Bácsmegyei Napló, 1927. augusztus (28. évfolyam, 212-242. szám)
1927-08-28 / 239. szám
1977. augusztoa 28. >■ > v y r > ÉfiCSMEGYEl NAPLÓ w -w y v v 17. oldal Magyar gyarmatok Ilyen cimmel irt cikket Barta Lajos a »Nyugat« legutóbbi számában, amelyben Magyarország könyv-imperializmusáról beszél Magyarországból tekintélyes könyvexport van útban az utódállamok felé, ahonnan semmiféle kulturterméket nem exportálnak Magyarországba. Az utódállamok magyar »népdarabjai« kulturális, illetve könyvszempontból teljesen ki vannak szolgáltatva Magyarországnak, igy alakul ki tehát a gyarmati viszony Magyarország és a kisebségi magyar népdarabok között. Ez az u.i igazságokat meglátó cikk főleg^ könyvekről és könyvgyarmatokról beszél, pedig a gyarmatiság' mindenképen is minden kulturális kérdésben fenálió bántó, szomorú viszonylatokban. A magyarságnak eddig még sohasem voltak kisebbségi .sorban élő testvérei s talán ez az oka annak, hogy Magyarország anynyi közönnyel, ügyetlenséggel és megnemértéssel szemléli a magyar kisebbségek kulturális akarásait és elcsuklásait. Ma még mindig egykét irredenta jelszó, néhány hiú, kótyagos, ostoba ábránd jelenti a törődést, a felfigyelést, az együtté-zést a határontuüakkal. pedig már rég észre vehették volna, hogy ilyen kótyagos és komolytalan szónoKi szóvirágok nagyon sokat árthatnak a kisebbségi magyarságnak, ezzk hosszú időre elgáncsolhatják a kisebbségi kultúra tétova és türelmes munkásait Itt uj helyzet, uj adottság van, melyet komolyan kel! venni, melynek lehetőségeit meg kell ismerni és ki kell aknázni. Senkisem kívánja, hogy ezt a munkát magyarországi emberek végezzék el. noha ott több az ember, a kulturérték. de kevesebb a megértés a témával szemben. Magyarországon például még egv könyv, egy komoly, hozzáértő tanulmány. vagy újságcikk sem jelent meg a kisebbségek kulturális helyzetéről, de talán ez még nem is lenne baj, mert ha megjelent volna, talán még több bajt okozott volna. A bántó, a szomorú az a gyarmatiság, amelyről Barta Lajos ir. az a gőgös és kegyetlen mentalitás, amely csak az exportra gondol, de amely époly kevéssé érdeklődik az elszakadt magyarok kulturkinlódásai iránt, mint ahogy Franciaország nem törődik a riff, druz, vagy egyéb gyarmati kultúrák iránt. Ha ku'turáról van sz<>, akkor Magyarországon teljes és tö kéletes a közöny a megnemértés, a tájékozatlanság az elszakadt magyar népdarabokka! szemben. Alig hiszem például, hogy egy irodalom professzor is észre vette volna, brgy Erdélyben izmosabb, ihletesebb és igézetesebh poéták teremnek, n>nt Pesten. Alig van magyarországi szemle, amely észre venné, hogy az utódállamokban is van magyar szellemi élet, ha mindjárt sápadt, bizonytalan holnapi élet. de még is csak élet, testvérélet. Az íróis a kiadók csupán az exportra gondolnak, de senkisem figyel fel az uj államok magyarságának vérszegény, de önálló szellemi életére. Könyvek jelennek meg. poéták születnek és halnak meg, Hungáriám, akiket senkisem vesz észre, senkisem jegyez fel a magyar kultúrtörténetbe, hiszen: extra Hungáriám non est vita. Makkai püspök Ady-könyvét viharos megnemértés fogadd, mert Pesten nem tudtak belehelyezkedni egy kisebbségi magyar világszemléletébe. Azt a tényt, hogy Jugoszláviáiban megalakult a Könyvbarátok Társasága, egy magyarországi lap sem tartotta érdemesnek