Bácsmegyei Napló, 1927. augusztus (28. évfolyam, 212-242. szám)
1927-08-07 / 218. szám
9W ?W virágok voltak, a másikban meg valami óriási labda volt a fü között, mellette meg egy kisebb. De senki se játszott a labdákkal, mert mindig ugyanott volt mind a kettő. Anyuka azt mondta: az tök, de Gyuri csak labdának mondta. Már ösmerte a kerítést, amelyik mögött a furcsa labdák voltak és előre sietett és kiabált: nagy labda! kici labda! Egyszer anyuka azt mondta: —Pszt! csendben légy, Gyurika, oda nézz, ott a rigó. És Gyuri meglátta fekete rigót, amelyik egy hosszú kukacot tartott a sárga csőrében. De Gyurika nem sokáig tudott csöndben állni és a rigó megijedt és elrepült a kukaccal együtt. — Pebuc igó — kiabált Gyuri, azt akarta mondani: szerbusz rigó, mert ő mindenkinek köszönt, a virágnak, a kavicsnak, amivel játszott, a madárnak. Mindegyiknek mondta: pebuc. Mondom, mindennek köszönt. Csak az embereknek nem, azoknak sohse köszönt. Anyuka egy párszor mondta neki, ha találkoztak valakivel: Köszönj szépen, Gyurika, — de mert Gyurika szigorúan összeszoritotta a száját és a világért se szólt volna egy szót se, anyuska se biztatta tovább, gondolta, majd megtanulja, ha nagyobb lesz. — Menjünk virágot szedni a rétre? — kérdezte anyuska. amikor a rigó elrepült. — Igen, igen — örült Gyurika és jobban sietett. — Ereere — mondogatta, ő mutatta az utat. Aztán szedett virágot. De úgy, hogy a legszárazabb kórók, füvek fejét leszakította és jól összeszoritotta a kis markában, úgy vitte gyönyörködve anyukához: — Nézz! Duji szedett vijágot! Aztán megint eltűnt a magas fü között, a feje búbja se látszott ki. Anyuska mondta neki, hogy ne csak a fejét szakítsa le a virágnak, hanem a szárával együtt szakítsa le, de hiába, Gyurikának úgy jobban tetszett. Mikor hazafelé mentek, láttak egy kecskét, amelyik füvet evett. Gyurika azt gondolta: jó lehet az a fü, ha a kecskének úgy ízlik, ö is leszakított egy csomót és elkezdte rágicsálni. — Ó, te csacsi — mondta anyukája, — csak nem eszel füvet, hiszen te nem vagy kecske! — és nevetett. Gyurika nagyon megsértődött. Nem azér, hogy elvették tőle a füvet, de amiért kinevették. Lehajtotta a fejét és nem szólt, csak ment haragos arccal. Anyuska szólt hozzá, de ő nem felelt. ték a földre. Körülrakták székekkel, hogy ne tudjon odamenni ahol megüti magát és Gyurika mászkált négykézláb, mint a kutyus. Már beszélni is tudott egy kicsit. Aztán fölkapaszkodott az egyik szék mellett és nagy óvatosan elindul két lábon, a kezével mindig kapaszkodott a székeken. Egypárszor lepuffant, de azért hamar megtanult tipegni. Bizony, jó dolga volt most Gyurinak. Mennyi mindent látott a szobában, amit eddig csak nagyritkán láthatott, ha valaki fölemelte. Látta a székeket, az asztal szélét, belátott a másik szobába és ez a sok uj látnivaló nagyon szép volt. Csak az volt a baj, hogy ami az asztalon van, azt nem látta. Épen az asztal széléig ért Gyurika és akárhogy ágaskodott, nem látta azt, ami ott van. Pedig de kiváncsi volt, ha a nagyok ebédeltek és úgy zörgött-csörgött az a sok mindenféle. Könyörgött is, hogy vegyék föl, végre megértették és Gyurika csodálkozva látta a tányérokat, késeket, kanalakat, a vizeskorsót és a gyönyörű poharakat. Mindenre nagyon kiváncsi volt. Amit evett, azt is jól megnézte, minden darabkát külön megvizsgált elől-hátul. Aztán fölemelte az üres tányért, megnézte az alját. Sokszor még volt benne valami maradék és anyuska haragudott, hogy Gyuri végig csöpögtette a kis asztalát, meg a ruháját. Mindig jobban megtanult járni, most már az uccán is gyalog járt. Elment anyukával sétálni. Ha az uccán tipegett piros kabátkájában, éppen olyan volt mint egy guruló piros labda. Gyurikának volt egy kis piros labdája, azt gurította és akkor messziről úgy látszott, hogy a nagy piros labda guritja a kis piros labdát az óriási szürke uccán. Gyurika szeretett sétálni. Örült, amikor a lábára nézett és az olyan gyorsan mozgott. Egyik lábacska kergette a másikat és Gyurika kergette mind a kettőt. Csak azt nem szerette, hogy az uccán mindig csak egyenest előre kellett menni.. A kertben meg a szobában ide-oda futkosott, körbe-körbe, oda-vissza. Az uccán is mindig ezt próbálta. De anyuska olyankor megfogta erősen a kezét és azt mondta: erre-erre, Gyurika, csak előre