Bácsmegyei Napló, 1927. augusztus (28. évfolyam, 212-242. szám)
1927-08-14 / 225. szám
18. oldal BÄCSMEGYEI NAPLŐ 1927. augusztus 14 Noviszádi fehér éjszakák A noviszadi, ezer szegény piszoktól hemzsegő éjszaka mellett van egy másik, egy tiszta, fehér éjszaka is. Ezt csak kevesen ismerik a városban. Csak keveseknek adatott meg, hogy ismerjék Noviszad fehér éjszakáit, amelyek nincsenek teli piszokkal és testi bűnökkel, de amelyeknek átértéséhez és átérzésáhez sok minden kell: szív. ész, né fii szomorúság és sok-sok lelkesség. Sok lelki tehetség kell úgyszólván ahhoz, hogy az ember a noviszadi dunai parton megálljon és belebámuljon az éjszakáira. Sokáig, sok negyedórán át kell ott állni és átnézni Petrovaradinra, szemlélni a várat, amelyből ilyenkor csak elmosódó és fantasztikus kontúrokat látni. A Duna vize fölé kell hajolni, a tüdőnkbe kell szívni annak szerelmes, terhes illatát és a szemünk pillantását, a gondolataink menetét vélük kell járatni a lefelé úszó hajókkal, amelyeknek gyéren világított födélzetén hajóslegények énekelnek szerb, magyar és német nótákat; nótákat, amelyek nyelvben különböznek talán egymástól, azért mégis egyek, mert összefűzi őket a •bánat és a fiatalság. De nemcsak mi vagyunk ébren. Mások is virrasztanak ebben a városban, anélkül, hogy terhes éjszakai munkát végeznének, vagy hogy a lebujokban töltenék azokat az órákat, amelyek a természet rendeltetése szerint az alvásra vannak szánva. íme egy dunaparti halászviskó előtt — mert lenn a város végén, a noviszadi Dunán is van halászviskó — két legény játszadozik a vízben. Feltürt nadrággal, mezítláb belegázolnak a Dunába, amelynek vize itt nem sokkal ér a bokán felül és ott hancuroznak, játszadoznak. Ők jókedvűik, fiatalok vidámak... Jöjjünk feljebb és meglátjuk az uj közúti hidat, amelynél nincsen szebb ilyenkor. E karcsú és arányos hid-kolosszus beléveti a maga hatalmas árnyékát a gyöngén világított éjszakába és ezer gondolatra késztet. Odaát a péterváradi vár templomtornya mered belé a néma éjszakába. Minden alszik, minden pihen, csak a templomtorony órája jár és hirdeti az idők múlását. A nagy csöndbe és a nagy elhagyatottságban egy templomtorony harangja kondul és az időnek ez a pontos számítása az éjszakában mintha örökkévalóságnak szédületes perspektíváit tárná föl számunkra. A harangkongáshoz mily jól illik a hídnak félig sötét rajza, mily jól illenek a hid szimetrikuis körvonalai. A vízből hatalmas köpillérek ugranak ki és ezek tartják ez óriási, minden testessége mellett is a karcsú hidat. A parton járnak, akik most igyekeznek haza és olyanok is, akik egyáltalán nem igyekeznek haza. Olyanok, akik csak kószálnak az éjszakában, a viz mellett és a viz fölött, amig csak meg nem szédülnek és mig csak szédült lelkűk meg nem érti a viz hivogatását, csábitó, titokzatos, de ellenállhatatlan szavát. Az érzelmek között nincs tán még egy, amely oly erővel tudna az ember kedélyvilágához szítani, mint a viz. És nem csak bánatosan, hanem a csöndes; idillikus boldogságban. Ha ez nem igy volna, mi másért, keresnék föl akkor a hidat a férfiak és nők éjszakának idején a Duma-partot, nem másért, csak azért hogy ott álljanak és belebámuljanak a vizbe, amelynek ilyenkor hallani a folyását és amely ilyenkor beszél örök vágyakról és érzésekről, amelyek ép olyan kevéssé apadnak ki valaha is, mint a Dunának vize, amelyik minden percben a tengerbe vész és mégis minden percben megújul és újjászületik. A melankólia sehol olyan jól és olyan jólesöen ki nem tombolja magát, mint