Bácsmegyei Napló, 1927. július (28. évfolyam, 181-211. szám)
1927-07-31 / 211. szám
S8S meg azt gondolta magában: na, most bátran elébe állok — de aítán mégis csak elkerült az ucca szélére, amennyire csak lehetett. Végre mégis szerencsésen elsétáltak egymás mellett, llus most már gyöngébben fogta any^.a kezét, el is eresztette és kinyújtóztatta az ujjacskáit, mert azok bizony elfáradtak a nagy szorításban. Ezentúl sokszor találkoztak és nem féltek egymástól. Sokszor még meg is álltak és beszélgettek. — Jó reggelt, csöpp kutyus! — Te is csöpp vagy, kis llus. — Eri se vagyok nagyon nagy, de te mégis kisebb vagy. A gyerekek mindig nagyok, de én sokkal többet tudok! Nézd a fogam milyen éles s nem is vagyok olyan kényes. Engem bizony nem etetnek és az uccán nem vezetnek, teszek mindent egyedül, nem is félek semmitől. Erre már llus mégis megsértődött egy kicsit és azt mondta: — Tegnap mégis féltél tőlem! — Mert azt hittem, hogy bekapsz — mondta a kutyus. — Én is megijedtem tőled. azt hittem, hogy megharapsz — monta llus Kibékültek és azt mondták: — Legyűrik most már jóbardtok, kutyuskárn. — Nem bántlak, ha te nem bántasz, lluskám. — Csak ne ordíts, arra kérlek, mert az ordítástól félek. Otthon llus azt kérte a mamájától: — Anyuskám, hány éves a kutyus? — Talán egy fél — mondta anyuska. — Ejnye-ejnye, szomorkodott llus — én már négyéves vagyok és a kutyus mégis többet tud. Egyedül sétál, egyedül eszik. Engedd, hogy én is egyedül ebédeljek ina, — Nem.bánom — mondta anyuska — de ne úgy ebédelj, mint a kutyus, mert ő csak kinyalja a tányért, vagy fölnyalja a földről az ételt, neki könnyebb. — Nem, nem, szépen villával eszem az ebédemet — mondta llus. És úgy is tett. Megtanult szépen enni, az uccán . - 3S9 • * » \ /* I i No, ezt megnézem, gondolta magában, de akkor mert csak előbujni a fii közül, amikor Húsból már semmise látszott, a mamájából pedig meg éppen csak a kalapja. Akkor odaszaladt, körülszaglászta a furcsa piros holmit, látta, hogy nem mozdul, hát nagy bátran a foga közé vette és szaladt vele haza a mamájához. Amint hazaért, mindjárt jajgatni kezdett és kiejtette a szájából a piros sapkát. — Jaj, mamám, mit láttam! Szembejött velem egy pirosfejii állat. Megijedtem, elszaladtam, akkor meg, jaj! a másik oldalról is jött egy éppen olyan, de zöldfejü. Ö ordított, én ugattam lerohantam, fölrahantam, ijedtemben majd meghaltam. Fiibe buktam, szerencsére, másként sohse látnál élve. De ide nézz, mit találtam, a piros fej itt van nálam! A kutyamama mindjárt kitalálta, mi történt. Megcsóválta a fejét és azt mondta! — Ejnye-ejnye, mégis csak butus vagy te. még. Ez az llus piros sapkája, Iluska pedig netn állat, hanem kis gyerek és biztosan azért ordított, mert megijedt tőled. Ö se okosabb ám, mint te. De hogy félhetsz az ilyen csöpp gyerektől, aki olyan gyönge és ügyetlen, hogy az uccán vezetni kell, ebédnél etetni kell. Hisz akkor még inkább ő félhetne tőled. A sapkáját meg biztosan keresi és siratja, minek is hoztad cl? Az a másik meg, akit te zöldfejiinek néztél, az Peti volt, a huncut Peti, aki megdobálja a kutyákat, ha belül vannak a kerítésen, de bezzeg megijed, ha az uccán kutyával találkozik. Öt sem sajnálom, úgy kell neki, de legalább te ne ijedtél volna meg. A kutyus végre megértette, hogy nem kell félni sem Ilustpl, sem Petitől s hogy a sapka arra való, hogy ráhúzzák a gyerekek fejére. Meg is Ígérte, hogy máskor