Bácsmegyei Napló, 1927. szeptember (28. évfolyam, 243-272. szám)
1927-09-04 / 246. szám
20, oldal BÄCSMEliYEI NAFLÖ Becskereki krónika I. Politika Választások előtt állunk, az agitáció már az idegekre megy, gyűlések, konferenciák, miniszterek, agitátorok, Ígéretek és fenyegetések egymást váltják fel a tribünökön. A becskereki és általában a bánáti paraszt, amint nálunk mondják: a láló — vasárnap ráér, kiáll az ucca sarkára, vagy a templomtérre és a gyűléseket meg nem unná hallgatni, ha száz évig igy tartana is. Szóval a láló végig hallgatja valamennyi párt szónokait, de még annál is tovább megy, mert minden párt szónokának helyesel, mindegyikkel lelkesedik és mindegyiknek őszintén kiáltja: zsivió!« Sőt még kezel is minden párt kortesének arra, hogy az ő urnájába szavaz! Inén magyarázható, hogy egy kis községben, ahol háromszáz választó van, mind a tiz lista négyszáz-négyszáz biztos szavazatra számit. Egy ilyen láló, aki már nyolc párt jelöltjének adta kezét, hogy rászavaz, a minap Becskereken járt és itt találkozott egy ismerősével, aki megpróbált a lelkére beszélni: — Azt még megértem, hallod-e testvér, hogy minden párt gyűlésére elmész, még azt is megértem, hogy mindnek zsiviózol, de azt már igazán nem értem, hogyan adhatsz kezet becsületes ember létedre ennek is, annak is, meg amannak is. Hiszen mindegyikre csak nem szavazhatsz? — Hja, testvér — feleli erre mosolyogva a láló — nincsen abban semmi tisztességtelen. Mert hát az úgy van, hogy én mindegyiknek a jobb kezemet adom, de a balkezem az nincsen egy pártnak se lekötve. Már pedig én a balkezemmel szavazok, mivelhogy — mint azt te is tudod — én balkezes vagyok. így osztán megmarad a becsület is... II. , Közgazdaság Egy bec^ereki rövidárunagykereskedö egyik adosáióf, egy környékbeli kiskefébkedőtűb sehogy se tudott pénzt kapni. Az árut hatvan napi hitelre adta neki, de már egy esztendő is elmúlt és Blau ur, a kiskereskedő még egy párát sem törlesztett. Hiába mentek a felszólító levelek, hiába küldte hozzá a pénzbeszedőt, az utazót és a könyvelőt, Blau ur mindig csak azt válaszolta: — Nincs pénzem. Végre a nagykereskedő személyesen kereste fel Blau urat. — Nézze kérem, kedves Blau ur, az mégsem járja, hogy maga egyáltalán nem fizet. Törlesszen legalább egy részletet. Blau ur nyugodtan mutat a polcokra, a pultra és az állványokra: — Tessék nézni, kérem, itt van az egész áru, úgy, amint kaptam. Nem adtam el belőle semmit Hát hogy fizessek én akkor? , A nagykereskedő látja, hogy Blaunak igaza van: az áru hiánytalanul fekszik az üzletben. — Tudja mit, Blau ur — mondja a nagykereskedő — pakkolja össze az egészet és küldje el a címemre Becskerekre. Aztán rendben is leszünk. Mire Blau ur igy válaszol: — Megbocsásson kérem, én szívesen elküldöm önnek az árut. de a mai viszonyok mellett — meg fog engem érteni — csakis készpénzfizetés ellenében tehetem. III. Tudomány A becskereki állami főgimnáziumban — mint annakidején megírtuk — betörők jártak a múlt hónapban. A betörők az igazgatói irodába hatoltak be, felnyitották a Wertheim-kasszát és feltúrták a benne levő iratokat. De nem vittek el semmit, mert a pénzt az igazgató véletlenül magához vette, ha pedig esetleg mást kerestek — talán az iskola bélyegzőjét hamis bizonyítványok kiállítása céljából — hát azt sem találták. Az eset persze óriási feltűnést keltett és a nyomozás a legkülönbözőbb irányban megindult. A nyomozás ugyan ezideig nem járt eredménnyel, de mégis van a nyomozásnak egy szenzációs részlete, amelyet eddig sikerült a nyilvánosság elől eltitkolni. Van ugyanis Becskereken egy derék bádogosmester, aki a szakmáján kívül még az okkult tudományokkal is intenziven foglalkozik. Az illető főként mint hipnotizőr ért el meglepő eredményeket, amelyekről az egész város csodákat mesél. Ezt a csodálatos képességekkel megáldott bádogosmestert is igénybe vették a gimnáziumi betörés rejtélyének megoldása érdekében. A hipnotizőrt