épen a viz fölött. Emberek, akik egy élettől valami nagy ütést kaptak, nyári éjszakákon hányszor mennek ki a Dunapartjára. Ott csónakoslegényt fogadnak, beleülnek egy csónakba és vitetik ma/ gukat körbe-körbe, minden cél és értelem nélkül, csak azért, mert az élet és az éjszaka nem engedi őket aludni, de űzi hajtja őket ki a szabadba, a viz fölé... És vannak a noviszadi fehér éjszakáknak munkásai is. Kofák, lapkihordók kocsisok. De ezek már csak az előhajnali szürkületkor jelentkeznek. Az uccán még mámoros csavargó korhelyekkel találkoznak, de ők már kipihentek és ke-Pillanatnyi A vénkisasszony bukdácsolva botorkált a lépcsőkön felfelé. A kezében egy kis kézilámpát szorongatott, amelynek fakó fénye imbolyogva játszott a piszkos szürke lépcsőkön és a sárga festett ütöttkopott falakon. Már éjfélfelé járt az idő. A lépcsőházra kísérteties sötétség borult. Csak az elsőemeleti folyosó bejáratánál pislogott egy ijedtlángu gázlámpa. Kívülről néha vad őszi szél csapot be a törött ablakokon ... Egy ilyen hirtelen szélroham nekicsapott a vénkisaszony kezében reszkető lámpának: egy lobbanás és a sötétség, mint egy kiáradt folyó elöntött mindent... Roggyanó térdekkel, maga előtt is titkolt ijedtséggel igyekezett felfelé. Félt... Az egész élete tele volt félelemmel__ A sötétségtől félt... Az éjszakától... Az egyedülléttől... Az élettől...! A hoszsu őszi és téli estéket egy elsőemeleti házaspárnál szokta eltölteni, amely némi jóakaratot mutatott iránta. De sokszor érezte, hogy a terhűkre van. Nem: tudta, hogy a terhűkre van. De mégis, mihelyt beesteledett, magára vette nagykendőjét, kézbefogta kézilámpáját és lebotorkált az első emeletre és ott ült a házaspárnál, mindaddig, amig a férj rosszul leplezett ásitozással tudtára nem adta, hogy vége a türelmüknek. De addig inkább eltűrte a legvadabb szemrehányó tekinteteket, nem hallotta a félhangos, bosszús kifakadásokat, semminthogy az estét otthon töltse. Otthon: a négy fal között egyedül, ijesztően elhagyatva, amikor odaktinn a bűn és a gonoszság leghívebb takarója: a sötétség nyaldosta szobájának ablakait... Most is a házaspártól jött és noha az éjszaka jórésze már elmúlt, reszketve gondolt a még hátralevő éjszakai órákra. Mert álmatlanság is gyötörte. Véfre felért a negyedik emeletre. Amikor a szobában felcsavarta a villanyt, jeges borzalom szaladt a szivére. Valami megmagyarázhatatlan érzés azt súgta neki, hogy kívüle még valaki van a szobában... Szeretett volna kirohanni és a folyosón fellármázni az embereket... Segítségért kiabálni... De nem mert! Lábai, amelyek a sok lépcsőjárástól amúgy is gyengék voltak, reszkettek... Kimerültén rogyott az egyik rozoga, magashátu székbe, amely a falnak támaszkodva úgy látszott, mintha őrködne a szoba felett. Szemeit a semmibe meresztve hallgatózott ... Süket csend volt odabenn.. És künn néha félelmetesen sivitott fel a szél. Koponyáján, mintha vassisak szorult volna rá, nehéz terhet érzett... Félt... Félt, de valahogy másként, mint máskor. Most érezte, hogy okkal fél. Megpróbált tisztán gondolkodni... — Ki lehet itt? És mit akarhat? —■ gondolta. Ha a lélekzetét visszafojtotta, tisztán hallotta a másik nehéz lélekzetvételét. — Tehát egész bizonyosan van itt valaki ... Az ágy alatt, vagy a szekrényben ... Nem, egész bizonyosan az ágy alatt... És mereven nézett az ágy felé, amely vele szemben terjeszkedett a falhoz. — Jó lenne most felkelni, könnyedén mozogni, hogy a másik az ágy alatt azt higyje, hogy ö nem vett észre semmit. De akaratára teljes bénaságot