Bácsmegyei Napló, 1927. augusztus (28. évfolyam, 212-242. szám)
1927-08-04 / 215. szám
2. oldal 1927. augusztus 4 BÁCSMEGYE! NAPLÓ Tisztesség és pártpolitika DobanovacsVi Pál volt szuboticai főispán, Pribicsevics-párti listavezető nyilatkozata Dobanovacski Pál volt szuboticai főispán, a Pribicsevics-párt szuboticai kerületi listavezetője a következő nyilatkozat közlésére kérte föl a Bácsmegyei Naplót: — A Hírlap augusztus 3-iki számában vezércikket irt, melyben a Pribicsevicspárt választási küzdelméről mondott véleményt. A cikkírónak igazán lekötelező hálával tartozunk azért a hízelgő elismeréséért, hogy engem, a párt szuboticai kerületi listavezetőjét tisztességes és »széles körökben szimpatikus egyéniségnek« tart. Az is meglepő, hogy szentai beszédemet »külön mértékkel« mérte és nem vonta kétségbe az én jószándékomat minden iránt, ami tisztesség dolga, hisz vezére, Pribicsevics Szvetozár a tisztességes és tisztakezü közéleti emberek mintaképe. Igazán köszönjük, hogy ezt végre belátták a Hírlap portáján is, szeretnénk azonban tisztába jönni a cikkíró furcsa logikájával. A Hírlap vezércikke szerint ugyanis a tisztesség dolgát el kell választani a politikától. Másszóval: Dobanovacski Pál és vezére, Pribicsevics a tisztesség terén mintaképű harcosok, de, sajnos, a politika olyan dolog, aminek semmi köze a tisztességhez. Az ilyen logika mellett egy cseppet sem csodálkozunk azon az állításon, hogy »a választási rendszerünk szerint nem embereket, hanem pártokat és programokat választunk«. Nem emberek, hanem pártok kormányozzák az országot, nem egyéni szüklátókörök, hanem pártprogramok alapján vetik ki az adót, javítják az utakat és hozzák a törvényeket: pártok és programok intézik a világ sorsát a XX. században is, ha éppen ötvenéves elavult ósdi tradíciókkal bírnak is. A mai modern embernek pedig ebbe bele kell törődni. Röviden: az emberek lehetnek akármilyenek, tisztességtelenek, csalók, szélhámosok, képmutatók, iömlöctöltelékek, az mindez mellékes körülmény, a fő a párt és a program. Ha a program jó, meg van mentve a haza és boldogok a honpolgárok. — Ó boldog bizantinizmus, Bach-korszak, Tisza, Pasics, Uzunovics, Makszimovics, Qyorgyevics és más radikális programkorszak, bár változtak az emberek, a boldogító program egyugyanaz maradt. S ne is említsük Jugoszlávia legsötétebb kormányzatát, a hírhedt Pribicsevics-érát. Hiába sírtak és szenvedtek az emberek, hiába volt a sok fogcsikorgatás, senkit sem értett meg a borzasztó Pribicsevics rém-uralom, mert hol volt akkor még Makszimovics és Qyorgyevics barátunk. Amikor Pribicsevics lekerült a kormányról, minden jogos magyar és más kisebbségi kívánság azonnal teljesült!? Vagy nem igy volt? Akkor hogy állhatja meg a helyét az az állítás, hogy a többi párt programja nem ismer nemzeti kisebbségeket. — Valamikor nagyon sok szláv anya is sírva fakadt azért, mert a fia az iskolában elfelejtette az anyanyelvét és a bunyevác-szerb-horvát anyával magyarul beszélt. Annak idején a cikkíró egész biztosan nem nyilvánított részvétet a szláv anyák iránt. Volt Jovanovics, Bajics, Vojnics, Pleszkovics, Pletikoszics stb. és hasonló nevű szláv gyerek, aki névvegyelemzés hiánya miatt — vagyis a nagymagyar kultúrpolitika folytán — hibáján kivül megtagadja a faját. Valljuk be férfiason, hogy ez igazságtalanság volt. Ennek az igazságtalanságnak a korrigálása volt az egyedüli célja Pribicsevics »hírhedt« rendeletének. A rendeletnek minden más értelmezése tendenciózus. Ha most valaki Deutschból, Kovácsból, Kisből, Nagyból és hasonló nevekből a rendelet hibás és bűnös keresztülvitele folytán ics, vies végzésü szláv