Bácsmegyei Napló, 1927. augusztus (28. évfolyam, 212-242. szám)
1927-08-07 / 218. szám
T927. augusztus 7 If. Md BÄCSMEGYEI NAPLÓ Erős váram: az élet Csak agy építem, mint más. Vakolatlan hideg falak: ez a börtön, a szégyenkező félelmek foglyainak. A másik boltozat alatt ásító kripták félszemű lámpa csillagával s körötte az oszló arcok, zárt szemek sárga sötétségében a hallgatás nagy mellének fekete sebe vérzik. A földszinten cifra termek fognak zúgni, a falakon tapéta itatja a muzsikát, égnek a függönyök és a rajtuk átszűrt kesernyés napsugáron eleven illat és halott por formázik bolondosán. A földszint fölött ablakszemii emeletsorok, akár az esztendők: egymás hátára hágva s az ötszögletii, tömlöcös toronyszobában a szerelem hires kisasszonya kenyéren-vizen böjtölve vár, mindennap leikéhez köti az alkonyat s az mindig a leikéről zökken a föld alá. Itt-ott taréjosan, mint a nóta, fiatal kupolák válla csobog a tűzben, csúcsán mindnek a szív keresztje süt s kitárt tenyerének két üszkös fekélyébe csomóz minden sugarat. Mert ez az élet és én egyre bővitem bátran, hivalkodón, cél nélkül. Eszembe se jut a földrengés, a villámlást is lila virágnak látom és nem gondolok rá, hogy váramat a végzet egyik istenének vállára építem: ő az alap, a türelmes föld, a mozdulatlan hegyóriás, akit ezerszer káromlok munkaközben. # Még most is láthatom: hazátlan hangok pusztáján, égnek szaladt esték partja mentén. Az ablakokban törött lámpák tiiz-rügyét rágcsálja a penész, a tejuton kardokba botlanak a paripák s a csillag álián aprócska ibolyás csöpp sajog: százszor letörli róla a szemem, de kibuggyan rajta szdzegyedszer is. Rozsdás láncokon, keserű gyertyalángok hevében fityeg a majdnem teli hold. akár a cégér és arcára ráncot hasit a féltékeny gyönyör, valahányszor uj szirmot csippent elébe a vizek virága. A délibáb messze csatornáiból akkor már kiegyenesedik a sápadt lobogó, kis iejfák tipegnek utána mellre csiiggesztett arccal, tükrös Írásai és a tövig égett fáklyák között a zöld füstben ormótlan figurák indulnak énekes temetésre. Lusta harangszó úsztatja őket, imakönyvükből sötét zsoltár virágzik föl és fojtott dobszó recseg a lábaik alatt. A könytelen kis szivárványokat kitépik szemükből és a köztük evező koporsóban szárazon glóriázzák vele a halottakat: három, négy, öt, tiz esztendő gyerekarcom viasz-szobrait. * A nyár hóna alól kifejlik pattogva mint a forró mályva. Húsos ajkán gyöngyösen csilingel a szerelmes csók, homlokán süt az édes szomorúság, szemrebbenésében piheg a rémület. Idők imádott csillaga, csikós lángnyelvek tartják gyengén az élükön, kövér magját a rajongás őrzi és láthatatlan ujjak emelik a sima est katlana fölé. Szív-alkotó emelkedéssel igy száll tovább és szagos, megmosdott mellét most már rózsaszínűre gerjeszti az önmagába tébolyult szerelem. Zengő hab-völgyekbe lép, a bizsergő csípős parázs marja, csókolja, vágja, fujia, előbb enyhe piros lesz, máj vörös, vérvörös. bíbor, karmazsin. Amikor éretten az éjféli deleidre ér: fölfakad és gazdag, harmatos hallgatásban önti ránk a langyos vér záporát. * 0 a Judások kérges szenvedése, keserű mag a nagy parancsok és elrendelések gyümölcsében. Az ő kedvük vértömlő, a szemük hályogos lopott ékszer, ott imbolyog a sovány 1 ölkiáltó jelek