parancsolt a félelem. Sürü ráncokkal övezett bagolyszemeit végigjártatta a szobán. A macskája, egy vörös kandúr, ott aludt a divány szögletében. A másik élőlény jelenléte halvány kis reményt gyújtott benne. Még sohasem érezte ilyen tisztán, hogy milyen közel van szivéhez ez az állat, még sohasem érezte, hogy ennyire szereti ezt az állatot, amely megosztotta vele a magányt. Nevén akarta szólítani, de hang nem jött a nyelvére... Köhécselni próbált ... Nem tudott... — Vége mindennek. Itt a vég ... — ményen néznek a felkelő nappal szembe. Bátran, mert munkába mennek a hajnali Noviszadon, amikor még mámorosak szállingóznak velük szemben. Föidesdy József elmezavar gondolta rezignáltan és a félelme lassan megenyhült... Percekig ült, vagy órákhosszat, igy egyhelyben, nem tudta, amikor az ágy alól, halk zörejt hallott... Odatekintett... Az újból őrült erővel fellángoló rémület újra erőt öntött ernyedt tagjaiba... Felugrott, hogy az ajtó felé rohanjon . . . de az ágy alól felbukkanó kis idegen egy ugrással megelőzte. Hátát az ajtónak támasztva mélyen meghajolt a minden tagjában reszkető vénkisasszony előtt és jobbjával udvariasan helyet mutatott neki. — Méltóztassék helyet foglalni — mondta halkan. Hangja kissé rekedtes volt, de valami különös zeneiesség tette behízelgővé. A vénkisasszony önkéntelenül is engedelmeskedett a felhívásnak. Az idegen nem látszott betörőnek. Keskeny, finom metszésű fejére hullámos szőke haj borult. Arca friss volt, de élénk színe nem hatott természetesnek. Keskeny, kissé fáradtvonalu ajkain is kármin nyomai látszottak. De a szemei voltak a legérdekesebbek: csak két óriási kék golyó volt a helyükön. Fehérje nélkül... Mintha két ragyogó kék gyöngyöt illesztett volna a szemüregébe. Magas, de szokatlanul karcsú alakjára elegáns frakk simult. Kifogástalan fehérségűi ingmellében két hatalmas brilliánsgomb csillogott. A lábain francia szabású lakkcipő volt. öltözetének harmóniáját csak a kezeit fedő vastag fekete bőrkeztyü és a halvákéról lecsüngő különös köpeny zavarta. De jólöltözöttsége ellenére is volt valami idegenszerü, valami megmagyarázhatatlan visszataszító a megjelenésében. Megvárta, amig a vénkisasszony kissé magához tér, aztán leült vele szemben, az ágy szélére. — Tulajdonképpen bocsánatot kellene kérnem a kései és talán kissé szokatlan látogatásomért — mondta gúnyos hanglejtéssel — de én rendszerint este, éjjel szoktam tiszteletemet tenii. A vénkisasszony összeborzadt. Újra érezte, hogy menekülnie kellene, amig nem késő. De mielőtt még ez a gondolat teljesen tudatossá vált volna, az idegen leintette: — Ne gondoljon semmi rosszra! Nem kívánok semmit, illetve, nem kívánok semmi olyat, amit önszántából ide nem adna. Tőlem rendszerint először megijednek az emberek, természetesen ok nélkül — fűzte hozzá könnyedén — de azután, rövid beszélgetés után, rájönnek, hogy jóakarójuk vagyok. Ón is rá fog jönni — susogta alig hallhatóan. A vénkisasszony fel akart ugrani. Kiáltani akart, hogy nem, semmi köze az idegenhez. Ki akarta parancsolni a lakásából a betolakodót. De lábai és a nyelve mozdulatlan maradt. Mintha az agya és a teste elváltak volna egymástól: egyik sem engedelmeskedett a másiknak ... — Nem kívánok öntől semmit — folytatta az idegen — csak azt, ami a legutolsó a szemében, azt amit sem ön, sem pedig, bocsásson meg — mondta kérőén — mások sem becsülnek .. Tudja, mire gondolok...? A vénkisasszony alig észrevehetően igent bólintott. Nemet akart inteni... Nem akarta tudni mire gondol a másik, pedig minden