Bácsmegyei Napló, 1927. szeptember (28. évfolyam, 243-272. szám)
1927-09-04 / 246. szám
BÁCSMEGYEI NAPLÓ 21. oldal 1927. szeptember 4 Hogy miért nem Írtam Neki? Vannak emberek, akik mikor megérkeznek elfoglalják a szobájukat, kicsomagolnak, rendet csinálnak és akkor leülnek írni — Neki. A barátjuknak vagy a barátnőjüknek Á levél akkor igy kezdődik: Szerencsé' sen megérkeztem. Aztán jön szép sorjában az utazás leírása. »Miután tőled elbúcsúztam« stb. Ezek a rendes és pontos emberek. Megbízható forrásból tudom, hogy ilyenek csakugyan vannak. Én sajnos nem tartozom közéjük. En ugyan már a vonaton kezdem gyűjteni azokat az érdekes impressziókat és mulatságos megfigyeléseket, amiket amint 'megérkezek levélbe fogok rendezni, de mikor aztán »szerencsésen megérkeztem«, akkor mégis másképpen történik minden. Pedig első éjjel miközben álmatlanul forgok a szokatlan ágyban, három levelet is fogalmazók Hozzá. Eszembe jut a sok mulatságos epizód, amin ő nagyokat fog nevetni. Érzem, hogy a levél érdekes lesz, talán még szellemes is. Esetleg intelligens vagy pláné filozofikusan mély. Alig várom, hogy kezemben legyen a toll és gondolataimat közöljem a mégértő baráttal (vagy barátnővel). Hanem aztán reggel mégis úgy gondolom, hogy nincs sok értelme annak, hogy már első nap Írjak, ö maga lenne legjobban meglepve. Első nap? Nem. Igazán túlzottság volna. Hiszen a többieknek is kell majd Írni. Öröm elgondolni, milyen kellemes vidám leveleket fogok én írni innen. És igy elmúlik két hét. Közben az ut élményei elhalványodnak, aktualitásukat vesztették. Uj élmények nem igen vannak, mert most már megint rendszeres és egyenletes életet élek, elhelyezkedtem, vannak ismerőseim, akikkel azonnal közlöm azt a néhány gondolatot ami itt-ott mégis felmerült bennem. Várok, hátha történik valami érdekes Várok egy hétig. Egy hét múlva valami furcsa szégyenkezés tart vissza az írástól. Nem. Most már nem lehet. Most már csak azt lehet hazudni, hogy elveszett a levelem. És talán ő irni fog, és akkor majd azonnal felelek. Tulajdonképpen mért ne Írhatna ő? Ha úgy szeretne, ahogy én szeretem, már nyugtalankodnia kellene, hogy mi van velem. Elmúlik ismét egy hét. Nem ir. Nem is törődik velem! Nem fontos neki! Megint elmúlik egy hét. Tehát nem szeret. Vagy, ejnye! Talán azt hiszi szegény, hogy meghaltam és megsértődött, hogy nem is szóltam! Mégis Csak én fogok irni! Hogy fog örülni a drága, ha megtudja, hogy élek! De még nem. Ez a levél meleg lesz és közvetlen. Ennek még érni kell. Várjunk. Várok. Az idő múlik Gondolok rá, de valami ködös, elmosódott módon. Milyen jo érzés tudni, hogy otthon van egy barátom (vagy barátnőm), akit szeretek, és aki szeret. Képzeletben irok neki, hosszú leveleket, de csakugyan leírhatnám és elküld hetném, erre már nem is gondolok. A levél gondolata már nem vonz, elvesztette parancsoló intenzitását. Emlékül pedig ne írjon az embér. Ü (a barátom, illetve barátnőm) nem Is akarna egy ilyen levelet, amit csak a kötelesség diktál. Nem. Újabb két hét. Nemsokára lesz a születésnapja. Most már azt megvárom. Akkor minden bevezetés bocsánatkérés nélkül irháik egy friss és közvetlen levelet. amiből megtudja, mennyit gondolok rá é^ nogy szeretem. Ma van a születésnapja. Tulajdonképpen tegnapelőtt kellett, volna irni, hogy mára megkapja. Most már nincs sok értelme Egyszerre az jut eszembe, milyen érdekes volna, ha sohse látnánk egymást többé, hanem mindig csak leveleznénk. Az ember a személyes