árbocán, szégyenkezik a mások jóságáért. Párnájuk a zaj, tulerős szivük részeg talapzata a rengő szirtiok. muzsikájuk a kétségbeesés hörgő torka, piócájuk a jók mosolygása és szájukba kéjt kínálnak a fölnyitott kelevények. Az angyalok itt úgy settenkednek, mint az, ellenség kémeijdegen vezényszóval, az egyik kézbe bibliát adnak, kardot a máesikba, rózsát lel körmein a harmadik. Az ő ujjaik közt penészes pénzzé válik a holdsugár. Álmukban hideg aranyat szorongatnak, drágakövet morzsolnak s ahogy fölébrednek forró verejtéket gőzöl tőle a tenyerük. Ók a szentek árnyékai, életük a fénnyel szemben a mester lábától gyökerez és a napot a mesterük alakjától nem látják meg soha. Rosszak, irigyek, átkozottak, nyugtalanok, fiirészeli őkte a mások vig dala, nem szeretik a felhőt, el kell taposniok a bogarat, markukba szeretnék kapni a játszó gyerek nyakát. Szegény beteg árnyékok, a tisztuló zászlós verőfényben egyre sötétebbbek. Vágyuk fakó arc virágán mézszürcsölö pillangó volna, de félnek és sose lehetnek oly halványak, mint a mester. Berényi János. Miss Angelica, Wo. Novella, amelyből egy szó sem igaz Irta: Hegedűs Lóránt I. A bécs hajó már megint késett; mikor a fülledt, tikkasztó este háromnegyed nyolcat .mutatott a Petőfi-téri várócsarnok órája, még nyoma sem volt a nagy fehér gőzösnek. Töméntelen kofa tolongott üres kosárral a mohácsi hajó felé, itt pedig kiírták a fekete táblán, hogy a bécsi gőzös egy óra múlva érkezik csak. Mint ideges ember, bár tudtam, hogy kilenc előtt most már nem lesz itt a hajó, mégis azt képzeltem, hogy minden percben elmulaszthatom s ezért kerek egy óra hosszat ott topogtam a két kis zöld hodály között, amelyek egy világváros várócsarnokát kellene, hogy az idegennek bemutassák. Hiába mászott előre az óramutató, a nyomasztó hőség nem akart engedni, bár kalap nélkül járkáltam fel és le, úgy nyomta az agyamat, hogy káprázott a szemem. !még azt sem birja el a nyelvecské- 1 je, oly nehéz. ! Mind nevettek, de a Látomás komoly maradt. — Az én nevem itt van a bőröndön — felelte s mutatta: »Wo« — mi otthon úgy mondjuk: Uejhó! Csodálatosabb hangot még nem hallottam soha: mély, elnyújtott u, mely bársonyosan simogatott, azután ej, mintha segélykiáltást hallatna, azután elnyújtott, hosszú hó — o — úgy megreszkettetett, mintha a vadprairiek rejtélyes madara sikoltott volna s sikoltása a velőmig hatolt. Mire felocsúdtam, hogy szemébe nézzek, a Látomás helyett már egy pocakos kaliforniai farmer állt előttem. — Uram. a hajón azt hallottuk, hogy ön csinálta a világ legnagyobb adóit s ezért megölelem. Harsogó Rotary-kacagás jelezte, hogy emberünk csakugyan nagy csókot ezuppantott az ábráza-Laxemburgi levél IL Hetteraa... Dalcrose... csupa réti, mindenkinek ismerős fogalmak. Mindenki tudja, hogy a genfi konzervatóriumban egyszer feltűnt egy Jaques Dalcro»« nevű tanár, aki azzal lepte meg a zenei körökéit, hogy különös összefüggéseket fedezett fel a zene és a test mozgása között. A tanítványait először megtanította ritmusra mozogni mielőtt a zongorához engedte ülni, mert azt mondta, ho*y nem fejezhet ki az ember olyasmit, amf nem személyes élménye. A ritmus élményéhez pedig csak a maga testé» át juthat az ember. Ez a Dalcrose aztán elment Heflera»ba és 1911-ben megalakította az első ritmikus