egyik legjobb médiumával — aki különben az inasa a bádogosműhelyben — felhivatták a gimnázium nagytermébe, hogy oldja meg a rejtély titokzatos képességei révén. A hipnotizőr készségesen vállalkozott a feladatra, elaltatta médiumát, az egész tanári kar és az iskolához tartozó egész személyzet jelenlétében. Mikor az inas-médium elaludt, a következő párbeszéd kezdődött a Mester és médiuma között: — Most csütörtök éjszaka van — mondta a hipnotizőr — mindent látsz, ami egész éjjel ezzel a kasszával történik. Mondj el mindent pontosan, amit látsz. — Teljes sötétség — mondja az alvó médium. — Most látom, amint lassan nyílik az ajtó. Belép egy férfi, körülnéz, odasiet a kasszához, zsebéből kulcscsomót vesz elő, álkulcsokat próbál... egyszer csak kinyílik... ekkor lázasan kezd kutatni, mindent kidobál, végre bosszús arcot vág, majd óvatosan eltávozik... — No most jól figyelj — mondja a Mester — kövesd azt az embert, menj utána mindenüvé, egészen mostanáig... azután mondd meg, hogy most hol tartózkodik ... Pár pillanatnyi csönd következik, a médium lelke láthatólag követi a betörőt, a teremben halálos csönd van, végre a fiú megszólal: — Látom őt... itt van... itt a teremben ... Általános izgalom. Vájjon ki lehet. A hipnotizőr erélyes hangon szól: — Menj oda hozzá és fogd meg a kezét! ... A kis inas imbolygó lépésekkel megy a tanári kar felé. Egyszerre az egyik tanár előtt megáll és megfogja a kezét... Óriási izgalom. A tanár elsápad, majd elvörösödik. A hipnotizőr szól: — ö volt az? — Igen — feleli a médium Ezzel a mester befejezte a szeánszot, ö elvégezte a feladatát: megtalálta a betörőt. Legalább és a maga módja szerint. Most csak az a kérdés, lehet-e hinni benne. A jelenlevők legtöbbjének arcáról le lehet olvasni, hogy — hisznek. Végre valaki megszólal: — Ez mégis abszurdum. Ez teljes lehetetlenség. Erre feltámad a kétely, a bizonytalanság. Végre is a hipnózis tudományosan még nincs teljesen tisztázva. És egy tanár társuk becsületéről van szó. Ezt igy mégse lehet. Az izgalom még nagyobb. Szegény fiatal tanár még jobban kékül-zöldül. Senki egy szót sem szőj, de mindenki különös tekintettel néz a tanárra. A szeánszot végleg befejezik, a Mester távozik. A tanári karban nagy viták indulnak meg a hipnotizmusról, amelyek még máig sem jutottak el a végleges döntésig. Az illető tanár pedig beadta áthelyezés iránti kérvényét... (h. j.) 1927. szeptember 4 Nem volt különös, de épp nagyon gyanútlanul róttam az uccákat és azokra a finom merényletekre se készültem el, amelyekből kerek hatvanat őriz számunkra minden perc. Hátam mögött félénken suttogta el valaki a szót: kikeriki, szinte leheletszerű volt ez a kínálás, úgy hogy a sarki fagyialtos meg se hallotta. Egyébként vörös avas sapka volt a fagylaltos fején, csengő a cukor-cifra ládáján s minden rossz előérzet nélkül rázta belőle a nyár fürge hangjait az édeselevenkedő hangszikra már olyan volt előttem, mint a csöndités egy régi regény utolsó fejezetében, ahol a romantikus szivü harangozó magamagának huzza a lélekharangot, mielőtt végérvényesen leugranék a toronyból. A sirkőraktár előtt melegkörmü tüzhernyók kapaszkodtak a márványkeresztekre,; de most egyszerre visSzahullot valamennyi'; fehér fényesség zuhogott alá a nap dühös vödreiből a főtér emlékoszlopának nyakába, most ez a kopogó sugártörmelék is hirtelen-árnyékos sárgaságba süpi pedt. És általában minden egészen más lett, arcot, helyet és életet cserélt, a vastag melegség-koszorúkat szürke kard vágta át, a lobogó illatok hálóján hízott pókok hintáztak, sötétebb szemüveget kaptak az érzések, beteg lehelet páráját a belső kis tükrök és a bálba öltöző tervkisasszonyok gyászruhát kaptak magukra, mintha vőlegényük halálhírével röppent volna szivükre egy fekete bélyeges sürgöny. Egész filmre való vízözön, hegyorplás következett és a nyár még leveles kalandáriumán vakrügyet hajtott a régi lány emléke, akit vígnak, tultüznek, tulfiatalnak