egyenesen. És Gyurika olyankor haragos arcot vágott, de mégis csak szót fogadott. Sok szép látnivaló volt az uccán. Az egyik kertben szép Zeyn Alasnam herceg Élt hajdanában egy király, aki gazdag volt és alattvalói is szerették nagyon. Boldogságának csak egy hijja volt: nem volt fia, ki trónjára lépjen egykor s örökölje kincseit. Végre meghallgatta az ég kéréseit s egy fiúval ajándékozta meg. Zeyn Alasnam lett a fiú neve, ami annyit jelent — a szobrok dísze. A király magához hivatta álomfejtő tudósait, hogy jövendőt mondjanak. A bölcsek összegyűltek, elmerültek titkos mesterségükben, végül igy szóltak: — Uram, királyom, fiadnak hosszú életet rendelt az ég, bátorságot is adott hozzá, mert bátorságra szüksége lesz sok nehéz veszélyben, ámde ő legyőz minden veszélyt és boldog lesz! A király nem ijedt meg, hanem gondosan neveltette fiát. Nem sok idő múlva betegség érte utol, magához hivatta a herceget, adott neki jó tanácsokat, elbúcsúzott tőle és meghalt. A herceg hét napig gyászolta, akkor trónra lépett és kezdett apja heiyén uralkodni. Körülvették az udvari emberek, sima hizelkedők, könynyelmü urfi cimborák földig hajoltak előtte, teljesítették szeme-szája kívánságát, mulatságból-mulatságba, gyönyörből-gyönyörbe ragadták. Az ország komoly s nehéz dolgairól megfeledkezett, az udvari méltóságokat léhütőkkel töltötte meg, kincseit elpazarolta. Országában zavar és elégedelenség ütötte fel a fejét, lázadások törtek ki, a nép nyomorgott, hiányzott a parancsoló, okos királyi fej. Még élt az özvegy királyné, a fiatal király anyja, figyelmeztette a fiát a veszedelemre, ügyes kézzel beavatkozott az ország ügyeibe s az elégedetlenség lecsillapult. Ámde kincseit mind elpazarolta Zayn, helyükbe mást nem tudott szerezni. Búskomorság szállta meg, nem törődött semmivel, nem talált semmiben vigasztalást, egyedül bolyongott palotája termeiben, **• Egy éjszaka álmában ősz férfiú jelent meg és mosolyogva igy szólt hozzá: — Ó Zeyn, tudd meg, hogy borúra derű. Ne merülj gyötrelmedben el, kelj fel s menj Egyptomba, Kairo városába, ott reád nagy szerencse vár! A herceg felébredt és soká gondolkozott különös álma felett. Elmesélte anyjának is, de az elmosolyodott rajta: — Talán csak nem indulsz Egyptomba szép álmod után? — Miért ne? — felelt a herceg. — A királyné hiába igyekezett, nem tudta szándékáról lebeszélni fiát. Zeyn átruházta hatalmát anyjára, éjnek idején elhagyta palotáját, kisérő nélkül indult útnak Kairo felé. Küzdelmes utazás után a városba érkezett, de oly fáradt volt, hogy a nagy mecset lépcsőjén elnyomta az álom. Álmában újra megjelent az ősz férfiú és igy beszélt: — Fiam, meg vagyok veled elégedve. Tudd meg, hogy csak próbára tettelek. Te nem riadtál vissza a nagy úttól s megálltad helyed. Térj vissza hazádba, mert gazdagság és kincs vár reád, mint egy királyra se! Midőn a herceg felébredt s álmán eltöprengett, igy szólt magában: ’ Mégis csak képzelődés volt az egész, tele volt fejem Ininden zagyvasággal, színes képeket tartott szemem elé. Hazafelé indult, otthon pedig elmesélte anyjának útját és második álmát a mecset küszöbén. — Nyugodj meg gyermekem — szólt az anyja — ha kincset szánt neked a sors, majd ráakadsz, addig pedig mondj le a biborszin borról, táncról, dáridóról, láss az ország dolgaihoz, gondolj a nép boldogságára, úgy boldog leszel te is! Zeyn megfogadta anyja szavát, bölcs tanácsadókat választott maga köré. Ámde egy éjjel harmadszor is megjelent előtte az öreg: — Bátor hercegem — szólt — szerencséd napjla felvirradt. Holnap hajnalhasadtával végy csákányt kezedbe és kutasd fel atyád szobáját, ott nagy kincsre lelsz. Reggel csákányt kerített a herceg és apja szobájába sietett. Egyenkint feszigette fel a padlózat kockaköveit, mig végre fehér kőlapra akadt, a kőlap alatt rejtett ércajtó nyilt. Kinyitotta a zárat, mire folyosó tárult a föld alatt, fehér márványlépcsőkkel. Gyertyát gyújtott s leereszkedett a lépcsőkön. Porcellánfalu terembe jutott, melyre kristálytető borult. A teremben négy zsámolyon négy márványkőből faragott kancsó állt. — Régi bor lehet e kancsókban — gondolta a herceg, de amikor az elsőbe belenézett, meglepve látta, hogy színig arannyal van teli. Anyjához sietett és a titkos terembe vezette őt. A királyné megnézte a kincseket, mindent élesen 404 413
