Bácsmegyei Napló, 1927. augusztus (28. évfolyam, 212-242. szám)
1927-08-28 / 239. szám
T927. ađg-đgftcs X-K 3WVF9. oTcfaT 'memmm mann mmim Árverés az irgalom hegyén Pár is, augusztus hó — Tizenkét kandi! Tizenkét kés! Tizenkét villa! Kezek emelkednek a magasba, számok rőpkönek a levegőben és egy csomó izgatott ember turkál lázasan az evőeszközök között. A Credit Municipal — a párisi argot szerint: Mont de P iet é — árverezi a ki nem váltott zálogtárgyakat. Milyen könnyű idehozni az értéktárgyainkat! Aztán a hat hónap úgy elrepül, hogy észre se vesszük és a zsebóránkat, amit apánktól örököltünk, a cigarettatárcánkat, amit a kedvesünk adott emlékbe, elkótyavetyéltük a legtöbbet ígérőnek. De az a furcsa, hogy itt nem Ígér senki. Ilyen divatos árverést még sohase láttam. (Igaz, hogy életemben ez a második árverés, amelyen részt veszek.) Ezek az öreg hiénák csudálatos összjátékot produkáltak. Nem licitáltak egymásra, csak nagy ritkán, inkább a formalitás kedvéért és lassan, de biztosam leszorították az árakat. — Tizenkét kanál! — üvölti kétségbeesetten a kikiáltó és a mellettem álló elemedet t, öszszakállu férfi halkan, szinte suttogva rebegte: — Negyven frank... A páratlan szemtelenség hallatára még a legvénebb hiénák is elpirultak. Egy komplett ezüst evőkészletért negyven frankot ígérni! Mért nem kéri mingy árt ingyen? Ajándékul a születésnapjára! — Negyvenöt — tromf olt egy elszánt ifjú és a konkurrens gyűlölködve nézte végig. Ez az eszeveszett akarja hajtani az árakat! Gyorsan félrehivja a sarokba, pár pillanatig alkudoznak, aztán a vén sakál diadalmas képpel jön vissza: — Negyvenöt és tél! Es mivel a terem a harmadszori felszólításra is néma marad, az ezüstgarniturát elnyeli a kócos hiéna batyuja. Olyan festőién piszkosak, züllöttek, akár a köttök Wilde Oszkár idejében. Csupa csúnya öreg, mintha sohase lettek volna fiatalok, megtagadtak maguktól minden örömet a pénzen és az üzleten kívül. A malijuk? Gyanús üzelmek, talán loptak is, csaltak is, megnősültek hozományért és életük országiján a zálogházak az állomások. — Egy harmonikái' Nem kell senkinek. Végül egy kis suhanó, aki csak kíváncsiságból vetőlőtt be ide, ráígér: — Két frank. Az övé lett. Ott a helyszínen ivómban kipróbálta. A »Mon Paris« című érzelmes kabaréslágert húzta és egy kis szint, ragyogást lopott ebbe a zord kemény fapadokkal bélelt és rácsokkal borított terembe. A fogatlan, szurtos hiénák utána dúdolták: — Mon village... mon Paris... — Egy modern kép! — kiáltja a zálogház alkalmazottja és az árverezők röhögni kezdenek a futurista festményen. amely egy moiett nő testrészeit ábrázolta rendetlen összevisszaságban. Mintha a jó Isten keverte volna így öszsze a nagy sietségben. Szegény névtelen piktor, aki élete főmüvét csodálta benne, bizonyára nagyon rosszul esne neki, ha megtudná, hogy három frankért kelt el, igy is csak t évédésből, mert a licitáló vonakodott átvenni. — Kér em. én azt hittem, hogy a kávédarálóról van szó — mondotta majdnem zokogva a szórakozott hiéna — mit szól majd a feleségem, ha beállítok ezzel a rémes mázolmdnynyal? — és a kezeit tördelte, drámai gesztusokkal, mintha az életéről lenne szó. — Egy bot! Egyszerű, erős, sima bot volt, köröskörül lakúit faragásokkal, amelyekből ki lehetett olvasni régi gazdájának e egész életét. Egy vándorbot, amely fáradt lépteit támogatta és ki tudja, milyen kétségbeesett nyomor szélén állhatott, hogy megvált tőle. A vén botot egy másik vénember veszi meg, negyven centim esért. Ilyen olcsón szerzett magának egy uj, megbízható, szerény barátot. Aztán