érintkezésben ugratja egymást, vitatkozik, soha olyan gyöngéd, mint levélben. Levélben kitudom fejezni, mennyire szeretem. Sohse fogom elfelejteni! Múlnak a napok. No de ma igazán irok Neki. Drága Öregem! —- Idáig élj ufók. Mi az? Nem megy tovább? Hogy vagy? Jaj de borzasztó. En jól vagyok. Hát ezt a levelet nem lehet elküldeni! Különben is, hiszen pár nap múlva hazautazom, nincs is már semmi értelme. És ha hazautazom és találkozunk és ö haragszik, hogy nem irtani és sohse sohse fogja megérteni, mennyit gondoltam rá és mennyire szeretem! Lucia nokaink zöme még mindig latinba, németbe ejtett magyarsággal beszél. Vikár Béla büszke arra, hogy gyorsíró korában sohase irta le ezt a szót: »dacára.« — Dacára annak, hogy képviselőink mondták. — Annak dacára. — Ki a legnyomdaiíészebb szónok? — Tisza István volt.-Ma Bethlen. — Apponyi? — Ö körmondatainak csúcsíves építményeit ékitgeti. — Mi a sebessége? •—180 szótag körül. A pátosz, a hömpölygő, regényes ékesszólás, mely szóképeket, figurákat sodor magával, mindig lassú. Ha valakit »elragad a hév«, ellentétben azzal, amit az emberek hisznek, lassabban beszél. — A legsebesebb szónokok? — Holló Lajos volt, Beniczky Sándor, Komjáthy Béla, Visy Imre. A leglassubb? — Rothenstein Mór. ö a gyorsírók öröme. 80 szótaggal beszél. Akármelyik negyedik gimnazista leírhatja közönséges Írással. — Hát a vörösök? — ök gyorsan beszéltek mindnyájan. A hideg elméletiség szaporán kattog. Kan Béla, akit szintén Írtam 280 Szótag. Mindig sietett. — Hová? (Itt hirtelen befejezzük beszélgetésünket. Barátom, anélkül, hogy én észrevettem s ö tudta volna, ösztönösen leírta szeszélyes teret er éntict, betüröl-betűre. A Stenogramm, mely mindössze tíz négyzetcentiméternyi helyet foglal el, a balkézelőjén található s kitűnően olvasható. Minthogy sietős a dolgom, megkérem adja ide. Csakhogy kézelője nein lecsatolható, össze van vatva az ingével. Erre félénk célzást teszek arra, hogy bocsássa rendelkezésemre legalább az ingét. A gyorsíró máris vetkőzik. Melyik lelkes gyorsíró nem adná oda az utolsó ingét a gyorsírás érdekében? Miután levetette, borítékba zárom az ingét, lepecsételem, elküldöm a nyomdába, hogy szedjék ki). Kosztolányi Dezső Chopin Kis vidéki város, tél és hó. Kint a szél süvít és bent a kályha mellett, az izzó parázs piros fényénél összehuzódnak az emberek. Csend. Senki sem szól. Fönt az emeleten megszólal a zongora. Lágy, vágyódó melódiák a szerelemről, a becsületes életről és a szép halálról. A kályha körül ülő emberekből mintha egyszerre csak szép lassan elindulna valami, a sorsuk és mintha kint a kis vidéki uccán megcsendesednék a Szél és olvadni kezdene a hó. Chopin. Valami, ami egy nagyon mély, nagyon termő talajból növekszik ki valahová, ahol sok levegő, sok frisseség és sok szép forma van, Chopin. És nemcsak kis vidéki városok téli emeletén, hanem metropolisok bérkaszárnyáiban, tágas villák zenetermeiben itthon és végig a vén Európán mindenütt, ahol fájdalmasan szándékoló és tépően szép megnyugvást kereső emberek, szerelmes lányok és szerelmes fiuk vannak, mindenütt Chopin. Vájjon tudják-e mindazok, akik az ő lágy melódiái mellett szépülnek, hogy ez a zene nemcsak szórakozás nékik, nekünk késői szórakozóknak, hanem ez éppen olyan igaz, épen olyan magános és tragédiás élet, mint a mienk? Vájjon tudják-e, hogy a remek nokturnók egy égve sóvárgó, ábrándos muzsikus sóhajai egy nyugtalan, szenvedélyes, különös nőhöz? Chopin üzenetváltásai