neveket csinált, öntudatlanul a Pribicsevics kultúrpolitikája ellen vétett, mert szélsőségekre ragadtatta el magát. Pribicsevicset ezért felelősségre vonni megint valami tisztességben sántító »pártillem«. — Pribicsevicsnek nincs oka belátni azt, hogy a magyarsággal szemben igaz-Susakról jelentik: A Susak—'fiumei határiadon keresztül szerdán este Olaszországból Jugoszláviába szökött Valter Bekir huszonegyéves albán állampolgár, aki Achmed Zogu bégnek legintimebb barátai közé tartozott, de később ellentétbe került Achmed Zoguval és merényletet követett el ellene. A szökés este nyolc óra tájban történt, amikor a hídon futva közeledett a jugoszláv őrség felé egy fiatalember. A hid közepe táján egy olasz detektív ugrott a menekülő elé, aki azonban fellökte a detektívet áttérte o önt árvonalat. Menekülés közben Bekir Valter kalapja leesett és Olaszországban maradt. Bekir Valter az újságíróknak érdekes dolgokat mondott Achmed Zogu bégről. — Éveken keresztii1' intim barátja voltam Achmed Zogu bégnek — mondotta — és mindaddig jóban voltunk, amíg Zogu bég meg nem változtatta nacionalista felfogását. Zogu bég király akart lenni és csak kevesen tudják, lmgv mi füti ezt az ambícióját, ő mesélte nekem, hogy anyja néhány nappal a gyermek születése előtt azt álmodta, hogy fiúgyermeke született, aki. mikor világra jött, az albán címert tartotta fogai között. Az anya később gyakran elmesélte gyerekeinek az álmot és nemsokára Zogu bég szentül hitte.-ke"y Albánia királyának született. Egész életén és törekvésein ennek az álomnak hatása érezhető és ez a csodás álom inspirálta cselekedeteit is. ságtalan volt. És mikor ő és hívei a szerb-magyar megértést, együttes politikai működést hirdeti — a haza javáért — ez nem jelent »uj Pribicsevics« szellemet, ez nem jelent szavazókra való vadászatot, hanem ez kizárólagosan és mindig ugyanazt jelenti: őszinte és férfias együttműködést az összes lojális jugoszláv állampolgároknak a közös haza konszolidálódása érdekében. — A mi nézetünk az, hogy a kimondottan szerb, horvát, szlovén, magyar, német nemzeti alapon szervezkedő politikai pártok agitációja a végén egész biztosan, kölcsönös gyűlöletben és nemkívánatos összetűzésekben csúcsosodnak ki. És ha ez bekövetkezik, akkor nem az ilyen cikkírók és agitátorok, hanem a szavazók fogják a saját bőrükön érezni a »józan« politika áldásait. Ha tetszik, tessék továbbfolytatni. Szubctica, 1927 augusztus 3. — A Konstantin idején történt választások után — folytatta — szétváltunk. Én továbbra is nacionalista maradtam, mig Zogu bég tüzzel-vassal küzdött a nacionalisták ellen és hatalomra vágyott. Egy évvel ezelőtt Achmed Zogu bég megölette egyik nagybátyámat. Nagyon elkeseredtem és elhatároztam, hogy megölöm Zogu béget, hogy hazámat megszabadítsam ettől a zsarnoktól. 1924 február 23-án, az elnökválasztás napján, Albániába mentem. Megvártam Zogu béget a parlament előtt és közvetlen közelből háromszor rálőttem, később pedig a parlamentben huszonötször sütöttem el a revolveremet. Zogu bég megsebesült, engem pedig letartóztattak. Három hónapig ültem a fogságban, miközben meggyilkolták Ami Rusztemet, a leglelkesebb nacionalistát. Kitört a forradalom ós engem a katonaság kiszabadított a börtönből. A forradalom után Fan Nolli vette kezébe a hatalmat, akit hat napi működés után Anglia, Franciaország és Jugoszlávia kiintrikáltak, kommunistának tüntetve fel őt. Újból Achmed Zogu bég vette kezébe az ország ügyeinek vezetését és rövid idő alatt a világbékét veszélyeztető atmoszférát teremtett Albániában. Olaszországba szöktem, ért hittem, hogy Olaszország segíteni fog népünkön, de tapasztaltam, hogy