Írógépek, vasalók, messzeláiók, gyűrűk, fényképező masinák felett koppant a kis fakalapdcs. Egy bölcső! A gyerek, akit ringatott, rég felnőtt, megáll már a saját lábán és a bölcső vendéglátó ölébe egy másik, még meg sem született poronty fog kerülni. A várandós anya most alkuszik rá: — Hét frank — rebegt. — N y olc! — ígér rá valaki. — Kilenc! ... A hiéna megsajnálja és mert benne is van némi szociális önérzet — vagy mert nem ér meg neki többet a rozzant bölcső? — nagylelkűen abbahagyja a lici— Nagyságos asszonyom, fölösleges talán figyelmeztetnem arra. hogy most egész őszintén beszéljen, minden tartózkodás nélkül. Amit nekem mond, az már nem kerül be a jegyzőkönyvbe. A vád feladata az ártatlant is bűnösre festeni. a védelem dolga viszont a bűnöst is ártatlanra mosni. De az igazságot csak akkor tudjuk letagadni, ha teljesen ismerjük, ahogy a ió hadvezérnek is ki keU fürkésznie előbb az ellenséget, hogy megtámadhassa... így, négyszemközt, nekem is határozott meggyőződésem, hogy szegény Kisoál Juliska kéjgyilkosság áldozata lett; máskülönben érthetetlen volna az egész bűntény. — Téved, ügyvéd ur — szólt fáradt mosollyal az asszony. Annyira még nem jutottam, noha be kell vallanom, hogy kissé beteges természetű, úgynevezett tulfinomult idegzetű nő vagyok. — Magyarul: hisztéria. — Ön udvariatlan, ügyvéd 'ur. de igaza van. Mondjuk, hogy hisztéria. Tudok sirógörcsöket kapni olyan dolgokért, amelyeket mások talán észre sem vesznek. Tudok például tapsolni Nérónak, aki felgyújtja Rómát, hogy annak égésénél elszavalja költeményét és tudom csodálni a kis vasúti baktert. aki egy nagyszerű percben hibásra állítva a váltót. hogy összefutni lásson két gyorsvonatot ... Hogy még jobban megismerjen, ügyvéd ur: a férjemet faképnél hagytam a nászéjszakán, amikor rájöttem arra. hogy annyi férfiasság sincs benne, mint egy jobfaita bubifrizurás hölgyben: nem ivott alkoholt és nem dohányzóit, úgyhogy minden csókjánál csak azt éreztem, hogy Kalodonttal mossa a fogait... Más asszony talán kitartott volna mellette, de nekem nem kellett és nem kel! a többi férfi sem és nem kellenek a nők sem. ön kételkedik, látom a szeméből. Pedig higyje el, ügyvéd ur. engem tökéletesen kielégít az az élvezet, ha viszket a tenyerem és vakarom.-r- Nagyságos asszonyom, vagyok olyan udvarias, hogy még ezt is elhigyiem. Viszont higyje el ön is. hogy ezt a szenvedélyét aligha fogják beszámítani enyhítő körülménynek. — Enyhítő körülményekre, ügyvéd ur nekem nincs szükségem. Engem ugyanis vagy felmentenek, vagy halálra Ítélnek. Harmadik lehetőség nincs. A halálos Ítéletre mindenesetre nagyobbak az esélyeim, úgy érzem. Mert azok, akik felettem itélkezm fognak, nem kétlem. mindnyájan okqs és derék, de rendes embereit. És ezen van a hangsúly. Mert az én esetem rendkívüli, amit ök, a hétköznap robotosai, nem fognak megérjem soha. Az átlag-ember csak bámulni vagy ócsárolni tudja a rendkívülit aszerint, amint az felette áll vagy alatta. De megértem nem tudja, ami természetes is. Ki tudná követni az égnek lőtt golyó vagy a mélységbe zuhanó csillag útját? — Ha szabad kérdeznem, nagyságos asszony melyik csoporthoz számítja magát? — A zuhanók közé. ügyvéd ur. Mert valamikor én is fent voltam, a magasban. Ezt nem a származásomra értem, mert arra éppen nem lehetek túlságosan büszke. Az apám ugyanis egyszerű hentes volt, ha Cosimának is hivnak. (Ez a mamám ötlete volt. ez az előkelő keresztnév; mert a mamám úgy gondolkozott, hogy arról a lányról, akit Cositéüdst. A szegény asszony boldogan fizeti le a kilenc frankot és a megengedettnél nagyobb sebességgel kirobog a bölcsővel. — T