tomaiskolát Azóta megszoktuk, hogy ha valahol zenére tornásznak, azt mondjuk: Dalcrose. Ha egy, lágyabb, táncosabb tornamozdulatot látunk: Dalcrose. Azt, amit Dalcrose a zenetanitárttti újított, alig tudjuk. Pedig talán ez a fontosabb, vagy legalább is éppen olya» fontos, mert hiszen kezdetben a zenetanuláshoz vette segítségül a mozgást és később a mozgáshoz a zenét. Dalcrosenál egyedül a zene határozza meg a mozdulatokat és ezért nem tánc, de nem is torna, mert mindenki a maga módján mozog. Ezen a testi élményen keresztül futnak a tanulók a zenéhez mielőtt a technikai Tészhez érnek. És a zenének milyen uj. sohse képre# értelme nyílik meg előttük! Mi is tanultunk évekig zongorázni, da zenét, azt sohsem tanultunk. Sohsem próbáltunk egy önálló zenei gondolatot Énekeltünk a karban, de sohsem találtunk ki egy dallamot, sohsem dirigáltunk. Tanultunk összhangzattant, úgy, Hajó! Végre csakugyan hajó. A nagy fehérség, mint valami óriási hattyú, lassú szárnycsapással jött Buda felől. A hajphid körül megkezdődött a könyökök lökdösése s mint legelsőnek érkezőt legutolsónak szorítottak hátra, pedig nagyon kiváncsi voltam arra, hogy hány amerikai vendéget hoz a Rotary Pestre. Az első sürgönyben az volt, hogy Osztendébe hétezemégyszáz yankee érkezik az Újvilágból hét Cunard-hajón: a második sürgöny: ezekből kétszázötven tart Budapest felé. Harmadik távirat: nagyrészüket lefogta Bécs, hol a köztársaság elnökét, a Semmeringet és a grinzingi srammelmuzsikát nézték meg. Negyedik sürgöny: Budapestre huszonhat marad, ur és asszony. (Jó, hogy egy rotary-barátomat elibük küldtem Bécsbe, mert különben ezeket is visszafordították volna tőlünk). Csakugyan. Az én nagy szál rotariánusom ott áll a kapitány mellett s mirtdketten integetnek nekem. így csalogatnak föl a hajóhidra s éppen annyi időm volt csak, hogy körülfogjon a forgókerekes yankeecsapat, mikor Rotary-küldöncöm a fülembe súgja: — Bécsre dühösek, a nőket elfelejtették köszönteni. — Előre hölgyek — kiáltom én s erbolondabb angol mókáimat terítettem elébük. , Nagy vihogás, hurrah és bravo. És akkor jelent meg a Látomás. A sok knickerbockernadrágos férfit félretolta egy csodálatos alak. Mindig közelebb jön, mintha csak ketten lennénk a hajóhídon. Fiatal, igéző szépség, kezében hozza a bőröndjét. Már egészen hozzám ér, ledobja a táskát s néz mereven. A többiek még mindig nevetnek kivénült szójátékaimon — hiszen minden amerikánus nagy baby az ő szivében. A Látomás már egészen hozzám ért. evv fénysugár villant meg bronzszinü hullámos haján, két tűz gyulladt ki két szemében, — két tengerszemben. Leejti táskáját s ennyit súg az ajka: —c Én... önt... szeretem. — Jó tréfa — mondom — próbálja csak a nevemet kimondania hisz tómra. Megvártam, mig lassan elszéledtek s mikor eljöttem, még egyszer hallottam a vámbódé felől a rejtélyes, édes, elnyújtott feledhetetlen hangot, amint kétszer megismétlődött: Uejhó-Uejhő Hazamenet jól felkacagtam. Micsoda bolondság! Vagy egy újsütetű amerikai tréfa — »stunt« — amint a háború utáni uj yankec szójárás mondja, jelezve evvel is, hogy ők az angoltól elváló, uj amerikai nyelvet dolgoznak ki. Vagy pedig addig sütötte a hőnap a fejemet, hogy káprázatot látok vén napjaimra, nyolcvan kilóimmal. Felejtsük el. Csakhogy ezt az arcot nem