Olaszország is az elnyomatás mellett van és Achmed Zogu oóasz vazallus, aki úgy tesz, ahogy az olasz kormány akarja. — Olaszországban bolyongtam, de ott is elfogtak és bezártak, mig végül most leírhatatlan szenvedések után sikerült megszöknöm. Achmed Zogu irántam való gyűlölettől elvakitva megölette apámat, nagybátyámat, rokonaimat, személyi és elvbarátaim egész tömegét. Megtagadták a fegyvkrfogást a Szuboticira bevonult nazarénusok „Inkább börtön, mint öld'ik’ö szerszám“ A tiszai divízió parancsnoksága junius 22-én elrendelte, hogy azok a nazarénus katonák, akiket ezév márciusában engedtek ki a börtönből, ahol a fegyverviselés megtagadása miatt rájuk mért büntetésüket töltötték, újból kötelesek szolgálattételre jelentkezni a szuboticai 7-ik, 34-ik és 51-ik ezrednél. A Politika nagy cikkben számol be arról, hogy a nazarénusok egytől-egyig megtagadták az engedelmességet és nem voltak hajlandók fegyvert fogni. A nazarénusok előtt az egyik katonatiszt felolvasta a katonai büntető törvénykönyv paragrafusát, amely kimondja, hogy tiz évi börtönnel sújtható az, aki megtagadja a fegyverfogást. A tiszt ezután a következő szavakat intézte a nazarénusokhoz: — Hallottátok, mit mond a törvény, ha nem engedelmeskedtek. Aki bilincset akar viselni a lábán, hát viseljen. Ivanics Szteván dúsgazdag nádalji nazarénus válaszolt a tisztnek és azt mondotta, hogy ő Krisztus tanait követi, aki pedig azt hagyta, hogy »aki jobban szereti az anyját, apját, gyerekét, feleségét, az nem méltó hozzám«. Ivanics kijelenti, hogy annyira szigorúan betartotta ezt, hogy — elhagyta még a feleségét és gyermekeit is. Egy Grujics Dusán nevű nazarénust szólított elő a tiszt, de Qrujics a feléje nyújtott puskát nem vette el. — Nem tehetem, nekem nem szabad vele társulnom. — Hát nem is kell a puskát feleségül venned — mondja a tiszt, mire Grujics komolyan igy felelt: — De igen, ha a kezembe veszem, akkor meg is kell vele esküdnöm. így történt az összes nazarénusokkal, akik egytől-egyig kijelentették; hogy nem merik Istentől való félelmükben kezükbe venni a fegyvert és a legtöbben hajlandók inkább ujból börtönbe menni, mintsem öldöklő szerszámot venni a kezükbe. Dobanovacski Pál A szusáki hídon Jugoszláviába szökött Achmed Zogu merénylője Titokzatos álom ösztökéli Achmed Zorut, hogy Albánia királya legyen Ugyanaz Irtv : Kőrös Andor ' Környékszerte ösmertók az emberek Panni anyó jóságát, akár a rosszpénzt ... mert véghetetlenül jó és szentéletű szegény asszony volt a derékban hajlott, ráncosképü, vén Panni; de a iegilletékesebb élőlény, aki tökéletes jóságát legerősebben és a nap minden órájában megújulva érezte, nem az emberek, hanem az állatok közé számított: kacsa volt. Igen, igen... valóságos kacsa, hófehér, elkényeztetett gácsér, kit Panni anyó egynapos korában kapott ajándékul egy hozzá hasonló öreg ós jó asszonyságtól. Ott nőtt férfiúvá a kis sárgapihés, aranyos jószág Panni ráncos, barna, szikár kezeiben. Valósággal anyja lett a kedves, ragaszkodó állatnak, — mondogatta is sokszor fünek-fának, hogy ezt a szépséges állatot most már a szegény fia helyett szeretgeti. Mert az ő fia tiz év előtt eltűnt nyomtalanul az orosz fogságban, csupán annyit tudott róla, hogy egyik zord téli nap tizedmagával megindult a szibériai hómezőkön ismeretlen tájak felé. Kancsukával hajtották őket és borzasztóan éhesek voltak... Panni anyó eleinte majdnem beleőrüit ebbe a gondolatba. Éhes a fia! Az ő fia, édes, egyetlenegy fia éhes! Naponta eljárt a templomba és Szűz Mária előtt elmomdogatta: »Édes Jó szűz-1 anyám, mindnyájunk anyja, éhes az én fiam, éhes, éhes!