nem ijed meg. Hús is otthon volt már és — igazat mondott a kutyamama — bizony siratta az elveszett sapkáját. Peti is örült, hogy otthon van már és azt mondogatta magában: Sohase dobálom meg többet a kutyákat, nem én. Másnap llus megint sétálni ment. Alig várta, hogy találkozzanak a kutyussal, de amikor meglátta messziről, nagyon megszorította a mamája kezét. Mennél közelebb jött a kutyus, annál jobban szorította llus az/anyuska kezét. A'kutyus szepegve sirdogálni az aranypálca miatt. A szepegést meghallotta az édes anyja. — Mi az, mi bajod Ferikém? — kérdezte tőle. — Jaj, jaj — panaszkodott Ferike — elvesztettem az aranypálcámat, amit a halkirálytól kaptam. Az aranyiadon megcsúszott a lábam és oda az arany vesszőm. Jaj, jaj! — szepegett tovább. — Sohse búsulj édes fiacskám! — mondogatta az édes anyja. — Csakhogy te meg vagy, te be nem csúsztál abba a kék tóba, drága madárkám! Vigye a holló azt az aranypálcát! Erre a szókra aztán Ferike is megvigasztulódott és abbahagyta a szepegést, de összeszoritott ököllel egyre hajtogatta még: — Máskor majd jobban a markomba szorítom ám az aranypálcát s elhiszitek, hogy hol jártam én! Ho! a soffőr? Aki megtalálja, küldje be a Habostortáuak REdTETTKÉP «A vr, ■ •'•••« tfrí-oiuisb.iirM tdAJJAVd 1 l ' l 1’vÍ ‘ *’■' ' ’ J f -9 .UOJÄO lí fin iíO ödj 1 mm* A KEREKES KORCSOLYA Luca szerette a tréfát. Különösen azt, amellyel ö tréfálja meg a bácsikáját. A bácsikájuk már hetek óta ott lakott náluk vendégségben és jókat nevetett a kis húga, Luca minden tréfáján, hogy aztán ő is visszatréfálja. Megtette például azt is, hogy ő ült belé szunyókálni abba a nagy karosszékbe, amelyben a kis Luca szokta aludni délutáni álmát. Es nevetve aludt el, mert arra gondolt, milyen szemet fog mereszteni a kis Luca, ha bejön, hogy szundítson egyet és ott találja már őt. aki előbb jött és előbb ült be a karosszékbe, hogy megtréfálja. Már szundikált boldogan és nem is látta, nem is hallotta, amint a kis Luca benyitott. Luca rögtön átlátott a szitán, amikor bácsikáját megpillantotta a karos székben. Elmosolyodott, aztán sietve kisomfordált, hogy pár perc múlva újra visszajöjjön. De ekkor már ott volt kezében a kerekes korcsolya. — Tudom, elmegy a kedve tőle, hogy máskor is az én karosszékemben szundikáljon! — suttogta magában. Odalopodzkodott a bácsikájához, letérdelt előtte és ügyesen, nesztelenül felkötötte bácsikájának lábára a kerekes korcsolyát. Kis kezecskéje olyan fürgén, könnyedén motoszkált a bácsikája lábain. Aztán, amilyen nesztelenül jött, éppen olyan nesztelenül tűnt is el újra a kis Luca. De nem azért járt lábujhegyen, hogy mint figyelmes és gyöngéd kislány egyáltalán föl ne ébressze a bácsiját. Nem. Csak éppen most, ebben a pillanatban nem szerette volna, hogy felébredjen, mert aztán — másként akarta felébreszteni. Még pedig nem is a legkíméletesebb módon. A harci indulók valóban nem arra valók, hogy annak hangjai mellett jóizüeket aludjék az ember. Nem csoda hát. hogy a kis Luca bácsikája ijedten ugrott föl az első riadó hangoknál. — Jaj, mi ez? — kiáltotta rémülten, amint legédesebb álmából fölrettent. De ilyen csodát se látott még senki: amint fölugrott, egyszerre kiszaladt a föld a lábai alól. Ö legalább is úgy érezte. Mert amint talpra ugrott, ugyanebben a pillanatban rohanni is kezdett, anélkül, hogy akart volna. Rohant, száguldott, pedig még csak meg se mozdította a lábát. 38© 397