o alett sz er ek! Valami kivénült színésznőé, vagy tönkrement kokotté lehetett. Rengeteg púderes pamacs.. És rúzs futószámra. Már megavasodott. Szemöldökfesték és félig használt parfőmfecskendö. Arany. Ha megnyomják, bő sugárban árad belőle a finom illat. Nártisz. Jó szaga lehetett annak a nőnek. És ápolt teste. Most nem keü senkinek. Se a nő, se az aranyfecskendő. A toalettszereket részletekben adják el, külön a pamacsokat, külön á körömráspolyt és az avas rúzst. Egy szurtos öreg, aki a boulevardokon mint vak koldus tengeti az életét, müértö szemekkel mustrálta az aranyfecskendőt. Aztán, rövid lelkitusa után mégis megvette. Biztos a babájának. (t. O mának hivnak, nem tételezik fel. hogy az apja hentes.) A szüleim nagyon jómódúak, mondhatnám gazdagok voltak és nüvel én voltam egyetlen gyermekük. természetesen elkényeztettek. Úgy nőttem fel. mint egy üvegházi virág, amelyet ugyan nem bánt a fagy és a vihar. de — amit a szüleim nem tudtak — nm hevít a napfény sem ... Később volt egy sereg udvarlóm. akik szerettek és azt mondták, hogy: feltűnően szép vagyok; volt egy sereg barátnőm, akik gyűlöltek és azt . mondták, hogy feltűnően beképzelt vágyok; Mint látja, ügyvéd ur. megvolt mindenem, amit egy jól nevelt lány kívánhat magának. Ért ugyan egy-két csapás is az életben: apámnak, majd drága pincsi-kutyámnak a halála, szerencséién házasságom és ehhez hasonlók, de egyik, sem volt eléggé erős ahhoz, hogy kizökkentsen abból az egyenes vonalból, amelyben az életem folyt, magasságok és mélységek nélkül... Ennek persze az a következménye, hogy az ember egy szép napon megutálja az életet, amelyben nincs akadály. amit el kellene hárítani és nincs cél, amelyért érdemes volna küzdeni... Kerestem valamit, magam sem tudom, hegy mit, ami felrázzna fásultságomból. Kezdtem kártyázni és lóversenyezni, hátha veszitek; sajnos nyertem. Reggelenkint mezítláb szaladgáltam a hóban, hátha megbetegszem kicsit; sajnos, még egészségesebb lettem tőle. Utazgattam egyik helyről a másikra: ez sem használt, mert az állandó változás végeredményben a legnagyobb unalom. A természet pedig, a dicső természet nem nagyon tudott lenyűgözni. A természetben kétségkívül vannak helyes motívumok. de nem tudnak érvényre jutni. — Ezt én is olvastam már. ha jól tudom. Oscar Wilde egyik könyvében. — Ügyvéd ur. ön megint udvariatlan, de megint igaza van ... Hogy folytassam: Amikor láttam, hogy szépen élni már ,nem tudok, elhatároztam, hogy legalább szépen fogok meghalni. De ez sem olyan könnyű dolog, mert az emberek már majdnem minden szép halálnemet kisajátítottak maguknak. I.ugkövet — ugyebár? a cselédek szoktak inni; a Dunába ugrani csalódott bakfisok szoktak; a gázcsapot bélistás tisztviselők hagyják nyitva; a revolvert eladósodott katonatisztek használják, a kötelet pedig érelmeszesedésben szenvedő kisgazdák. Maradt volna még egyetlenegy módszer: leugrani az ötödik emeletről. De ez is nagyon közönséges már. azonkívül pedig visszariasztott tőle az a gondolat, hogy ott fogok feküdni összeroncsoltan az udvar kövezetén és jön majd a kövér viciné, hogy vizes ronggyal felmossa a véremet. Ez — ugyebár? — kicsit Ízléstelen ... Ebből a kétségbeejtő állapotból, amelyben sem élni, sem meghalni nem volt kedvem. felrázott egv váratlan fordulat. Meghalt egy vidéki "rokonom és én leutaztam a temetésére. Jó későn mentem oda. mert a halottaktól mindig irtóztam és nem akartam ott lenni, amíg be nem szegezték a koporsót. Mégis, amikor a ravatalhoz léptem, ott feküdt előttem a halott, viasz-sárga arccal és nyitott szemmeL A falusi asszonyok ezt azzal