlen gyomra várja. Az űzött, hajszolt embersereget, hogy mint óriási cethal nyelje el az uj szerencsétlen Jónásokat és átúszván velük a félelmetes tengert, kiokádja őket az »uj horizónok elébe, ahol minden percben uj és félelmetes az Élet...« Remekbe munkált óriási földtáblák asztalsimára boronáit síkjai, gőzekével és traktorral uraskodó porosz parasztok, kinos tisztaságban kényeskedő majorok, szélmotoros kutak, fekete-tarka tebéncsordák, karámokba szorított csikóménesek, évszázados parkokban gőgösködő főúri kastélyok és füstokádó gyárvároskák szaladnak el a gyorsvonat ablakai alatt. A porosz junkerek birodalma, amiből a magyar kivándorlók csak a nagyszerűen megmunkált földeket értik és érzik földimádó pogány fanatizmussal és el-elmondogatják egymásnak, százszor is: »Hajuramisten, de finom jó fődek ezek!... Minő szép vetések!... De jó vóna itt dógozni!...« A termésre turkált földek szerelmesei ezek mind és a termelő munka kárhozottjai, akiknek nincs más hitük ezen a szédült, összeroppanni készülő, kuvasz világon, mint a föld és nincs más kívánságuk, mint dolgozni, földet túrni és a biztos kis kenyéren békességben élni. ...Szegény elátkozottak, nekik még ez sem adatott meg a hazában, ahol születtek és amit a magukénak akartak vallani mindétiglen.’.. Délután két órakor berobog a gyorsvonat a hamburgi főpályaudvar rettentő üvegcsarnokába, ahol valósággal elveszni érzi magát a parányi ember a szé- 1 dületes magasságban.boltozódá üvegfalak.és a jókiáltásnyi messzeségre széttolt oszlopsorok alatt. El is vesznének a mi embereink is az egymás hegyen-hátán tolongó népek száznyelvü bábeli zavarában, ami sokszorosan, süketitő zúgásban verődik vissza az eget kirekesztő üvegboltozatról, ha a hajóstársaság xszemfüles emberei ki nem picéznék őket az embersürüből és kézről-kézre adva le nem vezényelnék őket az üvegcsarnok alatt szétterpeszkedő földalatti pályaudvarra, ahonnan a kikötői vonatok indulnak. Minden tiz perc-^ ben indul egy vicinális vonat a »Veddel« nevű kikötői városrészbe, ahol a »Hapag« és a »//. S. D. G.« hajóstársaságok berendezték a kivándorlók kaszárnyáját. Baraktáborhoz hasonló, köröskörül zárt telep ez, ahol a hajó indulásáig minden kivándorló szállást és kosztot kap, orvosi viziteken, rendőri ellénőrzéseken, fertőtlenitési eljárásokon megy keresztül, európai föld-, ről megírja az utolsó üdvözleteket otthon hagyott övéinek, ismerőseinek, izelitőt kap a kivándorló hajók élelmezéséből, a lakófödélzetek »nyugalmi és kényelmi berendezéseiből« ■— és hozzászoktatják ahhoz, hogy ö csak egy pasasér, egy szám: Bett No. 39. vagy 1540, aki korlátolt önrendelkezési joggal bir. Szigorúan meg van szabva, hogy hol járkálhat, hol étkezhet, hol teheti le a fejét és hol bánhatja meg összes európai bűneit, ha gyónni, vagy imádkozni akar. A barakktábor uccai frontjára — a kirakatba — épített diszes társalgók, felvételi irodák, étkezőtermek, orvosi rendelők és egyéb hivatalos helyiségek árkádos homlokzatán »Überseeheini« felírás arany-; betűi ékeskednek. »Tengerentúli otthon.* Az elnevezés egy kicsit furcsán hat, mert ez az »otthon« még nagyon innen van a tengeren, ha a partjára építették is, nem is szólva az otthon fogalmát megcsufoló poroszos kaszárnya rendjéről, ami a tengeren túlra készülődő emberek életrendjébe igen mélyen nyúl bele. Az imponálóra kipofázott uccai front zárt vonala mögött, az uccáról láthatatlanul, glédába sorakoznak a német rendszerű, favázas, Rabitz-falas barakkok,' amelyekbe a kivándorlókat a hajó indulásáig béka-! szárnyázzák. A német alaposság uccajelző táblákkal is ellátta a barákk-sörökat elválasztó térközökét. A nemzetekről, országokról és német államférfiakról elnevezett uccák között megtalálhatjuk az »Ungarn- Gasse«-1 iS, a Hindenburg-Gasse és a Wiener-Gasse kereszteződésénél. Az Ungarn Gasséban is pontosan ] tiz hosszú barakk van, mint a többiben, jobbról is öt,| balról is öt, de megérkezésünk idejében már mind a tiz »besetzt.« *.■ .. a» - ■ De be kell ismernünk, hogy a társaság a ham-; burgi főpályaudvartól kezdve mindenről gondoskodik.! ök váltanak jegyet az Überseeheim veddeli állomásig,] ők kezelik a podgyászokat, ők segítik fel az asszo-j nyokat és gyerekeket a kupékba, ők rakják fel a csomagokat a podgyászkocsira — és terített asztallal! várják a friss utasokat az Überseeheimben. De viszont, attól a pillanattól kezdve, hogy az ember átlé-j pi az Überseeheim nagy halijának ajtaját, minden utasnak le kell mondania az önrendelkezési jogáról. Mielőtt a terített asztalhoz tessékelnék az emberfiát,! legelőbb is elszedik az összes személyi okmányait a hajójegyével együtt és lezárják azokat egy boríték-] ba, amire ráirják az utas nevét és ágyszámát. Ezt a lezárt borítékot csak az óceán túlsó partján, a hajóról való kiszállás előtt látja viszont a kuncsaft. Aztán elszedik a nehezebb podgyászait is, csak az ut-; ravaló kézi podgyászt hagyják nála. Minden podgyászdarabra cimcédulát akasztanak, ugyancsak az utas nevével és ágyszámával — és ezek, ugyancsak a tengerentúli viszontlátásig, bekerülnek az Überseeheim magazinjába, ahonnan hamarosan kiszállít-j ják a »szabad kikötő«-ben készülődő óceánjáróhoz és beraktározzák a hajófenékbe. Az Írások és csomagok átvétele után a II. osztályú utasokat átkalauzol-! ják az Übereeheim hoteljébe, ahol nagyon tiszta és kényelmes garzon és családi szobák várják az utast.1 A harmadik osztályú utasokat pedig nemek szerint! külön választják, — családapák elszakadnak a családanyáktól, — a 10 éven aluli fiúgyermekeket is meghagyván az asszonyi népek között és az igy, ne-! mek szerint, szétválasztott emebrtömeget beterelik a barakkok közös hálószobáiba, ahol a pokróccal leta-; kart, lószőrpárnás vaságy az egyetlen bútordarab,! amit ki-ki a magáénak vallhat arra az időre, mig az Oberseeheimet lakja. A barakkok hálótermeihez kü-‘ lön mosdószobák tartoznak még. Itt kell lemosdaniaaz ut porát mindenkinek, mielőtt asztalhoz ültetik., De előbb még ellenőrzik is a testi tisztaságát. Ápolók — a nőknél, természetesen, ápolónők eszközük ezt, — veszik szemügyre minden élő lélek fejét és egyéb testrészeit s ha netalán tán élősködők is mutatkoznának az élő lényeken, könyörtelenül alkalmazzák a lekoppasztási műveletet, amit petroleumos fejmosás is követ. (Folyt. köyA p. z.