megemlíteni. Es sokáig lehetne még folytatni ezt a panaszos felszólalást, amely elevenen és fájdalmasan illuszrálná a patópálos közönyt, az ősi, úri nemtörődömséget, a tespedő, turáni tunyaságot, melyből hiányaik minden öntudat és faji értelem. Szelemi tekintetben tehát az utódállamok magyarsága gyarmati sorsba került. Vajon a kisebbségi sors-e a keserűbb, avagy a gyarmati? — itt meddő és szomorú dolog a keresgélés, a kesergő méricskélés. A valóság mindenesetre az, hogy minden magyar népdarab önálló szel-| lemi életre van utalva és ebben az életrekelésben nincs karonfogó szüléje, segítőtársa vagy gyámolitója, csak önmaga. Ez nagyon komor és kegyetlen dolog, mégis: ennek belátása és tudatos beismerése a jövendő élet első bizonyos és boldog szívverése. Szenteleky Kornél Ifjabb Monte Cristo Irta: Baedeker Taddeo Melidoni doktorral vacsoráltam a padovai Storione boltozatos éttermében. Mivelhogy, a hal, amelyet ettünk, úszni akart, az ökör pedig, amelyet ramsteak álnév alatt kebeleztünk be, inni óhajtott, előbb könnyű Chianti-t s később súlyos bolognait rendeltünk. A doktor csak szürcsölte, én kövérebb kortyokban nyeltem a sötétvörös italt, s Taddeo ur fejcsóválva figyelmeztetett: — Vigyázat, Signor, a bolognai szédít. Magam is éreztem, hogy elég volt, s tudtam, hogy nem igaz a mondás, amely szerint az orvos jelenlétében nem árt semmi. Azután a Café Pedrocchiban folytattuk az eszmecserénket a ristorante-ban megkezdett témáról: a regényről, amelynek — különösen a kiadóvállalatok nagy akcióiban — újabb reneszánsza támadt. — Talán mostanában nem Írnak oly jókat, mint Flaubert idejében — jegyezte meg a doktor, — de a kiadók érdemük szerint becsülik meg a régi jó írókat, amikor Balzac és Hugo halhatatlan könyveit fényes lukszusruházátban bocsájtják ki. vagy népszerű és olcsó kiadást rendeznek a müveikből, mint például a Duinas-éiból. Most Monte Cristo-t vettem meg olasz fordításban, a hat kötet csak huszonnégy lírába került, tehát nem többe, mint az imént elköltött vacsora, pedig istenuccse többet ér sokkal... Már harmadszor olvasom, minden tiz évben viszszatérek hozzá, s még néhányszor akarok gyönyörködni benne. — Én is már többször olvastam — feleltem. — Az Edmond Dantes kalandos életpályája csodás fantáziával van megirva. Minden szertelensége mellett is szeretem ezt a valószínűtlen könyvet, — csak a megoldása nem elégített ki. — Bravo! Bravissimo! — kiáltotta dottore Melidoni. — Nagyon igaza van, Signor. Engem is boszszant, hogy a szegény Mercédes-t, aki alapjában nemes és finom aszszonylélek, és fiát, Albertet, aki méltó fia volt az anyjának, kegyetlenül büntette és örökre boldogtalanokká tette a szerző. — Az ám hagytam helyben, — egy olyan csapongó fantáziájú költő, mint pére Dumas, találhatott volna módot, hogy a szomorú aszszonynak ne kelljen szűkös szegénységben és vigasztalan egyediségben tengetni napjait, s Morcerf Albert ne legyen kénytelen az idegenlégió feledségébe temetkezni. ... Az erős fekete kávé csak foozta a vörösbor hatását, amelyre I doktor figyelmeztetett, s nemcsak 1 szemem lett álmos, az ajkam is nehezen szólalt meg, — elhallgattam, s azontúl csak Áíelidoni ur beszélt a regényről. Az előadására, amely temperamentumos volt, mint mindig, egy ideig érdekkel figyeltem, de később egy idegen fiatalember feltűnő alakja kötötte