magyarázták, hogy várja a fiát, aki éppen külföldön volt akkor. Ezért vártak a koporsó leszögezésével is az utolsó pillanatig... Nem tudom, mi volt az oka. talán a meglepetés, talán in aga a borzalmas látvány, de valahogy nagyon rosszul éreztem magam és ájultan estem össze. Másnap reggel tértem csak magamhoz és mondhatom, az az óra volt életem legszebb óráia. Megharaptam a nyelvemet, hogy fáj-e, megszurtara egy tűvel a karomat, hogy vérzik-e és ujjongva állapítottam meg, hogy élek, élek. Láttam a halált, milyen undok és megszerettem az életet, amelynek, ha más célja nem is volna, egy mindig van: maga a létezés, a tore a halál ellen... Rögtön felutaztam Pestre és elmentem színházba és kávéházba és Lebujokba és őrültem az életnek és csodáltam. hogy eddig nem jutott eszembe, hogy egyszer meg kell halni, amikor nem fogom akarni... , — Mert az emberek általában úgy rendezkednek be itt, mintha örökké élnének. — Igaza van ügyvéd ur. És amikor elszállt a mámor, a halottnézés hatása, én is megint a régi voltam. Hogy újra el ne fásuljak, átnéztem a lapokat, van-e ismerős halott. Volt. Elmentem oda, megnéztem a hullát és huszonnégy órára megint tele voltam életörömmel. Harmadnap ismét és azután is. mindennap meg kellett néznem egy halottat És észre vettem, milyen szörnyű szokássá válik ez bennem. Kezdetben csak eszköz volt számomra ez a halott-nézés, de lassankitrt cél lett belőle, mint a súlyos betegnél a morfium, amit eleinte szintén csak eszköznek, fájdalomcsillapítónak vesz be. de később nem tud élni nélküle. Nekem is olthatatlan szenvedélyem lett a hulla. Szerencsémre volt egy orvos ismerősöm, akinek segítségével naponta bemehettem a bonctani intézetbe. Azt mondtam neki. hogy nagyon érdekel az anatonia. Hónapokon át jártam oda. egészen a múlt hétig, amikor az ismerősöm elment nyári szatodsr.gra és nélküle nem engedtek be többé. Kimentem a kis cselédemmel, Juliskával, monori nyaralómba. De ez a Monor kicsiny falu és ott nem halnak meg az emberek. Pedig már nem tudtam aludni és nem tudtam enni és kiszáradt a torkom és cserepes lett az ajkam a vágytól, attól a vágytól, hogy hullát lássak. — És ez volt a veszte Kispál Juliskának. — Igen. ügyvéd ur. ez volt a veszte szegény Kispál Juliskának és ez volt a vesztem énnekem, aki még nálánál is szegényebb vagyok. Tegnapelőtt este bementem a szobájába, nem tudom már, mire volt szükségem. Ö ott feküdt az ágyban és aludt, boldog mosollyal a tiszta arcán. Egy darabig néztem, azután valami ellenállhatatlan erő sodort magával. Leültem az ágyára, megcsókoltam a homlokát, hogy bocsánatot kérjek tőle gaztettemért azután átfogtam a vékony nyakát és — Isten bocsássa meg a bűnömet — megfojtottam. Még azután is ott maradtam az ágyon ülve és néztem, néztem, mig a levélhordó nem jött aki felfedezte a gyilkosságot és feljelentett a rendőrségen... Ez a története, ügyvéd ur. Kispál Juliska halálának. Most már készítheti a védőbeszédet aminek, attól tartok, nem lesz nagy eredménye, bármennyire is bízzon az ön kitűnő képességeiben. Tudom, hogy halál vár rám és nem is bánom nagyon. Csak egyet sajnálok, hogy sosem fogom látni a saját hullámat... Az ügyvéd akaratlanul is. egy önkénytelen mozdulattal hátrább tolta a székét egy lépéssel. De az asszony megnyugtatta. nagyon fáradt és nagyon halk hangon: — Ügyvéd ur, ön megint udvariatlan, de most ez egyszer nincs igaza. Ne féljen, önt nem akarom megfojtani, ha nem is láttam hullát már két napja. Nekem már nagy gyakorlatom van ezen a téren és én úgy érzem, hogy ön egészes tehetségtelen hulla lenne ... COSIAAA Irta: Blazsek Ferenc
