Bácsmegyei Napló, 1927. augusztus (28. évfolyam, 212-242. szám)

1927-08-14 / 225. szám

ízt

As e'gyszeri bárány

Kuruc János bácsi szőlősgazda volt a noviszadi hegyo'dalban. Egyik esztendőben olyan sok szőlője termeit, hogy sok szép száza^fcankói keresett a borvásáron. János bácsi nyugnatalan ember \olt. ha pénzt szorított a markában, nem . nyugodott addig amig el nem költötte.

— Te assztny! -- mor.uta most is a feleségének, mikor már igen megégette a pénz a markát. — Elmegyek én a mohácsi vásárra, aztán veszek a pénzemért birkákat A birkáknak majd lesz kis báranyuk, a bárányokat meg eladom, igy aztán szép hasznát látom maid a pénzemnek.

— Jaj édes emböröm ne kisértse az Istent! — rimánkodott az asszony.— Soha éleiében nem bajlódott kend effélével, nem ért hozzá.

János bácsin nem fogott az okos szó! Befogott a szekérbe és elindult a topolai vásárra.

Jókor megérkezett Topolára, meg sem bánta, amiért a vásárra eljött. Mert volt ott a vásáron egy ember, áld nagyon, de nagyon kínálta megvételre száz darab birkáját.

— Vegye meg a birkáimat, olcsón adom. Odaadom négy forintért darabját. Ráadásul ezt a kis báránykát is.

— De nagyon nyálzik a szájuk, aztán olyanok, mintha részegek volnának — mondta János bácsi.

— Hát csak nem gondolja talán, hegy betegek a birkáim? — szólt a birkásgazda nagy sértődéssel.

— De bizony azt gondolom.

— Ezek? Hát olyanok ezek? Hiszen akkor nem is ért a birkákhoz! Mert ha értene, hát tudhatná, hogy elszédültek a Duna vizétől, amikor áthoztam őket kompon a mohácsi szigetről.

— Az lehet! — mondta János bácsi, mert ő sem sziveit semmiféle vizialkalmaíoságot.

Az volt a mondása: »Nincs alatta gerenda!«

Addig-addig beszélgettek, míg a noviszadi szőlősgazda megvette a száz birkát négy százasért.

< Olyan nagy kedve volt hozzájuk, hogy mindenáron maga akarta haza hajtani őket. Ismerős korcsmárosnál hagyta kocsiját, lovait. Aztán vett vagy husz darab kisebb-nagyobb csengőt, meg kolompot. A zörgő holmikat rákötötte a birkák nyakára. Nem volt sok baja a birkákkal hazafelé, merthogy

monuásí: Á titkot még a tyuk is kikaparja. Éppen ezért hallgatott, mint a sir, csak néha mosolyogta el magát elégedetten a csőre alatt.

Amikor a nap készült elhagyni a látóhatárt, ő sietett elfoglalni azt a helyet, ahol aludni szokott, ahol annyi szépet álmodozott az édes bosszuhról, ami számtalanszor elárasztotta szivét boldogsággal és örömmel. A boldogság és mámor el is bóditota nemsokára, mert nagyon lusta egy kakas volt ez a. Náci. A feleségei egyre csodálkoztak ,mi leli, azt gondolták, hogy beteg. Pedig dehogy is volt beteg! Azért feküdt le olyan korán, hogy reggel hamarább felkeljen, mint Jancsi és felszállón a kerítésre, oda, ahol Jancsi szokott kukorékolni és hogy helyette ő kukorékolja fel a tyúkokat.

A nap már leáldozott, mindenki nyugalomra tért. Sötté este volt, csak a csillagok ragyogtak, hunyorgatva ezüst Szemüket. Náci csodálatos módon már éjfélkor felébredt és nyugtalanul leste, mikor fog pirkadni az ég alja. az ő hírnöke.

Nemsokára keleten az ég piros ruhát kezdett magára ölteni, amiből Náci tudta, hogy eza hajnal. Körülnézett és látta, hogy még minden csendes, mindenki alszik. Itt a bosszuáliás idej, gondolta magában és csendesen leugrott fészkéből, felszállt Jancsi helyére, a kerítésre, ahol egy irgalmatlan nagyot kukorékolt.

— Kukuriku. riku, kukurikuuuu!

Hej! mikor ezt Jancsi meghallotta, de dühös lett egyszerre. Kiugrott a fészkéből és egy akkorát kotkodácsolt, hogy Nácinak torkán akadt a kukorikolás. Erre természetesen egy pillanat alatt talpon lett mind a két baromfi sereg.

— Hü, a rikuját annak a kopott csőrödnek! Hogy mérsz, belekukorikolni az én ügyembe? — kotkodácsolía Jancsi,’ vérben forgó szemekkel.

Azonban Náci se volt az a legény, aki mindjárt beadia a derekát. Megcsapkodta szárnyát és hetyke daccal még egy hatalmasat kukorikolt, szinte menydörgött belé a környék;

Hanem most csakugyan csordultig telt Jancsi pohara, de nem borral, hanem haraggal.