idegszála az idegen kívánságát közvetítette az agyába. A látogató felállt. — Örülök — mondta mosolyogva — hogy nem csinál nehézséget, mert őszintén megvallva, el voltam készülve erre. Hiszen az emberek olyan kicsinyesek... Ha nincs kifogása ellene, elkezdhetjük ... És felugrott az ágyról... Néhány lépést tett a vénkisasszony felé... De az állati félelemmel felorditott... És a torkából emberfeletti erővel kierőszakolt hang újra visszaadta tagjai rugékoay-ságát Az ajtónak ugrott... De az idegen durván félrelökte és rászólt: — Maga sem kivétel tehát! Hangjából izzó gyűlölet csapott ki. — Gyerünk, más, sürgős elintéznivalóim vannak! Eleget időztem itt — kiálotta keményen. És most hangja recsegett... A vénkisasszony szemébe könnyek gyűltek. Ráncos, reszkető kezeit összekulcsolva, könyörögve nézett az idegenre: — Csak még egy rövid kis időt... Csak még ezt az éjszakát adja nekem ... — rimánkodott. De az kérhetetlen maradt. Különös kék szemeiből közöny és unalom áradt. — Nem tehetem — mondta — miután szemtől-szembe álltunk egymással és aki az én arcomat egyszer megpillantotta, az embert, más embert többé nem láthat... — Maga nem ember! És miért iött ide ... — fakadt ki kétségbeesetten a vénkisasszony. — Mert hívtál! —■ Nem igaz... Nem hívtalak... — De igen hívtál... Ha a tudat alatt is, de kívánkoztál utánam... — De én még élni akarok — sikoltott a vénkisasszony. — fjem igaz. Nem köt semmi az élethez. Csak a haláltól félsz... Fáradt vagy... Egyedül vagy... Céltalan az életed... Üres... És a haláltól nem kell félned ...- — mondta és hangja újból lágy volt és behízelgő ... — Ki vagy fe? — susogta elhaló hangon a vénlány. Az idegen felnevetett: —• Az vagyok, akire gondolsz. A vénkisasszony térdre esett: — Hagyj még élnem... Örökre megőrzőm találkozásunk titkát... A másik unottan vállat vont: —. Érthetetlen... De, ha van valakid, akit szeretsz, itt maradhatsz. Nem viszlek magammal... Gondolkozz... Érdemes-e tovább élned...? De legyél őszinte magadhoz... Mert most már vége az öncsalásnak, amellyel eddig áltattad magad... Ugye, nincs senki, akihez ragaszkodnál? A vénleány feltekintett... Az anyja képe függött az ágya felett... De a szive mozdulatlan maradt... Hiszen az anyja is odaát van már... Tekintete a díványra .siklott, amelyen a veres kandúr aludt. Békésen és egykedvűen ,. Az is öreg volt már, annak sem lehet sok ideje hátra... — Nincs senkim — susogta végre megtörtén. — Nincs senkim — ismételte magában. De az idegen nem is hallgatott már rá. Ollót vett elő az asztalfiókból... Levágta a függönyzsinórt... Hurkot kötött belőle... Leakasztotta a falitükröt és a hurkot ráillesztette a falból kiálló kampós szegre. Amikor munkájával elkészült, lehajolt a vénkisasszonyhoz és felemelte a földről. Szeretettel megcsókolta annak csókot-rég-nem-látott arcát... Végigsimitotta kopott ősz haját... De az arca továbbra is megőrizte ijesztően közömbös kifejezését. Aztán odavezette áldozatát a tükör helyére... A szeg alá... Székeit hozott... És a vénleány apatikusan felmászott a székre... A hurkot a nyakára illesztette... És kirúgta maga alól a széket... Egy-két pillanatig még látta a szobát ... Annak három falát... A vörös kandúrt a díványon... De az idegen eltűnt... Nem volt sehol... Aztán sötét lett minden a szemei előtt, mintha az idegen a köpenyegét valamilyen látha-1 tatlan helyről hirtelen a szemei elé akasztotta volna... Gál Ottó Patent „Ronratli" « AA paradicsom-paszirozó minden jobb vas- és háztartási üzletben kapható 1071# —M " 11 ■" !"!