« Később azután már nem beszélt erről, de annál mélyebben rakott fészket Panni anyó ráncos leikébe az éhség irtózatos gondolata. A gyönyörű kis kacsa némi fényt lopott szomorú, magányos életébe. Nem veit senkije kedves állatján kivül. Kezéből etette és órákhosszat nézte-nézegette selyemnél lágyabb, sárgapihás, habkönnyű lényét s apró, pontpici fekete gyöngyszemeit, melyek formás kis fejében égő elevenséggel ragyogtak. Mikor a kacsa Panni szemébe nézett, feje kissé o’dalt fordult és lesüllyedt... ezek a felejthetetlen pillanatok árasztották a vénasszony életébe a vágyva-vágyott boldogságot. Ragyogó napsütések idején, hogy a szép jószágot fürödni vitte a Bakonyerébe, ott lapult féltő, aggódó szemekkel az árok partján s egyre motyogott szivéheznőtt, drága állatjához. Bolondos, együgyű szavak voltak' ezek, nem adtak összefüggő értelmet, de a szív mélységes mélyéből fakadtak. A boldog kacsa, mint általában, ha Panni szólt hozzá, fürdés közben is válaszolt s Panni anyó a sárga csőr látogatásaiból mindössze annyit fogott fel: háááp, háááp. Fejtegette sokszor a furcsa hang értelmét s ahogy telt-mult az idő, szépséges dolgokat hallott ki belőle, meséket, kék tavakról, melyeknek kellős közepén sárga kacsalábon tündérkastély forog; csodaszép mocsarakról, melyeknek ezüstös fövenyü fenekén gyémántszemű békák és szinarany halak brekcgnek-lubickolnak ... Ó. igen, meseszéppé változott a jószivii nanni élete! Meg is érdemelte. Egyszer azután valami megmagyarázhatatlan dolog történt, a dédelgetett és templomi csendhez szokott kacsa elsőizben érezte, hogy szive van. mert kissé összeszorult benne valami. Magas, vállas idegen lépett a pirinyó szobába és Panni anyó sohse hallott hangon öszszecsapott kezekkel, felorditott: — Fiam! Édes fiam!... Drága lelkem! Lelkem! Az én fiam! Az én egyetlen, egyetlen, édes, jó fiam! — Háááp! — lehelte a kacsa rekedten és fejét, kissé lesüllyesztve, oldalt fordította, hogy jobban lásson. — Háááp. De az öregasszony, ki ilyenkor majd megbolondult érte, észre se vette, rohant ki, rohant át a szomszédokhoz és szinte eszelősen kiabálta; — Itt a fiam! Megjött! Él a fiam! Jóemberek, értsétek meg... a fiam jött haza, éppeg most, egyenesen Szibériábul! A fiam, aki éhezett! És már megint benttermett a szobában, ide-oda kapkodott, rámolt, felforditott széket, bögréket, a tejesköcsögöt eltörte és két poharat vert le a pókhálós polcról. — Háááp ... A kacsa lelapult a kályha mellé s különös, nyomasztó érzéssel szemlélte a fejleményeket. Panni anyó íredig, se szó, se beszéd, előrántott a fiókból egy nagy kést, elkapta fehér nyakát s a tőkére nyomta, ahol nap-nap után rozsét szokott aprítani. — Háááp!... Villant a kés és lesújtott, de a remegő, ráncos kéz rosszul célzott s a nagy szerszám iszonyú éle a kacsa koponyáját érte. A gácsér előtt tótágast állt a világ. Nem érezte az ütés nyomán serkedt véres fájdalmat, mert nem hitt a valóságban. Nem hitte, hogy Panni üti. Szive rémitően dobogott és szárnyait szétcsapkodta, közben, kicsúszva kissé Panni anyó kezéből, fejét lesüllyesztette és oldalt fordította, meggyőződni, vájjon csakugyan üti-e?... hogy aki most érthetetlen okból eszeveszetten kínozza, lehet-e ugyanaz a Panni anyó, aki őt, ki tudja mióta, a nap minden órájában megújulva dédelgette? És a kacsa, lesüllyesztett és oldalraforditott fejjel, minden kétséget kizáróan megállapította, hogy aki üti: ugyanaz. — Há*áp... De már újra villant a kegyetlen kés, lecsapott megint a penge éle másodszor, pontosan szelte ketté fehér, karcsú nyakát. Fejetlen teste még vonaglott néhányat, két szárnya kicsapódott, szélesen, talán hogy a vért, forró, friss vérét beborítsa...