láttam és meggyvörös díványon heverészett a nagyon parázsba kárhozott délutánok sátrában, de akit mégis őszi szerelemnek, romló savanykás méznek éreztem, mert testéről se lecsókolni, se lesimitani, se lesöpörni nem tudtam az avatag leveleket, amelyek pedig valójában a kertben hullottak le és ott szuródtak hegyesen a földbe. Sőt az a tavaszi játékokban megkomolyodott és a nyári hőségben elhidegült jóbarát is visszaéiedezett, akinek nagy kölyökszemeivel egy égő hideg este találkoztam a kávéház előtt Mit tagadjam-, ép ezt az őszi csemegét, ezt az előbb kínált amerikai mogyorót rágcsálta és azzal zavarta megismertedé-. ' sünk percét, hogy a még meglevő négy I szem selyemgubó forma gyümölcsöt hárotn-egy arányában megosztotta ve>lem. Majd fölvonva az éj árbocára az élénkebb lobogókat, még csendesen, elindultunk érzéseinket a pajzánságukkal összemérni, pirositalos üvegtorony tövébe, vájjon az ősszel és vájjon az őszbe, ugrándozva a panaszok mindig mélyebb tavából a fogadkozások mindig magasabb partjaira. Mert igy jön minden, ha nagy is, mint az ősz: mégis kicsi, fonák jelekkel. Apiró alig tüzes kiütésekkel a halálos betegség, néhány rossz éljennel a százezer koporsós háború, kifényesített kávéskanálban ülő psillagtíizekkel a holnapi fagy és a vékony füvek hajszálaival a tavasz. Meteorológia? Én nem hiszek a nagyképü jelentéseknek, de még a naptárnak se, hisz tavaly ép tőlem kérdezte egy kalendárium szerkesztő, hogy mikorra lehetne megírni az első őszi szelet. Helyben volnánk, ha szép szivü nyarat jósoltam volna mára, amikor a hátam mögött már megjelent az őszi csemege árus. Ugyan lehet, hogy mindez csak látszat, még nem a ködök meg hide gmegmozdulása a hőség mellében, de a szemnek sokszor többet ér a látszat, mint a léleknek a valóság. És lehet, hogy a fagylaltos valójában nem sejt semmi rosszat, de én úgy látom, hogy siet, menekül gyáván és szomorúan háta mögött rózsaszínű körmenettel s hóna alatt a nappal, a verőfény selyemkendőjével, ládájában pedig a sok hűsítő jóval, amitől ezután fázni, borzongani fogunk s magunkat csodálni azért, hogy kívánni tudtuk őket valaha. ______________________(b, U FELÜLMÚLHATATLAN EAU DE COLOGNE CHYPRE BOURJOIS-PARIS 767 SOMLYÓ ZOLTÁN: A GYILKOS Nevét harsogva röpíti a rikkancs: tegnap még szürkén, névtelenül járt az uccán s’ ugylehet, éppen nekem jött sietve a sarkon_... s igy szólt: pardon, uram... és előle udvariasan kitértem... S ám már rettegve csudálnám az arcát, ha jönne elém s lekapnám a fürge kodakkal... N. N. volt. Békés robotos. De ma már egészen más ez az ember! Híresség, akit látni kívánnak; boulevard-lapok hízott libája!... És a selyembe bujt szép női lelkek örülnek: hát lesz újra akasztás?!... S íródnak a lázas kolumnák: ó’ versenyek legszemtelencbbje! Hát ez kell tenéked: közönség?! Mosolyod s könnyed hát ez tudja csak kifacsarni?... Nézd ott a zugucca mélyén a boltost: ki kénytelen lehúzni redőnyéi! Meg a léhütö konflismosogatót, aki nyomorék gyerekét a sarokba kitette, hogy kiszorítsa a pénzt a poshadt zsebekből... s félóránként odamegy leshelyérül s kikutatja a szennyes zsebet a behorpadt és rothadást takaró bordázat fölött... Meg a költő, ki öt strófát folyatott ki szivéből s nem kaphat garast, mert a versre ma már nem költhet a lapkiadó... mert drága az újságpapír és a gyilkost hire szí élni: jut csak belőle! ... Ó, kor!... Gennyező kataklizmák szülője!... be szánlak én, szürke robotos, aki holnap tán szintén belehullok a gyilkosok szörnyű sorába... Ma itt vagyok, szürkén, nyomorun és elfeledetten... lelkemben emésztő sikolylyal a szépség s jóság után! ... És hiába kiálltom füledbe, hogy: itt vagyok! itt vagyok! élni szeretnék! ... De holnap?... ha én is gyilkosként várom a bitót?... magadhoz ölelsz, ingatag, gonosz vállaidra emelve; rikoltva segitsz a magasba, hogy utolsó csepp vérem kiszívjad s odavess martalékul önmagad kegyetlen hőhérlába elé... Helyi meteorológia