— No hát majd megmutatom én ki legény a szemétdombon, várjál csak! rikkantotta el magát, miközben egy merésá repüléssel Náci mellé szállt a kerítésre:

Na, most elválik ki a kakas a házban. Az lesz a hős, aki a másikat hamarább lelöki a kerítésről.

Ebben aztán megegyeztek, csak Kotlós Máminak nem

Zeyn Alasnam herceg

(Befejező rész)

— Már közel vágyunk a szörnyű helyhez, hol a kilencedik szobrot megkapod — szólt Mobarek — üljünk le itt, néhány pillanat múlva csónak jön értünk. A szellemkirály küldi értünk csónakját, de jól vigyázz, egy szót ne szólj, bármilyen különös vagy szörnyű látvány tűnik eléd, egy igét se beszélj, mert abban a szempillantásban elmerül csónakunk!

Alig fejezte be szavait Mobarek, midőn vörös csónak bukkant elő kék vitorlákkal. A csónakot egy hajós kormányozta, kinek elefántfeje és tigrisdereka volt. A hajós kiszállt s némán felkapta ormányával a királyt, csónakjába tette, ugyanúgy Mobareket. A csónak elindult, átsiklott a tavon, hol a hajós partra tette őket s csónakjával eltűnt.

— Most már beszélhetünk! — szólt Mobarek. — Ez a sziget a szellemek királyának szigete, nincs több ilyen sziget a világon, nézz körül!

Zeyn körülnézett. A ligetek, mezők virágba borulva csillogtak, gyümölccsel rakott ágak görnyedtek az illatos pázsit fölé, ezer ismeretlen madár csattogása töltötte a langy levegőt.

Alig mentek néhány lépést, palota tűnt eléjük tiszta smaragdból épitett, óriási fák árnyéka borult a palota fölé. Arany kapuja elé hid futott, ez a hid egyetlen ezüst halpikkely volt, de három öl széles, tíz öl hosszú, előtte pedig szellemcsapat őrködött. Szörnyűséges szellemek, mindegyik aeélfütyköst lóbált kezében.

— Ne menjünk tovább — szólt Mobarek — agvonütnének* ezek a szellemek, védjük varázzsal életünket tőlük!

Tarsolyából sárga selyemkendőket húzott elő, hátára és derekára kötötte, ugyanúgy tett a királlyal is. Aztán földre terített két teritőt, egyikre a királyt ültette, a másikra ő maga ült rá, a kendő szélire mosusz- és ámbradarabokat rakott. Akkor igy szólt a királyhoz:

— Most pedig idézzük őt, a szellemek királyát! Adja Isten, hogy jó kedvében legyen. Ha nincs Ínyére látogatásunk, úgy szörnyű rém alakjában fog megjelenni, ha ió szándékkal jön, akkor barátságos emberképpel áll elénk. Állj fel, mikor megjelenik, de térítődről le ne lépj, mert halál fia yagy. Felelj kérdéseire és mondd meg neki, mi a kérésed.

423

Diri-diri Dongó

Gyöngyharmatos májusi reggelen kirepült Diri-diri dongó az illatos rétre. A nyíló vadvirágok között számított szétnézni.

Nem azért rándult ki a sok tarka virág közé, hogy felnyissa kelyhüket és felhörpentsen egypár csepp édes nektárt, hanem csak úgy kedvtelésből.

Még fürdeni sem akart a ragyogó harmatcsepben. Pedig de ráfért volna. Talán lusta teste felfrissült volna az üde vízben.

A szorgos méhike akkor már vígan, döngicsélve röpködött egyik virágról a másikra.

A dongó dörmögő hangon szólította meg:

— No, te tolakodó, már is itt lebzselsz? Eleszed előlem az édes nektárt?

Méhike rá sem hallgatott, csak dolgozott tovább, gyűjtötte a méznek való édes nektárt. Azután hazarepült a családjához.

Diri-diri Dongó tovább röpködött a virágok felett, szívta a feláradó édes illatot, hizlalta kövér szemét a gyönyörű pompában.

Amint igy röpködött, dongott, találkozott a virágok tündérével.

A tündér ott sétált pompás birodalmában. A virágok mind hajlongtak előtte, hozzá érintették selymesszép szirmaikat. Mindegyiktől tapadt egy pár szem virágpor a tündérnek amugyis ékes ruhájára. Ragyogott gyönyörű köntöse, mint a gyémántporral behintett havas föld té'en. A kékszemü ibolya bámulva emelte föl szerény fejecskéjét, a gyöngyvirág csilingelt zenés kis harangjaival, a lilliom bólogatta büszke fejét. A tündérke derült mosollyal jutalmazta hü szolgáit.

Akkor jött Diri-diri Dongó. Büszkén felíuvalkodva dongta körül a virágok tündérét.

— Jó reggelt szép tündér! . . . Mit álmodott a csillagfényes é jelen?...

A tündérke megütközve nézett fel a körülötte tolakodó dongóra. Szót sem szólt hozzá.

A csúf Diri-diri Dongó csak folytatta beszédét:

Eljött, ugy-e, szétnézni birodalmában? . . . Nézheti! Mind elhordják ezek a telhetetlen méhek az édes nektárt! Ai

430

410