le az érdeklődésemet, aki egyenesen felénk tartott. Olyannyira kiváló eleganciával volt öltözve, hogy az még Olaszországban is, ahol ugyancsak női kacérsággal öltöznek a férfiak, joggal tűnhetett föl. Az asztalunkhoz közeledett, s a nyomában kullogó pincér közvetlenül a mellettem lévő sárga karosszékkel kínálta meg. Az idegen bemutatkozott. — Monte Cristo gróf — igy szólt. Talán az imént folytatott beszél-1 getés volt az oka, hogy megfeledkeztem az udvariasság legelemibb szabályáról, nem neveztem meg magam, hanem csodálkozva kiáltottam: — Hogyan? Ön még él? — Mit csodálkozik ezen? — mosolygott a fiatalember. — Mindöszsze huszonötesztendős vagyok. — Megáll az eszem — feleltem én. — Hiszen a regény végén ön már közel járt az ötvenhez, s mi nyájas olvasók komolyan aggódtunk, képes lesz-e ön boldoggá tenni a húsz esztendőnél is fiatalabb Haydée-t, akit Dumas ur kívánságához képest önnek feleségül kellett venni. — Akiről ön beszél, jó uram, az a dédapám volt — felelte az ifjú. — Fölötte érdekes — konstatáltam. S most már, túl lévén az első meglepettségen, én is bemutatkoztam. — Ez az ur pedig — Vendégünket meg akartam ismertetni a doktorral is, de az közben eltűnt (talán megártott neki a bor, amelytől engem óvott), s mi k-etten maradtunk. — Óh, beszéljen valamit a családjáról — kértem az idegent. — Tudja-e, hogy az’ön őse egyike a . ilágirodalom legeredetibb és legérdekesebb figuráinak? — Nekem mondja!? Hogyne tudnám! Neki köszönhetem a nemzetközi karrieremet. Mindenütt ismernek és ünnepeinek, ahol a nevét kimondom. Nekem igazán még születni is könnyű volt... Mindig hálás leszek ezért a szerzőnknek, a csodálatos Dumas urnák. Vájjon, mit csinál ez a kitűnő férfiú? — Amit a halhatatlanok szoktak — feleltem. — Fütyül az utókorra. — Rég halt meg? — Bizony, idestova hatvan esztendeje lesz. — Sok ez vagy kevés? — kérdezte ártatlan arckifejezéssel a fiatal gróf. — Attól függ, hogy kinek a haláláról van szó. Aki az ön ősének a regényét irta meg, további hatvan év múlva se lesz igazán halott. Vannak élő irók, akik eltemetettebbek_. Még egyszer kérem, ha már véletlenül találkoztunk ebben a históriai kávéházban, amelyben az ön szerzője is megfordult annak idején nem egyszer, beszéljen valami érdekeset Monte Cristo grófról és vidékéről. Mi történt azután? — Mikor már Dumas ur befejezte a regényünket? — Igen. Hisz’ valaminek történnie kellett még azután, máskülönben grófi uraságodhoz nem lenne szerencsém. — Persze, hogy történt. Ha nem is a legérdekesebb, de a legtermészetesebb események mindig akkor következnek be, mikor a szerző már rég megkapta az írói honoráriumot. Az történt, hogy Haydée, mert az asszony ingatag, csalódott az érzelmeiben, nem szerelemmel szerette a jóltevőjét, hanem csak hálával s valójában a fiatal Morcerf Albert iránt érdeklődött. — Szegény Monte Cristo! —-.sóhajtottam akaratlanul. — Ne sajnálja őt — felelte a dédunoka. — A regény hőse, amikor a szerző levette róla a kezét s már nem állott a kontrolja alatt, sokat vesztett a bosszúvágyából s nemesebb lelkű lett, mint a regény köteteiben volt. Ahogy észrevette Haydée kisasszony lélekáilapotát. sietett segíteni a keservén. Néki. amint a regény minden olvasója tudja, különben is az volt a kedvenc foglalkozása, hogy sorsokat intézzen, jókat jutalmazzon, gonoszokat büntessen — mint egy fiókisten. Kiváltotta Albert urat a katonai szolgálatból, elvétette vele a szépséges görög leányzót, s hogy legyen mit aprítaniuk a tejbe, mindegyiknek tiztiz millió frankot adott Az egyiknek hozományul, s a másiknak azért, hogy ne kelljen neki a felesége pénzéből élni. — Derék férfiú volt! Az életben ily nagylelkű és jószívű emberekkel nem is találkozunk. — Azért kellene a regényírókat jobban megbecsülni, — jegyezte meg szentenciózusan a fiatalember. — Óh, kedves gróf — világosítottam fel őt — a mostani regényírók már nem rajzolnak olyannemes jellemeket, mint a régi jó idők auteurjel. Ezek a realisták, materialisták, naturalisták, groteszkisták és angrosszisták olyanoknak festik a hőseiket, aminőknek a mostani háború utáni komisz frátereket látják. — Ezek nem is lesznek oly halhatatlanok, mint az én dicső ősöm. — 0 az én kedvenc regényalakom kora ifjúságom óta — mondtam. — S ezután is kegyelettel fogok gondolni rá, főleg hogy hallottam, mily nemesen viselkedett az Albert és a Haydée szerelmi ügyében. Nagy áldozat lehetett ez! — Ne aggódjon az öregért — nyugtatott meg a dédunokája. — O se húzta ki ép a legrosszabb numerust. Meggyőződvén arról, hogy Mercédés alapjában mindig hü volt hozzá s hogy csak a terror kényszeritette őt Fernand mellé, megbocsájtott neki, feleségül vette, boldogan éltek együtt, s amint rólam látja, családot is alapított vele. — Higyjem ezt a valószínűtlenséget? — vetettem közbe. —- Nézze csak, fiatal barátom, a hölgy, akit ön dédanyjaként mutat be nekem, már jóval túl volt a negyvenen, amikor Dumas ur azt irta a hatodik kötet utolsó lapjára, hogy: vége. E korba» az asszonyok még, ha jól vannak konzerválva, elösmerem, alkalmasak a szerelemre, de ön azt akarja velem elhitetni, hogy e tiszteletreméltó korban örököst szült a •grófok legnemesbikének! — Úgy van, az öregapámat. De lássa, uram, ez csudából még a való életben is előfordulhat, annál inkább egy fantasztikus regényben. — Jó, hát elhiszem — mondtam. — Annál is inkább, mert hiteles helyről hallom, ön csak tudhatja... És mondjál, Haydée és Albert is boldogok voltak? — Valószínűleg. — Furcsán felel, signor conte. A sorsukról nem tud semmi pozitivet? Ifjabb Monte Cristo unottan felelte: — A dédanyám első házasságából való fiának s a dédapám adoptivleányának a sorsa nem érdekelt valami nagyon intenziven. Annál is kevésbbé, mert az örökségemet megkurtitották vagy húsz millióval. — Igaza van, gróf ur. A regény az élet tükre s az élet a regényé. Az életben se sokat törődik az ember azoknak a viselt dolgaival, akik őt három nemzedékkel megelőzték... S Ön mit keres Pádovában? — Amit egyebütt. Beutaztam a világot, hogy lássam, emlékeznek-e még ránk? Olvassák-e még a regényes történetünket, s hevesen doboge még a közönség szive, ha a dédapám hősies küzdelmeire és gondviselésszerü igazságtevésére gondol? Már jó ideje kóborlók mindenfelé, s még nem találtam müveit vagy félmüveit embert, aki nem tud rólam. Annyira ismernek nmidenütt, hogy néha igazán azt hiszem, valóban élek. — Ezt bátran hiheti — biztattam a fiatal urat. — Ha nem élne, nem ülne itt velem a Pedrocchiban s nem inná ezt a pompás zabajone-1, amelyet egész Itáliában sehol se készítenek oly jól. mint itten. — Óh, tegnap a Flóriánban Velen:ében ép ilyen kitűnőt kaptam! — No de njeuuvire éU Ha. nem él-