lehet elfelejteni. Én már láttam valahol, csak azt nem tudom, hogy hol. Amerikában nem; először azért, mert harminc év előtt jártam ott s a newyorki nőknek egészen tipikus arcbőrük van, ez nem az; ismertem kanadai lányt, láttam Évát szerecsenbőrben és japán táncosnő ült a térdemen, de ez a vad és mégis tulfinomult arc .. .nem, rossz nyomon vagyok. Én már csakugyan láttam őt, ezt a hullámzó bronzhajat, ezt a klasszikus arcot és gyönyörű állat, ezt a merev, igéző szempárt — én már láttam őt egyszer az életben, de akkor hajnalrózsás palástot viselt, liliomokat ölelt magához s a neve volt: Angelica. Igazán haragos lettem magamra: Mit érdekel öreg fejeddel ilyen léhaság? Itt van az asztalodon a részvénytársulati adó végrehajtási utasítása, ez sokkal érdekesebb. Lapozok is benne s egyszer csak felállók s mire számot tudtam magamnak adni róla, a lexikonban kerestem a W-betüt. Wo-Wyoming, Északamerika Iegvadregényesebb része, még öt nap Newyorktól, a Sziklás Hegységben. Tehát a Vad Nyugatnak lánya ő? Most már csakugyan jó lesz lefeküdni. Mikor becsuktam az ablakot, egy pillanatra elhallgatott a villamosok csengetése s az autótülkölés és világosa hallottam, amint az éjszakában egy láthatatlan madár hallatja rejtélyes sikolyát: — Wo — Uejhoó. ÍPefestása következik^ mint az algebrát, anélkül, hogy értettük volna. Nekünk csak megfigyelni és utánozni kellett. Milyen más ez itt! Nem tudom pontosan megmondani mit csinálnak. Különböző skálák, modulálás, transzponálás, hallásfejlesztés, mert hiszen a tartalom és forma a tanítótól függ, akit különös intim viszony fűz a tanítványokhoz. Egyszer ő improvizál és a tanítvány megpróbálja mozgásban kifejezni, amit játszik. Máskor a tanítvány maga mozog és akkor a tanító zenét improvizál hozzá. Néha a tanítvány dirigálja a tanitó játékát és ugyanakkor a többi tanítvány mozgását. És a sok önállóság az ember művészi és alkotó hajlamainak fejlesztésével örömet és valami különös szabad levegőt hoz a tanításba. Ez az alkotás mikor az anyag a magunk teste és az intuíciót nem a tanitó adja, hanem egy elvont valami, a zene élő ereje, ez okozza a ritmikus gyakorlatok boldogító hatását. A test kifejező képessége egy időben és szoros kapcsolatban a zenei érzésekkel kifejlődik és azok a gátlások, amik az impresszió és expresszió képessége közt fennállnak, lassankint megoldódnak, megszűnnek. így visz bennünket a testi és lelki képességek diszciplinálásával a teremtő szabadságig és vissza az erős öntudattól az ösztönszerü öntudatlanságába. Különös öröm egy ilyen ritmika óra Laxenburgban! Hiszen mindannyian tudjuk, mi a ritmus, d'e igy, mint itt, sosem tudtuk. Nekünk a ritmus kotta volt: Fehér és fekete. Itt élmény, érzés, öröm és bánat, nyugalom és szenvedély, szárnyaló erő, teremtő lelkesedés: Élet. Itt megtanuljuk a ritmust, ahogy a komponista átélte mielőtt a taktuson és hangon keresztül formát adott neki. Ez a forma az emberi testekben feloldódik ós miután mindegyikben ugyanaz az élmény megy végbe, mint az alkotóban, ismét ritmussá lesz. Hogy mi a célja és hova vezet, nem tudom. Itt a tanítók nem problémák megoldásán fáradnak, inkább problémák fölvetésén és annak a nyugtalan hangulatnak a megteremtésén, ami minden alkotó munka alapeleme. Embernevelő hatása bizonyára van.