George Sand-dal. Vájjon tudják-e ezt? Aki figyelni tud az eseményekre, amelyek az élet és a melódiák mögött játszódnak le, az igenis meglátja Chopin zenéjében az eseményeket. Önvallomások, nagy feltárások ezek a franciás-lengyel dalok, mindenütt tervek és reminiszcenciák menetelnek és a hires gyászinduló, valóságos nekrológ, amelyekből életfázisok képét lehet kiolvasni. Hetvennyolc esztendeje az idén, hogy meghalt ez az érdekes életű kóbor lengyel muzsikus, őszén égy tomboló forradalomnak, amilyenek mindig elszok- Föidesdy József ALAKOK Gyorsíró (Valami sötét középület folyosóién botorkáltam, mikor benyitottam egy villanyfényes terembe, hol a láthatóan viharos közgyűlés utolsót vonaglott. A szónoki dobogón egy kövér ur ágált, ki metsző gúnnyal ekkép vitatkozott: »Mi ennek a következménye, hölgyeim és uraim? Az, hogy vastagitunk egyre csak vastagitunk, a rogyásig, a meggebeáésig vastagitunk. Hát kénytelen vagyok egy vallomást tenni. En, ahogy itt állok, ahogy itt látnak, már 35 esztendeje nem vastagitok.« Döbbent csend fogadta ezeket a forradalmi szavakat. Farkasszemet néztek a vastagitók és vékonyítok s minden pillanatban úgy rémlett, hogy ölre mennek, foggal, körömmel. A vékonyítok hujjogni, kukorékolni kezdtek. Én a végletekig fölcsigdzott két párt között álltam, némán, sápadtan, vért szimatolva. Minthogy pedig a kérdésben egyáltalán nem voltam tájékozott, a vékonyítok maroknyi, de hősi csapatához csatlakoztam s velük együtt diadalra vittem a lobogót. Ez a nem közönséges élményem elevenült föl, mikor otthonában fölkerestem barátomat, a jeles gyorsírót. Epen egy adóintést irt alá, közönséges írással. Helyet mutatott, cigarettával kínált, felém tárva eziisttárcáját, melynek lapján vitatással bevésve és megaranyozva a nevét olvashattam. Ezt pompás ötletnek találtam, A zsebtolvaj, aki véletlenül nem tudja a vitatást, cigarettatárcáját holta napjáig lelkifurdalás nélkül használhatja. Régi emlékeivel kezdte): — Minden gyorsíró életében van egy regényes korszak. Ekkor a gyorsírás az élet központja és értelme. Éz az a tavasz ... — Amikor összehúzások rügyeznek és jelények fakadnak. — Úgy van. Az ember járkál, lelkében a betűk ábrándjával s minden ami körötte van, csak arra való, hogy leírja. Az eszköz cél lesz. Ez már szinte beteges is. — Dehogy. Csak ez az egészséges. Minden mesterség eszköz, de csak akkor ér valamit, mikor az egyetlen céllá válik. Hogy látom én a világot? Mondatokban. Hogy látja a mérnök? Tervrajzokban. Hogy látja a futóbajnok? T ávokban. — Markovits gyorsirásilag látta, leírva. Maga mesélte, hogyha Péterről beszéltek, föltétlenül egy nyakigláb hórihorgas alak jelent meg előtte, előre konyult fejjel. György pedig köpcös volt, pohos. Fabró Henrik, szegény megtanult minden nyelvet, csak azért, hogy a gyorsírásukat megismerje. — Te hogy vagy ezzel? — Mihelyt kezemben a jó négyes Koh-I-Noor, belefeledkezem az irás örömébe. A szöveg majdnem mellékes. — Ha például vita hevében valami becsületsértő gorombaságot ordítanék feléd, leírnád? — Le én. Meg is tettem. Az obstrukciós viharokban olyan éktelén macskazenét kavart az ellenzék, hogy egy szót se lehetett hallani a kormánypárti képviselők beszédéből. Mi gyorsírók, odaszögezve padunkhoz, irtuk amit lehetett, az ellenzéki közbeszólásokat. »Mit Írnak a gyorsírók? Disznóság, ök is meg vannak vesztegetve. Szégyeljék magukat, bécsi lakájok, bérencek.« — Mi jutott eszedbe ekkor? — Először az, hogy a 350 szótagos hangzivatart hibátlanul lekótáztam. Másokszor pedig az, hogy a latin gyorsírás megteremtője.g'ullius Tiro egy politikusnak volt a rabszolgája. Ciceróé. Ml is a politikusokat szolgáljuk. — Mondd, meddig vezetitek föl a családfátokat? — Könyves Kálmánig. Hiteles, történelmi adataink maradtak arról, hogy a nagyurak tanácskozását valami Íródeák lejegyezte, aki — természetesen — csak zárt ajtók mögül hallgatózhatott. Törvényes ősünk az első magyar önálló »szaporairás« megteremtője: Gáti István. Egyébként azt tudod, hogy mi tettük lehetővé a szabad sajtót. Amíg gyorsírók nem ültek a diétán, addig a követek beszélhettek, amit akartak, de mióta — a harmincas években — stenogramok készültek a beszédekről, a véleményszabadság bedöntötte a kapukat. A gyorsírás divatja évről-évre emelkedett. Az első pesti magyar gyorsíró versenyen maga Kossuth Lajos diktálta a versenyzőknek a szöveget. Ezek a stenogramök meg vannak, legközelebb kiállítjuk őket a megalakuló gyorsirási múzeumban. A hatvanas években a gyorsírásból általános társadalmi láz lett. Élt itt egy Faludy nevű ügyvéd, aki egy betű gyorsírást se tudott, de gyorsíró lapot alapított, lelkes cikkeket irt beié s gyorsiró-táncestélyeket rendezett. Ez az úgynevezett hősi kor. — Költőink közül kik ismerték a gyorsírást? — Arany, a Taylor-rendszert. — Ma kicsoda ir gyorsírással? — Shaw a drámáit. — Mi a gyorsasági rekord? — 400 szótag percenként. — Kik tartják? — Mi. Hasonlítsd össze a külföldi kimutatásokat a miénkkel. Nálunk a gyorsaság már nem kérdés. Nincs az a darálás, az a ketyegésszerü beszéd, melyet le ne kapnánk. A fül meg se tudja különböztetni a szókat, de a gyorsiró röpülő ironja lerögzíti. — Mi annak az oka, hogy ezen a téren mi vezetünk? — Ennek részint történelmi okai is vannak. A cloture szaporatempóra sürgette szónokainkat. Az egész világon itt beszélnek és Írnak leggyorsabban. «— Egy pörgő, háromfelvonásos vígjátékot is le tudnátok jegyezni a színházban? — Szóról-szóra a tizenhetedik században ezzel már éltek is az angolok. Shakespeare egyik kortársa, Thomas Heywood panaszkodik, hogy drámája szövegét elorozták a gyorsírók s csonkán, eltorzítva adták ki. Néhány szövegkritikus valószínűnek tartja, hogy Shakespeare ellen is elkövettek ilyen orvtámadást, ezért hibás néha drámáinak textusa. — Mit szólsz Grandjean találmányához, a gyorsirógéphez, mely már szótagökat kopog, percenként 200-at, Nem teszi ez majd fölöslegessé a gyorsírást? — Soha. Úgy, ahogy az automata sem pótolja a boltost/ — Miért nem lehet a gyorsírás általános? — Mert nem mindenkit lehet rá megtanítani. A gyorsírásnak állandóan lesznek analfabétái. Philológiai világszemlélet keli hozzá, valóságként kell érezni a szókat és kapcsolatait, akár egy Írónak, ezenkívül jó emlékezet keli, hibátlan beidegzés, ismerni kell a szónokot szőröstől-bőföstöL Vadidegen szónokot, aki egy idegen tárgykörről beszél — mondjuk p kohászatról, vagy vegyészeiről — nem igen lehet követni. Valószínűnek tartom ázónban, hogy amint a gyorsírás a közönséges Írásból fejlődött, idővel a közönséges irást is egyszerűsíteni fogják, a gyorsírás alapján Franciaországban történt is már ilyen kísérlet. — Mit mivelsz irás közben, ha van időd? — Gyomiálok, fésülöm a kócos mondatokat, irtom az ismétléseket. Széli Kálmán a beszédeiben legalább egy milliomszor mondta, hogy »bocsánatot kérek.« Az ilyen modorosságokat az ember csökkenti. Aztán a magyarosság. Re keli vallanunk,, hogy., parlamenti szó-
